Minden, ami az életembe belefér

monológ

2012-01-23T02:45:00.000-08:00

ő nem tudta, hogy három napig fog tartani, meg egyébként is, az idő, amit erre rá fog szánni a 2012-es évéből, az rengeteg, annyi beadandót kell írni és olvasni is annyit kell, mit gondolnak, hogy ő analfabéta, ezt tesztelik...?

én hallgatom a monológot, mint a vízesés hangját, mint a hajnali első madárhangokat, és örülök. beszél róla, ezért foglalkozik vele. végül igent mondott, végül meggyőztük, nem tudni kicsoda, "mi" a fedélzeten vagy a gyerekek, vagy saját maga önmagát, de megtörtént. ő mindenkivel szemben kritikus, saját magával, saját döntésével szemben is, ezért mondja folyamatosan a magáét... ilyenkor nem kell neki válaszolni, már az megnyugtatja, ha valaki hallgatja.

- vannak, akiknek többet kell vállalni az életben, vannak, akiket korábban küldenek ki, mondom, ő egyszerre támad, igazságtalanság, hülyeség.

tudja, hogy ő is köztük van, és most érkezett el a munka kezdete.

benne az a csodálatos, hogy tudom, soha, de soha nem lesz olyan, mint én. annyira különbözünk. én nyugodt és türelmes vagyok, könnyen elfogadom a dolgokat, folyamatosan meg akarok felelni, mindenkiről a legjobbat próbálom gondolni.. kicsit idealista is vagyok. ő kritikus. mindenbe bele kell kötnie, keresi az általános igazságot, keresi a világ és a dolgok értelmét, racionális, résen van, lesi a csapdákat...

én egy éve megállapítottam, hogy kész, itt fuccsol be vezetői tevékenységem, egyik lányomat sem sikerül vk-ra küldenem, ennyi, nem voltam elég rátermett. és most itt van ő. elindult ugyanazon az úton, bár teljesen más dolgokat cipel a batyujában, mint anno én. sok-sok sikert kívánok neki.

és ott van a másik is, a kis boszorkány. benne is sorozatosan csalódom pozitívan, bár dacos és néha annyi düh felgyűlik benne, amennyivel térképet lehetne átrendezni. nagy kihívás lekötni az energiáit, de olykor sikerül. például legutóbb, mikor az egyetlen ovis kislánnyal kell együtt dolgoznia az - egyébként olvasást is igénylő - feladaton. megoldották :)))

az elmúlt félévben látok bennük valamit. látom bennük a kitartást, a ragaszkodást, az önállóságot. egy kicsit magamat. könnyebb szívvel hagyom majd itt őket, ha úgy alakul az évem második fele, mint ahogy eddig bármikor hagytam volna.

érzéketlen

2012-01-20T15:53:00.000-08:00

ősszel elvágtam az ujjam. szüret volt, és sehogy sem tudtam leszakítani a fürt szőlőt, ami következett. türelmetlen lettem és a kést másodszorra nagy erővel akartam nekinyomni a szárnak, azonban - elvakítva a levelektől és az agressziótól - helyette saját ujjamat találtam el. még éreztem magamban a dühöt, amit a leszakadni nem akaró fürt iránt éreztem, de már jött a fájdalom is, a félig leszeletelt ujjam látványából származó ijedtséggel párosulva. lerohantam a hegyről, közben dőlt a kezemből a vér, a pulzusom ritmusára...
a legrosszabb, hogy részben magamnak köszönhetem. saját dühöm fordult ellenem aznap. erőltetni akartam, ami nem ment és kapkodtam ahelyett, hogy jobban szemügyre vettem volna a helyzetet.
napokig fájt a seb és hetekbe tellett, mire begyógyult.
lehet, hogy soha nem fogok már érezni azon a ponton.
ahogy életem során gyűlnek majd a kisebb-nagyobb sebek, egyre több olyan pont lesz, ahol egyszerűen nem érzek majd semmit?
mindez talán rosszabb, mint a fájdalom...

hope is the thing...

