2011

most ahogy itt lila pizsamanadrágban és piros felsőben várom, hogy eljöjjön az öltözés-sminkelés ideje, talán írnom kellene egy kis évértékelést (igen, behódoltam én is a szilveszter szellemének, vagy - ha úgy jobban hangzik - megyek inni azokkal, akikkel máskor is szoktam)

Szóval... Januártól egy hideg de napfényes, beteges de laza, szakdogás de jólvégződő félévet töltöttem csodás volt albérletemben. Egy kicsit hiányosak az emlékeim azokról az időkről, mert a szenvedést, amit konzulensem késlekedése és a bizonytalanság okozott, bezártam egy kicsiny kapszulába és beledobtam egy feneketlen kútba a lelkemben, hogy soha ne kerüljön elő. De azért, főleg a félév vége felé már jobbra fordult a helyzet, buliztam is elég sokat a BA lezárásaként, és záróvizsgáztam minorból és angolból egyaránt. Az MA felvételik letekerése után pedig beindult a nyári daráló, szintén kihívást jelentő, mégis kevésbé stresszes formában.

Svédország szokás szerint gyönyörű volt, szeretem, a szívem csücskében van, el tudom oda képzelni életem meséjét. A dzsem pedig a mese a mesében, hihetetlen. Többet adott, mint ember gondolná, és egészen éreztem, hogy nem csak ott vagyok, hanem részese vagyok a dolgonak. Ott kezdtem el intenzíven érezni, hogy jobban részesévé kellene válnom a saját életemnek, és ezt csak úgy tehetem, ha megnyílok. Ott kinn tudtam, hogy 14 napba kell belezsúfolnom, amit szeretnék, ezért könnyebben ment a nyitás, kevesebb gátlásom volt. Itthon ez sokkal nehezebb, de azért próbálkozom, nem teljesen sikertelenül.

Vonatkozik ez az emmára is. Sokkal inkább ott vagyok a suliban, mint eddig, szeretem az órákat, a tanárokat, elképzelem magam a jövőben ahogy minimálbérért neveletlen kamaszokat tanítok, szóval idilli a helyzet. Rengeteg energiát kapok a szaktársaktól és a tanároktól is, és, mint tudjuk, nekem ez többet jelent, mint akármilyen tudás. Ja, és beköltöztem koliba, és nem is érzem magam itt rosszul, Részemről ez hatalmas lépés...
Szeptemberben a táncot is újrakezdtem. Dzsemen, mikor a csárda előtt táncoltam a részvevők, annyira fájt már a szívem, hogy eldöntöttem, hogy szeptembertől intenzívebben fogom csinálni a dolgot. Visszatértem a régi helyre, és próbáltam több energiát fektetni nemcsak a táncba, de a többiek felé nyitásba is. És ez százszorosan megtérült. Táncházakkal, új ismerősökkel, boldogan telt a november-december.

A családommal azt hiszem egészen jól kijöttem ebben az évben. Valahogy sikerült kimaradnom a vitákból, én pedig kevesebbet generáltam, mint korábban szoktam. Szeretem őket, a családomat, legfőképpen pedig a szüleimet, és - ahogy több sorsot megismerek - egyre inkább érzem, milyen hálásnak kell lennem értük. Ők nem csak szülők, hanem barátként is tekinthetek rájuk, és ez nem semmi.

A cseriről nem szeretnék most írni, mert egy folyamat közepén vagyunk épp. Nem tudom hol kezdődött, nem tudom, mi az én szerepem benne, de valami történik, azt tudom. Elkötelezett vagyok, de vannak jegelés alatt álló fájdalmaim, melyekről jobb most nem beszélni..

Életem tragédiája, a párkapcsolat-dolog, 2011-ben is ugyanolyan tragikus volt, mint mindig. Gyakran úgy érzem, sorsom írója kifelejtette ezeket a fejezeteket az életemből, vagy csak néhány lap aljai hivatkozás erejéig írta bele. Persze tudok és látok egy csomó olyan okot, melyről én tehetek, és próbálok is rajtuk változtatni, 2011 második felétől legalábbis.

Eljött a komolyabb készülődés ideje. Gondolom a felét kifelejtettem, de nem baj :)