erősen

 Erősen úgy tűnik, hogy visszatértem.

Sokáig nem tudtam a jelszót, pedig valójában a legkézenfekvőbb barátom neve volt a világon.

Erősen úgy tűnik, hogy minden rengeteget változott. Főként kimondottan boldog vagyok! :) Főként azonban elég kevés időm van írni. Erősen úgy tűnik azonban, hogy szükségem van rá.

4 év

A megtett út lehet kilóméter és lehet egy teljesen más mértékegység.

A porfészket 4 éve hagytam magam mögött, s rögtön megtettem mindazt a kilométert, mely azóta is elválaszt tőle.

S az új kopott hely, annak minden bájával azóta is egyetlen, ahol más többezer kilométert megtettem már, lélekben.

A tanárság folyamatos adás, energiát és időt ölsz bele. Mikor azonban nyújtanak érte valamit, nem vagy benne biztos, hogy el merjed-e venni. Kedvességet, szeretet és tiszteletet. Hogy mennyire szeretem az épület minden négyzetcentiméterét, az összes diákom kis lelkét, azt elmagyarázni lehetetlen lenne.

Ha jártál már úgy, hogy nem tudod, hogyan lesz tovább, csak azt tudod, hogy amit most csinálsz, arra készültél egész addigi életedben, s igaz, hogy nem fizet jól, de szó szerint földbe gyökerezett itt a lábad, s itt ebben a közegben szeretnél létezni, mert itt ismernek és ismertek kezdettől fogva, s te is ismerted őket, akkor tudod, hogy érzem magam. Nem tudom, mi volt s ki voltam ezelőtt, vagy egyáltalán hogy jutottam el idáig. Hálám végtelen, aki a váltókat így váltotta, igazán jót akart nekem.

ráérek

amikor a legtöbb dolgod van, akkor kell megállni és körbenézni

rohantunk a metró felé szokás szerint, ruháinkkal felpakolva, miközben én azon gondolkodtam, de kellene ülni valahová és (nem) megbeszélni az egész estét vagy csak az élet aktuális fejleményeit.

aztán azon, milyen hosszú lesz a hét, és másnap milyen korán kell kelni

aztán azon, hogy mikor adódik mégegy ilyen alkalom, hogy nemciki beülni és beszélgetni egyet, mikor hozza így legközelebb az élet...

aztán azon, hogy most ráerőszakolom valakire a társaságom?

de aztán azon, hogy el is szalaszthatom e pillanatot, de akkor ott maradna ez az űr örökre, bepótolhatatlanul...

a járdán ültek páran és söröztek...

- Nekünk is ez kellene most.

És minden egyértelmű már, kedv is van, ötlet is rögtön a helyre, mintha csak arra vártunk volna, hogy említsem, s a következő kép, hogy beszélgetünk a félhomályban. S ekkor válik számomra világossá, hogy aki fényes nappal az önbizalom és az optimizmus szobra, az itt előttem szintén csak egy halandó ember. Ugyanolyan terhekkel és múltbeli sérelmekkel, mint például én. És tök jó, hogy ezt is megtudhatom róla.

Ritkán élem meg azt, hogy hallgatni jó. Érdekes, de jobban szeretek én beszélni. De ezúttal fantasztikus élmény hallgatni, ahogy megismerem a szerep nélküli embert. (Kísértetiesen hasonlít ez a kép egy 2009-es vonatút emlékéhez, mely miatt a blogot is írni kezdtem.)

Néha az ember csak elvan a saját munkájával, párkapcsolatával, gondjaival, de ha meghallgat egy másik embert, rögtön más szemszögből látja a dolgokat, és elkezdi értékelni saját életét.