2012-01-12T11:48:00.000-08:00

... with feathers

It is always there. Or should be, as a part of human nature. It never leaves us alone, even in the most ambiguous times, even when we are afraid of something, or of ourselves.
And there must be someone who is behind the concept of hope, who has that book in hand, who writes down how many steps we should walk each day, and to which direction. Although we can also choose not walking so much or turning in the opposite direction, but one day we will accidentally return to the very road we were supposed to take at the beginning.
I feel a little bit safer thinking we were born with a purpose, and we are not alone with making decisions and choosing directions.
Indeed, I am much alone in other respects...

kontúrokat szeretnék

2012-01-02T14:06:00.000-08:00

azt mondták pár hete, gondolkozzak el azon, miért kellenek nekem a kontúrok. porpasztellel rajzoltunk személyiségfejlesztésem, meg temperával is festettünk, és mindannyiszor feltűnően különbözött a művem a többiekétől. nálam mindenhol voltak kontúrok, én nem mertem maszatolni a porpasztellt sem. szóval mondták, hogy azon elgondolkozhatok, miért akarok mindent behatárolni, miért nem szeretem kiengedni a kezemből az irányítást...

nem mintha én akarnék mindent irányítani (néha egyenesen döntésképtelen vagyok), csak nem bírom elviselni az érzést, ha nem tudom, mi van. aztán még én tartom magam türelmesnek. nem sokat tudtam kezdeni magammal a mai napon. szenvedek itt, azzal telik a nap...

persze van rá mód, hogyan kaphatnék pár kontúrt, de én nem szeretném... párszor elcsesztem már így, blogon meg úgysem olyan az ember, mint a való életben... csak ott a kísértés...

"we don't know how to act"

2012-01-01T11:50:00.000-08:00

ahogy rohantam lefelé a lépcsőn, görcsbe rándult a gyomrom, mert tudtam, hogy nagyon nem kéne elszúrnom. most még jobban tudom, hogy nem kéne. teljesen szétkészített ez a nap, nagyon sok minden történt... előfordulhat, hogy végre találkoztam valakivel, aki megérti minden oldalamat vagy legalább elfogadja? persze annyira nem tudom, hogy jól csinálom-e a dolgokat, de csak úgy lehet tanulni, ha próbálkozunk..

ha az a kedves író végre esetleg kibővítette témáinak körét, nekem nem kéne visszadobnom a rám osztott szerepet azzal, hogy nem tudom, hogyan viselkedjek.

"Act natural. You know why you're here at least."

Ha mindez olyan könnyű lenne...

2011

2011-12-31T08:59:00.001-08:00

most ahogy itt lila pizsamanadrágban és piros felsőben várom, hogy eljöjjön az öltözés-sminkelés ideje, talán írnom kellene egy kis évértékelést (igen, behódoltam én is a szilveszter szellemének, vagy - ha úgy jobban hangzik - megyek inni azokkal, akikkel máskor is szoktam)

Szóval... Januártól egy hideg de napfényes, beteges de laza, szakdogás de jólvégződő félévet töltöttem csodás volt albérletemben. Egy kicsit hiányosak az emlékeim azokról az időkről, mert a szenvedést, amit konzulensem késlekedése és a bizonytalanság okozott, bezártam egy kicsiny kapszulába és beledobtam egy feneketlen kútba a lelkemben, hogy soha ne kerüljön elő. De azért, főleg a félév vége felé már jobbra fordult a helyzet, buliztam is elég sokat a BA lezárásaként, és záróvizsgáztam minorból és angolból egyaránt. Az MA felvételik letekerése után pedig beindult a nyári daráló, szintén kihívást jelentő, mégis kevésbé stresszes formában.

Svédország szokás szerint gyönyörű volt, szeretem, a szívem csücskében van, el tudom oda képzelni életem meséjét. A dzsem pedig a mese a mesében, hihetetlen. Többet adott, mint ember gondolná, és egészen éreztem, hogy nem csak ott vagyok, hanem részese vagyok a dolgonak. Ott kezdtem el intenzíven érezni, hogy jobban részesévé kellene válnom a saját életemnek, és ezt csak úgy tehetem, ha megnyílok. Ott kinn tudtam, hogy 14 napba kell belezsúfolnom, amit szeretnék, ezért könnyebben ment a nyitás, kevesebb gátlásom volt. Itthon ez sokkal nehezebb, de azért próbálkozom, nem teljesen sikertelenül.

