Ez volt az utolsó estéje.
Nem hangsúlyozta egészen a végéig. Látszott rajta, hogy csak még egyszer jól akarta érezni magát. Aki tudja, úgyis tudja. Csak táncoljunk.
Mikor először felköltözik az ember Pestre, minden olyan idegen. Annyi lehetőség van, és mégis elveszve érezzük magunkat, kapcsolatok és helyismeret nélkül. Az addigi életünk darabokra hullik, sorra szakítjuk meg a kapcsolatot a régi barátokkal. Persze vannak 1-2-en, akik megmaradnak, de a többiek... És észrevétlenül, de megváltozunk. Elveszünk, majd megtalálnak minket, és mi is megtaláljuk magunkat. Közben megváltozik a személyiségünk, az igényeink. Egyesek kibontakoznak, mások megállapodnak, megint mások híresek lesznek.
Mindannyiunknak ad valamit a főváros.
De eljön majd a nap, mikor döntenünk kell. Itt vagy otthon. És mi lesz akkor? Mi fog történni velünk? A ingázás csak a döntés halogatása, egy idő után el kell határoznunk magunkat. Legtöbbünk nem mer erre gondolni.
Ő eldöntötte, akármilyen nehéz is volt.
Sokat nem tudtam meg róla, és nem is nagyon beszéltünk, de rengeteget tanultam tőle. Arról, hogy két ember, akinek ugyanaz a hobbija, hogyan érti meg egymást. A bizalomról. Hogy benne meg lehet. Hogy létezik. Az életnek egyfajta könnyedségéről. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni. Benne volt minden lépésünkben, és az övükében főleg. Szeretnék én mindig olyan őszinte és vidám lenni, mint amilyen ő is (volt). Az utolsó estéjén is. Tudta, hogy kell mulatni, és azt is, hogyan kell emelt fővel szomorúnak lenni. Sokat kaptam tőle. Szeretnék majd egyszer én is ilyen sokat adni az embereknek...
Remélem otthon is megtalálja majd, amiért, és akiért érdemes élnie. Remélem mindig olyan marad, mint amilyennek megismertem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése