monológ

ő nem tudta, hogy három napig fog tartani, meg egyébként is, az idő, amit erre rá fog szánni a 2012-es évéből, az rengeteg, annyi beadandót kell írni és olvasni is annyit kell, mit gondolnak, hogy ő analfabéta, ezt tesztelik...?

én hallgatom a monológot, mint a vízesés hangját, mint a hajnali első madárhangokat, és örülök. beszél róla, ezért foglalkozik vele. végül igent mondott, végül meggyőztük, nem tudni kicsoda, "mi" a fedélzeten vagy a gyerekek, vagy saját maga önmagát, de megtörtént. ő mindenkivel szemben kritikus, saját magával, saját döntésével szemben is, ezért mondja folyamatosan a magáét... ilyenkor nem kell neki válaszolni, már az megnyugtatja, ha valaki hallgatja.

- vannak, akiknek többet kell vállalni az életben, vannak, akiket korábban küldenek ki, mondom, ő egyszerre támad, igazságtalanság, hülyeség.

tudja, hogy ő is köztük van, és most érkezett el a munka kezdete.

benne az a csodálatos, hogy tudom, soha, de soha nem lesz olyan, mint én. annyira különbözünk. én nyugodt és türelmes vagyok, könnyen elfogadom a dolgokat, folyamatosan meg akarok felelni, mindenkiről a legjobbat próbálom gondolni.. kicsit idealista is vagyok. ő kritikus. mindenbe bele kell kötnie, keresi az általános igazságot, keresi a világ és a dolgok értelmét, racionális, résen van, lesi a csapdákat...

én egy éve megállapítottam, hogy kész, itt fuccsol be vezetői tevékenységem, egyik lányomat sem sikerül vk-ra küldenem, ennyi, nem voltam elég rátermett. és most itt van ő. elindult ugyanazon az úton, bár teljesen más dolgokat cipel a batyujában, mint anno én. sok-sok sikert kívánok neki.

és ott van a másik is, a kis boszorkány. benne is sorozatosan csalódom pozitívan, bár dacos és néha annyi düh felgyűlik benne, amennyivel térképet lehetne átrendezni. nagy kihívás lekötni az energiáit, de olykor sikerül. például legutóbb, mikor az egyetlen ovis kislánnyal kell együtt dolgoznia az - egyébként olvasást is igénylő - feladaton. megoldották :)))

az elmúlt félévben látok bennük valamit. látom bennük a kitartást, a ragaszkodást, az önállóságot. egy kicsit magamat. könnyebb szívvel hagyom majd itt őket, ha úgy alakul az évem második fele, mint ahogy eddig bármikor hagytam volna.

érzéketlen

ősszel elvágtam az ujjam. szüret volt, és sehogy sem tudtam leszakítani a fürt szőlőt, ami következett. türelmetlen lettem és a kést másodszorra nagy erővel akartam nekinyomni a szárnak, azonban - elvakítva a levelektől és az agressziótól - helyette saját ujjamat találtam el. még éreztem magamban a dühöt, amit a leszakadni nem akaró fürt iránt éreztem, de már jött a fájdalom is, a félig leszeletelt ujjam látványából származó ijedtséggel párosulva. lerohantam a hegyről, közben dőlt a kezemből a vér, a pulzusom ritmusára...
a legrosszabb, hogy részben magamnak köszönhetem. saját dühöm fordult ellenem aznap. erőltetni akartam, ami nem ment és kapkodtam ahelyett, hogy jobban szemügyre vettem volna a helyzetet.
napokig fájt a seb és hetekbe tellett, mire begyógyult.
lehet, hogy soha nem fogok már érezni azon a ponton.
ahogy életem során gyűlnek majd a kisebb-nagyobb sebek, egyre több olyan pont lesz, ahol egyszerűen nem érzek majd semmit?
mindez talán rosszabb, mint a fájdalom...

hope is the thing...