Vonatkozik ez az emmára is. Sokkal inkább ott vagyok a suliban, mint eddig, szeretem az órákat, a tanárokat, elképzelem magam a jövőben ahogy minimálbérért neveletlen kamaszokat tanítok, szóval idilli a helyzet. Rengeteg energiát kapok a szaktársaktól és a tanároktól is, és, mint tudjuk, nekem ez többet jelent, mint akármilyen tudás. Ja, és beköltöztem koliba, és nem is érzem magam itt rosszul, Részemről ez hatalmas lépés...
Szeptemberben a táncot is újrakezdtem. Dzsemen, mikor a csárda előtt táncoltam a részvevők, annyira fájt már a szívem, hogy eldöntöttem, hogy szeptembertől intenzívebben fogom csinálni a dolgot. Visszatértem a régi helyre, és próbáltam több energiát fektetni nemcsak a táncba, de a többiek felé nyitásba is. És ez százszorosan megtérült. Táncházakkal, új ismerősökkel, boldogan telt a november-december.

A családommal azt hiszem egészen jól kijöttem ebben az évben. Valahogy sikerült kimaradnom a vitákból, én pedig kevesebbet generáltam, mint korábban szoktam. Szeretem őket, a családomat, legfőképpen pedig a szüleimet, és - ahogy több sorsot megismerek - egyre inkább érzem, milyen hálásnak kell lennem értük. Ők nem csak szülők, hanem barátként is tekinthetek rájuk, és ez nem semmi.

A cseriről nem szeretnék most írni, mert egy folyamat közepén vagyunk épp. Nem tudom hol kezdődött, nem tudom, mi az én szerepem benne, de valami történik, azt tudom. Elkötelezett vagyok, de vannak jegelés alatt álló fájdalmaim, melyekről jobb most nem beszélni..

Életem tragédiája, a párkapcsolat-dolog, 2011-ben is ugyanolyan tragikus volt, mint mindig. Gyakran úgy érzem, sorsom írója kifelejtette ezeket a fejezeteket az életemből, vagy csak néhány lap aljai hivatkozás erejéig írta bele. Persze tudok és látok egy csomó olyan okot, melyről én tehetek, és próbálok is rajtuk változtatni, 2011 második felétől legalábbis.

Eljött a komolyabb készülődés ideje. Gondolom a felét kifelejtettem, de nem baj :)

szikrák

2011-12-22T13:46:00.000-08:00

Szívesebben gyalogoltam volna haza.
Hideg volt és a kezeim érzéketlenné váltak volna az út végére.
Szeretek a kevessé világított utcán egyedül sétálni, hallgatni a cipőm kopogását és gondolkodni.
Ma ahogy együtt láttam őket, tök jó volt, mert amit elkezdtünk 5 évvel ezelőtt, még létezik, az emberek 30%-a, akikkel elkezdtük, ott volt ma. És sok új is volt, lelkes kis angyalkák, zizegők-zsizsegők és szótlanok egyaránt. És mert a leányzómból őrsvezető lett, nem én neveltem azzá, magától lett az, de én tartottam meg a cserkészetnek.
A másik kis boszorkány is megemberelte magát a mai napra, talán őt sem én neveltem azzá, amivé vált (és ami kicsit mindig is volt), hangulatfüggő önkényes kis boszivá. Aztán ott a két szőkeség, akik egyszerűen szőkék, egy külön világ, de nekik még szükségük van az alapokra, ha akarom mondani, rám. És a drága művészlelkem, aki soha nem lett ugyanaz a szülei válása óta, nem lehet rá számítani, mert folyamatosan dolgozik így az érettségi előtt. De azért én nagyon szeretem. És most megint fáj a pici szívem, ha arra gondolok, hogy talán jövőre le kéne lépnem egy félévre, pedig már kezdtem magam érzelmileg elszigetelni tőlük. De nem akarom igazán.
A múlt heti összeveszés nyoma tulajdonképpen csak csend. Nem olyan mint, mint előtte volt. Ez tiszta csend, most nem jön új vihar, kimondtuk magunkból amit kellett, vége van. Ezt az olaszos sztájlt a lányaimtől tanultam, és csak velük művelem, az őszinteség szempontjából nem olyan rossz egyébként.
Jó volt ma végignézni rajtuk. Ilyenkor hitem szikrái be-belobbannak.