"hidd el, Neked most van időd. azt hiszed nincs, pedig "csak" iskolába jársz. én is azt hiszem, nekem nincs, pedig "csak" dolgozom. majd ha lesz család is, na akkor lehet, hogy tényleg nem lesz. addig pedig nem szalaszthatjuk el az ilyen alkalmakat"

van, akire hétfő este is megéri időt (és sört) szánni

y és z betűk..

mióta én is a dolgozó nép körébe tartozom (még mindig fura megszokni, hogy nincs olyan day off, mint egyetem alatt... de tényleg, még a lehetőség sincs meg rá... most is itt a január, milyen nyugi volt, hogy a medvelomból néha felkeltem vizságzni, és kééész..), sokat gondolkozom azon, mi a gond velünk.
mármint velünk, fiatalokkal.
mert a jelenlegi barátaim, ismerőseim közül még mindig elég kevésnek érzem a teljes munkaidős foglalkoztatottak arányát.
hiányzik belőlünk valami olyan összetevő, ami a szüleinkben meg, van bennünk van valami plusz, ami bennük nem volt.
mi menni akarunk, látni, új kihívásokat, tanulni folyton, aztán meg pénzt keresni, all at once.. a legtöbb ismerősöm még tanul, 28 évesen is akár, mások külföldön ösztöndíjaznak, esetleg dolgoznak, de hogy mondjuk valaki már családot alapítson közülük, vagy legyen egy saját (nem örökölt) kéglije, az elég ritka.

kérdem én, nem vágyunk rá, hogy letelepedjünk egy helyen? vagy csak úgysem lenne rá pénzünk? vagy mindkettő?

részemről, ha azt mondanák most nekem, vegyél egy házat, ittvan rá a pénz, nem tudnám, hogy hol. itt a fővárosban legalább zajlik valamiféle élet, ha valahová menni akarsz, vagy valakibb akarsz lenni, innen kell kezdeni. viszont nem túl ideális arra, hogy 70 évesen majd unokázzam a játszótéren. arra majd a vidék felelne meg.

aztán továbbá, olyanok vagyunk mi, ha minden igaz y generáció, hogy mindenből egy picinyke kell: csippentünk ebből is, abból is, hogy minél több munkatapasztalat legyen, és hogy ne unatkozzunk. mert ezt mondogaják nekünk, since the beginning of time, állj több lábon, érdeklődj minden iránt, légy nyitott, ha majd nem a szakmádban dolgozol esetleg, kérdem én, akkor hogyan maradjunk utána meg egy helyben?

a suli, ahol most vagyok, az kihívás. kikállni félfelnőtt emberek elé és segíteni nekik angolul tanulni. de közben ott a magyarszak, merthogy, bármennyire is rühellem a beadandóit, jó érzés, hogy az az út is tart valahová, azon a téren is fejlődöm. és élettapasztalatot gyűjtök... őszintén remélem, hogy mindig lesz ebben a munkában annyi motiváció, hogy egy magamfajta y-t a pályán tartson... mert most, hogy egy éve lesz, hogy van munkám, valahogy nagyon érzem ezeket a mindenféle pályakezdési fóbiákat, illetve, hogy hova innen a fejlődés útja, merthogy lelkileg nem tűnik elégnek, hogy középszerű tanár legyek, hanem akkor már a legjobbak közt akarok lenni. de ehhez kevés türelmet adott nekünk a élet...

szóval mi vagyunk az y-ok.. és milyenek akkor a következők, a z-k, akikkel szemben nap mint nap állok a gimiben... elég lesz-e az a tudás, amit én átadok nekik, vagy ők már egy teljesen más világban fognak boldogulni...

2014

Még hátravan a szünet fele, és egy kis újévköszöntés, de az évértékelés elkezdődhet. Ebben az évben valahogy minden a szabványtól eltérően alakult. Ez az év olyan volt, mint amikor lejár egy x éves terv, és még nem készült ez a következő... Volt benne tehát sodródás, tanácstalankodás, kapkodás, nagy beszélgetések, parázs viták, tehát minden, ami az én életemben elképzelhetetlen.. Ugyanis a gimi- egyetem 10 éves terv véget ért, és innetől már kevés evidencia volt. Munka, de hol? Lakni, de hol? És 1-1 döntés a jelenben hova vezet? S ahogy senki, én egy év alatt kipróbáltam itt is, ott is, ezt is, azt is, s most remélhetőleg megállapodtam valahol. Néha nem a legkézenfekvőbb ötlet a legjobb, ezt is megtanultam.