... with feathers

It is always there. Or should be, as a part of human nature. It never leaves us alone, even in the most ambiguous times, even when we are afraid of something, or of ourselves.
And there must be someone who is behind the concept of hope, who has that book in hand, who writes down how many steps we should walk each day, and to which direction. Although we can also choose not walking so much or turning in the opposite direction, but one day we will accidentally return to the very road we were supposed to take at the beginning.
I feel a little bit safer thinking we were born with a purpose, and we are not alone with making decisions and choosing directions.
Indeed, I am much alone in other respects...

kontúrokat szeretnék

azt mondták pár hete, gondolkozzak el azon, miért kellenek nekem a kontúrok. porpasztellel rajzoltunk személyiségfejlesztésem, meg temperával is festettünk, és mindannyiszor feltűnően különbözött a művem a többiekétől. nálam mindenhol voltak kontúrok, én nem mertem maszatolni a porpasztellt sem. szóval mondták, hogy azon elgondolkozhatok, miért akarok mindent behatárolni, miért nem szeretem kiengedni a kezemből az irányítást...

nem mintha én akarnék mindent irányítani (néha egyenesen döntésképtelen vagyok), csak nem bírom elviselni az érzést, ha nem tudom, mi van. aztán még én tartom magam türelmesnek. nem sokat tudtam kezdeni magammal a mai napon. szenvedek itt, azzal telik a nap...

persze van rá mód, hogyan kaphatnék pár kontúrt, de én nem szeretném... párszor elcsesztem már így, blogon meg úgysem olyan az ember, mint a való életben... csak ott a kísértés...

"we don't know how to act"

ahogy rohantam lefelé a lépcsőn, görcsbe rándult a gyomrom, mert tudtam, hogy nagyon nem kéne elszúrnom. most még jobban tudom, hogy nem kéne. teljesen szétkészített ez a nap, nagyon sok minden történt... előfordulhat, hogy végre találkoztam valakivel, aki megérti minden oldalamat vagy legalább elfogadja? persze annyira nem tudom, hogy jól csinálom-e a dolgokat, de csak úgy lehet tanulni, ha próbálkozunk..

ha az a kedves író végre esetleg kibővítette témáinak körét, nekem nem kéne visszadobnom a rám osztott szerepet azzal, hogy nem tudom, hogyan viselkedjek.

"Act natural. You know why you're here at least."

Ha mindez olyan könnyű lenne...

2011

most ahogy itt lila pizsamanadrágban és piros felsőben várom, hogy eljöjjön az öltözés-sminkelés ideje, talán írnom kellene egy kis évértékelést (igen, behódoltam én is a szilveszter szellemének, vagy - ha úgy jobban hangzik - megyek inni azokkal, akikkel máskor is szoktam)

Szóval... Januártól egy hideg de napfényes, beteges de laza, szakdogás de jólvégződő félévet töltöttem csodás volt albérletemben. Egy kicsit hiányosak az emlékeim azokról az időkről, mert a szenvedést, amit konzulensem késlekedése és a bizonytalanság okozott, bezártam egy kicsiny kapszulába és beledobtam egy feneketlen kútba a lelkemben, hogy soha ne kerüljön elő. De azért, főleg a félév vége felé már jobbra fordult a helyzet, buliztam is elég sokat a BA lezárásaként, és záróvizsgáztam minorból és angolból egyaránt. Az MA felvételik letekerése után pedig beindult a nyári daráló, szintén kihívást jelentő, mégis kevésbé stresszes formában.

Svédország szokás szerint gyönyörű volt, szeretem, a szívem csücskében van, el tudom oda képzelni életem meséjét. A dzsem pedig a mese a mesében, hihetetlen. Többet adott, mint ember gondolná, és egészen éreztem, hogy nem csak ott vagyok, hanem részese vagyok a dolgonak. Ott kezdtem el intenzíven érezni, hogy jobban részesévé kellene válnom a saját életemnek, és ezt csak úgy tehetem, ha megnyílok. Ott kinn tudtam, hogy 14 napba kell belezsúfolnom, amit szeretnék, ezért könnyebben ment a nyitás, kevesebb gátlásom volt. Itthon ez sokkal nehezebb, de azért próbálkozom, nem teljesen sikertelenül.