az utolsó

2011-12-16T04:26:00.000-08:00

Ez volt az utolsó estéje.
Nem hangsúlyozta egészen a végéig. Látszott rajta, hogy csak még egyszer jól akarta érezni magát. Aki tudja, úgyis tudja. Csak táncoljunk.
Mikor először felköltözik az ember Pestre, minden olyan idegen. Annyi lehetőség van, és mégis elveszve érezzük magunkat, kapcsolatok és helyismeret nélkül. Az addigi életünk darabokra hullik, sorra szakítjuk meg a kapcsolatot a régi barátokkal. Persze vannak 1-2-en, akik megmaradnak, de a többiek... És észrevétlenül, de megváltozunk. Elveszünk, majd megtalálnak minket, és mi is megtaláljuk magunkat. Közben megváltozik a személyiségünk, az igényeink. Egyesek kibontakoznak, mások megállapodnak, megint mások híresek lesznek.
Mindannyiunknak ad valamit a főváros.
De eljön majd a nap, mikor döntenünk kell. Itt vagy otthon. És mi lesz akkor? Mi fog történni velünk? A ingázás csak a döntés halogatása, egy idő után el kell határoznunk magunkat. Legtöbbünk nem mer erre gondolni.
Ő eldöntötte, akármilyen nehéz is volt.
Sokat nem tudtam meg róla, és nem is nagyon beszéltünk, de rengeteget tanultam tőle. Arról, hogy két ember, akinek ugyanaz a hobbija, hogyan érti meg egymást. A bizalomról. Hogy benne meg lehet. Hogy létezik. Az életnek egyfajta könnyedségéről. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni. Benne volt minden lépésünkben, és az övükében főleg. Szeretnék én mindig olyan őszinte és vidám lenni, mint amilyen ő is (volt). Az utolsó estéjén is. Tudta, hogy kell mulatni, és azt is, hogyan kell emelt fővel szomorúnak lenni. Sokat kaptam tőle. Szeretnék majd egyszer én is ilyen sokat adni az embereknek...
Remélem otthon is megtalálja majd, amiért, és akiért érdemes élnie. Remélem mindig olyan marad, mint amilyennek megismertem.

régi lábnyomok

2011-11-25T14:32:00.000-08:00

a memóriának van egy olyan tulajdonsága, hogy gyakran nem a történeteket tárolja, hanem képeket, illatokat, zenét, mozdulatokat... újra és újra átéljük akár a legrosszabb pillanatokat is, ahogy belépünk abba a zsúfolt és füstös helységbe, ahová legutoljára másfél évvel ezelőtt tá...

várjunk csak! nem zsúfolt és nem füstös. letisztult. éppúgy, ahogy az emlékek is. azok rosszak, de letisztultak (ahogy tisztultak, egyre rosszabbak lettek...). a hely azonban jó, más megvilágításban, más atmoszférával. a mozdulatok hasonlónak tűnnének és a zene is, mikor azonban a szívem elszorul, csak körbenézek (lehetőség szerint nem tánc közben, mert akkor addig tartott a szédülésmentesség). azok vesznek körül akikkel jól érzem magam. most, velük, jól érzem magam. a zenére és a táncra rossz emlék nem vetülhet. én itt vagyok újra, én nem adtam fel. s a régiek közül is itt van, akinek itt kell lenni. új élettel töltjük meg a régi lábnyomokat...

nehéz elhinni, de a változás ennyire jó is lehet.

mozaik 2

2011-11-11T14:00:00.000-08:00

(gondolom csalódás, de nem kagan egyik kooperatív módszeréről fogok írni, csak volt már egy ilyen című bejegyzés anno 2009-ben:D).

