szikrák

Szívesebben gyalogoltam volna haza.
Hideg volt és a kezeim érzéketlenné váltak volna az út végére.
Szeretek a kevessé világított utcán egyedül sétálni, hallgatni a cipőm kopogását és gondolkodni.
Ma ahogy együtt láttam őket, tök jó volt, mert amit elkezdtünk 5 évvel ezelőtt, még létezik, az emberek 30%-a, akikkel elkezdtük, ott volt ma. És sok új is volt, lelkes kis angyalkák, zizegők-zsizsegők és szótlanok egyaránt. És mert a leányzómból őrsvezető lett, nem én neveltem azzá, magától lett az, de én tartottam meg a cserkészetnek.
A másik kis boszorkány is megemberelte magát a mai napra, talán őt sem én neveltem azzá, amivé vált (és ami kicsit mindig is volt), hangulatfüggő önkényes kis boszivá. Aztán ott a két szőkeség, akik egyszerűen szőkék, egy külön világ, de nekik még szükségük van az alapokra, ha akarom mondani, rám. És a drága művészlelkem, aki soha nem lett ugyanaz a szülei válása óta, nem lehet rá számítani, mert folyamatosan dolgozik így az érettségi előtt. De azért én nagyon szeretem. És most megint fáj a pici szívem, ha arra gondolok, hogy talán jövőre le kéne lépnem egy félévre, pedig már kezdtem magam érzelmileg elszigetelni tőlük. De nem akarom igazán.
A múlt heti összeveszés nyoma tulajdonképpen csak csend. Nem olyan mint, mint előtte volt. Ez tiszta csend, most nem jön új vihar, kimondtuk magunkból amit kellett, vége van. Ezt az olaszos sztájlt a lányaimtől tanultam, és csak velük művelem, az őszinteség szempontjából nem olyan rossz egyébként.
Jó volt ma végignézni rajtuk. Ilyenkor hitem szikrái be-belobbannak.