Vonatkozik ez az emmára is. Sokkal inkább ott vagyok a suliban, mint eddig, szeretem az órákat, a tanárokat, elképzelem magam a jövőben ahogy minimálbérért neveletlen kamaszokat tanítok, szóval idilli a helyzet. Rengeteg energiát kapok a szaktársaktól és a tanároktól is, és, mint tudjuk, nekem ez többet jelent, mint akármilyen tudás. Ja, és beköltöztem koliba, és nem is érzem magam itt rosszul, Részemről ez hatalmas lépés...
Szeptemberben a táncot is újrakezdtem. Dzsemen, mikor a csárda előtt táncoltam a részvevők, annyira fájt már a szívem, hogy eldöntöttem, hogy szeptembertől intenzívebben fogom csinálni a dolgot. Visszatértem a régi helyre, és próbáltam több energiát fektetni nemcsak a táncba, de a többiek felé nyitásba is. És ez százszorosan megtérült. Táncházakkal, új ismerősökkel, boldogan telt a november-december.

A családommal azt hiszem egészen jól kijöttem ebben az évben. Valahogy sikerült kimaradnom a vitákból, én pedig kevesebbet generáltam, mint korábban szoktam. Szeretem őket, a családomat, legfőképpen pedig a szüleimet, és - ahogy több sorsot megismerek - egyre inkább érzem, milyen hálásnak kell lennem értük. Ők nem csak szülők, hanem barátként is tekinthetek rájuk, és ez nem semmi.

A cseriről nem szeretnék most írni, mert egy folyamat közepén vagyunk épp. Nem tudom hol kezdődött, nem tudom, mi az én szerepem benne, de valami történik, azt tudom. Elkötelezett vagyok, de vannak jegelés alatt álló fájdalmaim, melyekről jobb most nem beszélni..

Életem tragédiája, a párkapcsolat-dolog, 2011-ben is ugyanolyan tragikus volt, mint mindig. Gyakran úgy érzem, sorsom írója kifelejtette ezeket a fejezeteket az életemből, vagy csak néhány lap aljai hivatkozás erejéig írta bele. Persze tudok és látok egy csomó olyan okot, melyről én tehetek, és próbálok is rajtuk változtatni, 2011 második felétől legalábbis.

Eljött a komolyabb készülődés ideje. Gondolom a felét kifelejtettem, de nem baj :)

szikrák

Szívesebben gyalogoltam volna haza.
Hideg volt és a kezeim érzéketlenné váltak volna az út végére.
Szeretek a kevessé világított utcán egyedül sétálni, hallgatni a cipőm kopogását és gondolkodni.
Ma ahogy együtt láttam őket, tök jó volt, mert amit elkezdtünk 5 évvel ezelőtt, még létezik, az emberek 30%-a, akikkel elkezdtük, ott volt ma. És sok új is volt, lelkes kis angyalkák, zizegők-zsizsegők és szótlanok egyaránt. És mert a leányzómból őrsvezető lett, nem én neveltem azzá, magától lett az, de én tartottam meg a cserkészetnek.
A másik kis boszorkány is megemberelte magát a mai napra, talán őt sem én neveltem azzá, amivé vált (és ami kicsit mindig is volt), hangulatfüggő önkényes kis boszivá. Aztán ott a két szőkeség, akik egyszerűen szőkék, egy külön világ, de nekik még szükségük van az alapokra, ha akarom mondani, rám. És a drága művészlelkem, aki soha nem lett ugyanaz a szülei válása óta, nem lehet rá számítani, mert folyamatosan dolgozik így az érettségi előtt. De azért én nagyon szeretem. És most megint fáj a pici szívem, ha arra gondolok, hogy talán jövőre le kéne lépnem egy félévre, pedig már kezdtem magam érzelmileg elszigetelni tőlük. De nem akarom igazán.
A múlt heti összeveszés nyoma tulajdonképpen csak csend. Nem olyan mint, mint előtte volt. Ez tiszta csend, most nem jön új vihar, kimondtuk magunkból amit kellett, vége van. Ezt az olaszos sztájlt a lányaimtől tanultam, és csak velük művelem, az őszinteség szempontjából nem olyan rossz egyébként.
Jó volt ma végignézni rajtuk. Ilyenkor hitem szikrái be-belobbannak.