Szóval. Nem mintha megírtam volna a 14 bejegyzést, amint a mellékelt ábra mutatja, összesen 3 született. Sok minden történik szeptember óta, például életemben először úgy járok suliba, hogy nem egyfajta magamra kényszerített, valami távolabbi cél érdekében történő erőfeszítés. Ez már maga az, amire... öööö... 7-8 (?) éve készülök (és ez azért mutatja oktatási rendszerünk csodáit is egyben).

Egyébként egy fura mozaiknak érzem az életem egyre inkább, megyek ide-oda, kilépek közegekből és belépek közegekbe, és a legtöbb ember csak egy egy közegben ismer engem, de hogy én ki vagyok, azt nem tudja... (Néha én sem, és mivel folyton rohanok, azt sem tudom melyikhez tartozom igazán). Reggelente belenézek a tükörbe és máshogy festek minden nap, és volt már olyan, hogy ezt őszintén a szemembe mondta valaki, és jót nevettünk rajta, de akkor is... Néha csak szeretném magamat egyben látni és láttatni..Kellene egy támpont.

Kicsit hiányzott már a blog is, mert itt azért egyben vagyok valamennyire, csak ez meg nem én vagyok, mert valószínűleg tudat alatt is egy elviselhető képet szeretnék magamról mutatni a világnak...és magamnak is...

3. használd ki

2011-09-03T10:22:00.000-07:00

Egy kis cetlit kaptunk már az első napon, rajta volt, hogy hova és mikor kell menni. Próbáltuk felfedni a rejtett utalásokat, vajon milyen munkára osztottak be minket. Vajon kik vagyunk nekik a kitöltött kérdőív alapján, vajon kik leszünk a következő két hétben?
Hamarosan kiderült, hogy engem egy kávéházba képzeltek el, fekete köténnyel mosolygva, smiling departement, ez volt a jelszó. Leginkább angolok és svédek vettek körül, a staff részéről, mert ők ismerték legjobban a szükséges nyelveket, és a vásárlók részéréről is, mert nekik volt pénzük megfizetni amit árultunk. De azért jöttek hollandok, kanadaiak, ausztrálok, finnek, sőt, még honfitársak is, akiknek legszívesebben már 400 méterről üvöltöttem volna, hogy jöjjenek már ide, hadd beszéljek már valakivel magyarul :D.
Örültem ennek a munkának, a svédek - mondhatni - tényleg figyelembe vették a kérdőívet, ez volt nekem a lehető legjobb opció ott kinn. Kevés felelősséggel járt az egész, jó volt a banda, és a szabadidőmben azt tehettem amit akarok... Pontosabban, úgy használhattam ki a szabadidőm, ahogy akartam. És ezen van a hangsúly. A dzsem a lehetőségek hazája, minden van amiről álmodsz, te döntöd el, mit szeretnél. Mindent ki kell próbálni ami akarsz, de csak azt, amit akarsz, hiszen If it's not fun, it's not scouting, ez a lényeg. Ha pedig valami nem jön be, csak el kell varrni a szálakat és hátat fordítani. Persze akadnak rossz döntések, és előfordul, hogy rájössz, rossz megállónál szálltál le a buszról, mert akit rajta hagytál, elérte azt, amit te mindig is szerettél volna. Lehetőség azonban egy eltévesztett megálló után is akad, ha igazán szeretnénk.
A két hetes dzsem kicsiben vetítette le az életünket. A felénél jöttünk rá, mennyi mindent nem próbáltunk még, mennyire bele kell húznunk. És közben persze ott volt a feladat, a munka, melyet továbbra is teljesítenünk kellett...

2. az idő

2011-08-31T07:09:00.001-07:00

Az Adyligeten töltött egy nap alkalmas volt arra, hogy összesározza magát az ember. szinte egész nap esett, minden csupa sár és víz lett, a wizzair személyzete bizonyosan kaparta a falat, mikor másnap meglátott minket, olyan csodásan néztünk ki. A tábori időjárás gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az otthoni, egyetlen pluszt tartalmazott csak: a meglepetés erejét.
Reggel fél hétkor tűzött a nap, hét órakor már beborult, negyedkor már esett. Az égen semmi felhő, semmi előjel, hirtelen elkezdett szakadni, figyelmeztetés nélkül. Az eső mindennapos jelenséggé vált. Sár azonban nem volt, hála a homokos területnek, és a menő fekete esőkabáinknak hála kvázi nyugodtan sétálgattunk a zuhogó esőben, illetve zavartalanul partiztunk a záróceremónián, ahol a meghívott előadó szőke hajából is csurgott a víz, miközben énekelt. Ha valaki azt hinné, az esőkabát nem ázott át, téved, mert átázott hátul, elől meg végigvezette a vizet a vádlinkon, de legalább az első használattól fogva tudtuk, hogy ez fog történni, nem ért minket meglepetés...
Ha már az elsőt a területről írtam, ezt pedig az időről, itt jegyezném meg, hogy utolsó előtti este a kettő áldozatává váltam, ugyanis egyedül szabtam keresztül a táboron (3 km) a viharban, és a tájékozódási pontokat csak akkor láttam, mikor a közelemben csapott le a villám és az egész területen nappali fényesség lett. Ilyenkor azonban el voltam foglalva az apokaliptikus élmény pulzusnövelő hatásával, és nem értem rá tájékozódni... Szóval jól eltévedtem, de aztán, óráknak tűnő percek után megtaláltam a hazavezető utat...

1. a terület

2011-08-19T14:18:00.000-07:00

Adott egy hatalmas sík terület. Általában katonai gyakorlóterületnek használják egyébként, még alacsony sáncok is vannak kövekből, végighúzódva az egész réten. Szellős erdősávok veszik körül, messziről mintha ugyanolyan fák szabályos alakzata lenne mindannyi, "ez is olyan skandináv, szabálykövető", jut eszünkbe egyszerre.
Kietlen. Ez az első benyomásom a táborról, ami nem meglepő, hisz szorgos ist-sként 2 nappal a kezdés előtt kell érkeznünk, így az építkezés még javában folyik. Az épületek is ugyanolyanok lesznek, nagy fehér sátrak szabályos rendben, a jó életbe is, itt minden ugyanolyan. Egyetlen tájékozódási pontunk az altábor közepén elhelyezkedő óriási zöld műanyagfa, melyről a későbbiekben kiderül, hogy nem is fa, hanem hajtás, a tavasz jelképe. Minden innen indul ki, és mi is innen indulunk munkába nap mint nap az őrssel, mondván, együtt eltévedni jobb, mint egyesével.
A napok múltával azonban a kietlenség megszűnik, elkészülnek az épületek, melyek jobban megnézve nem is hasonlítanak annyira egymásra. Ahogy megismerjük egymást, megismerjük az erdő fáit is buckáit is, a leglényegtelenebbnek tűnő tárgyak is támpontok lesznek, új otthonunk szentjánosbogarai. Mindannyian érezzük ugyanis, ahogyan a dzsem területe befogad minket lassan, és egy 1907-ben elképzelt csodás világ részeivé válunk...

Azt találtam ki, mivel egyben úgysem lehetne róla írni, kb. 14 bejegyzésben fogom tárgyalni a WSJ 2011-en történteket, más-más szempontok alapján. Ez volt ez első :)