S nem is az események, hanem a tanulságok fontosak. Kicsit leadtam a konfliktuskerülésemből, és kis lelkem számára elég durva konfliktusokat bevállaltam ebben az évben. Ilyenek voltak az első féléves szemináriumaim, az óracserék, aztán munkahelyi felmondás, az álláskeresés, az albérlet-keresés és beköltözés, illetve jelenleg is sok ilyen ügy van. Igyekszem nem ködösíteni, és nyílt lapokkal játszani, és olykor kiharcolni, amit szeretnék... Igazából továbbra is nehéz elviselnem, ha valakinek (bárkinek) nem tudok megfelelni. Ugyanakkor a saját haragomat is nehezen tudom elengedni: gyorsan megbocsátok, de a haragom nehezen múlik..

Ez volt hát 2014: önmagam újabb dimenzióinak felfedezése, és a másokhoz fűződő kapcsolataim megismerése. Ebben persze segítségemre volt a párom, aki minden sárkánykodásom ellenére már két mellettem van. És segítségemre voltak a környezetem támogató és nem támogató elemei, a családom féltő szeretete, a barátaim biztatása, és minden, ami lökött rajtam előre.

Még az asztalon lévő mécsestartó is. Első egyetemi nyelvgyaktanárom karácsonyi névhúzásos ajándéka. Folyton emlékeztet, mennyit küzdött az az ember azért, hogy nekem elmenjen a kedvem az angol szaktól.

na ez voltam 4 éve...

"ebből a filmből csak az a kép maradt meg, ahogy a csaj vörös körmökkel kaparássza a koporsó fedelét... annak ellenére, hogy szépen kisminkelt arcán én nem látom az "élve eltemettek" arckifejezést, számomra megrázó a látvány...

nézem mindezt a saját kis dobozkámból, ami csak abban különbözik a koporsótól, hogy magamnak teremtettem és önként vagyok benne. persze a koporsót is készíthetjük magunknak, és most nem gondolok sem ácsolásra sem tényleges öngyilkosságra... így aztán összeolvad a doboz és a koporsó, éppúgy,ahogy összefolyik az élet és a halál, talán egyik a másik elődje, talán meg sem tudjuk különböztetni őket egymástól. csak azt hisszük... mert sokszor mondjuk azt, hogy csak nyugalomra vágyunk, és visszavonulva kis dobozkánkba, szépen elvágjuk kapcsolataink cérnácskáit, s az utolsók már maguktól szakadnak el. néhányan túlzásba viszik mindezt, és mire eszmélnek, már nem doboz, amiben vannak, és már nem hallja őket senki sem.

nyaranta nekem is van pár elzárkózós hetem, az okán nem gondolkozom, nincs értelme. szerencsére azért mindig időben eszmélek, mindig időben vissza szoktam térni. ilyenkor ha emberek közé megyek, akkor is leginkább megfigyelek, mindenkit és mindenfélét, és gondolkozom rajtuk... megfigyelem a sétáló, nevető, gyászoló, ünneplő, síró, táncoló, józan és részeg embereket, és gondolkozom rajta, boldogok-e (igen, erről már egyszer írtam). és alaposan meg tudok lepődni, ha valaki, akiről azt hiszem, a nevemet sem tudja, megszólít és fura dolgokat kérdez, vagy mesél. és mindig azt mondom, hogy eltűnési napjaimban úgyis felhív, akinek hiányzom, és mikor felhív, lenyomom a telót, nem tudom, miért."

díjnyertes

lehet nincs meg bennem a sajátprogram-gén, valószínűleg nem örököltem születésemkor, vagy nem láttam rá példát, vagy elpusztult az antiszociális éveim alatt. amióta az eszemet tudom (2007), úgy általában mindent beáldoztam a cserkészetért, a szombati pestenmaradásokat, társasági programokat, közös nyaralásokat a barátokkal, nyári munkát, családi összejövetelt, még a saját szülinapom megünneplését is... gimi alatt még fel is keltem a péntek esti buli és 4 óra alvás után szombat délelőtt, hogy készüljek meg minden.

most, hogy nem egyedül vagyok, és amikor valamiről lemondok, már nem egyedül mondok le róla, nehezen tudom megszokni a helyzetet. megszoktam, hogy ha nekem nem túl jó, abba nem halok bele, és azt már nehéz felfognom, ha miattam valaki másnak sem lesz túl jó... 2 év alatt már hozzászokhattam volna, csak rögtön, automatikusan zárom ki a nemetismondhatok-sajátprogram opciót, és csak utána bánom meg a döntést... ez vagyok én, a 2014-es gyökérdíj nyertese...