hp filmekről

2011-07-23T05:35:00.000-07:00

Már régen akartam írni hp-film kritikát, szinte minden részről, miután láttam, de soha nem tettem közzé. Most az utolsó rész után írok egy rövid kritikát az egészről összességében. Ha nagyon-nagyon ősztinte akarok lenni, akkor én egy szóvel tudom a filmeket jellemezni, ez pedig sz-el kezdődik és ar-ral végződik.
Kezdhetném azzal, hogy a könyv történéseit megnyírbálták, átírták, a csöpögős jeleneteket még csöpögősebbé, a komoly jeleneteket/kijelentéseket önironikussá vagy ismét csak csöpögőssé tették, és az egyes könyvekben fontos mellékszereplőket hanyagolták. Persze mindez megbocsátható lenne, ha élvezhető filmeket hoztak volna létre. De nem. Én komolyan megpróbáltam újranézni őket, de egyszerűen nem tetszenek. Sötét háttér előtt sötétruhás alakok piros-zöld-kék varászlatokkal lövöldöznek, ennyi a film. Kijelentéseik vagy túl implicitek vagy nevetségesek (még a hangsúlyból eredően is). A romantikát elbagatellizálják.
Ez a story egy mítosz, egy külön világról szól, jóról és rosszról, értékekről, kitartásról... Jóról és rosszról, mint mondtam, de a filmekben ez a kontraszt szinte alig érződik. Minden sötét, mindenki fél, és valahogy az értékek sem mindig kapnak megfelelő hangsúlyt. Megmaradnak az események felszínén, nem bolcolgatják az igazán fontos dolgokat, sem a jókat, sem a rosszakat. A csatajelenetekben is a technikával villognak inkább, de nem jön át az a hp-érzés, melynek hatásán egy generáció nőtt fel. Kihagynak olyan részeket, melyek a hp-t hp-vé teszik, mint Rita Vitrol poloska-nyomozása, vagy néhány fontos rogsmorts-i rész, és a tény, hogy Harryék közben iskolába járó átlagos diákként létezni próbáló lények... Az első két részre persze ez a kritika nem vonatkozik, hiszen azok látvány- és élményvilágban kilógnak a sorból. Szerintem azok még jobban kapizsgálták a hp-fíling lényegét, viszont túlságosan meseszerűek.
Friss élményemről, a 7/2-ről még nem sikerült eldöntenem, hogy kicsit jobb-e mint a többi rész, vagy ugyanolyan. Ebben a csatajeleneteknek végre a technikán kívül is volt értelmük, főleg a végső csatának, és voltak a filmben szépen megrendezett részek, mint a sárkánykiszabadítós vagy Neville akciózása a végén. Viszont, ami rettenetesen zavart, hogy negyed óránként volt egy béna jelenet vagy mondat, amin röhögnöm kellett, és ezek egy része a színészek (főleg a főszereplő) egyre bővülő bénaságából fakadt. Szerintem Alan Rickman volt a legjobb a 7/2-ben, de az ő alakítását a végén sikerült agyoncsapni a könycseppes-szemedazanyádé jelenettel, mely - már bocsánat - méltatlan volt karakteréhez. Kedvenc mellékszereplőimet, Lupint és Tonk-ot pedig megint eléggé mellőzték (első lényeges feltűnésük, mikor holtan fekszenek a csata után). A film vége, a 19 évvel későbbi eseményeket bemutató rész is elég gázra sikerült. Egy ekkora költségvetésű film azért megengedhetné, hogy a szereplők tényleg öregnek tűnjenek...
Mindez csak egy része annak, amit a filmekről gondolok, és természetesen hiperszubjektív. Én titokban reménykedem, hogy lesz még egyszer egy bátor rendező, aki készít egy másik változatot ebből az erős könyvsorozatból.

helló ppk :)

2011-07-22T09:18:00.000-07:00

Papíron ppk-es lettem :) , tehát nem vagyok többé bölcsész... Pedig jó volt ez a 3 év. Engem soha nem zavartak a sztereotípiák, gondoljon mindenki, amit akar, én soha nem voltam céltalan büfébölcsész, hanem 12 éves korom óta meglévő álmom felé törtettem végig. Sok mindent kaptam a btk-tól, többet, mint előre gondoltam volna. Itt rájöttem, hogy nem vagyok annyira egyedül a gondolataimmal, vannak hozzám hasonló emberek, akik megértenek és jó vagyok nekik úgy, ahogy vagyok. A gimis megfelelési kényszer és jónéhány utálatos arc után igazi megkönnyebbülés volt ez a társaság, valamint a szabadon összerakható órarend és a tantárgyválaszték is. Az óráim továbbra is itt lesznek, szóval ha közelíteni akarok a hp7 második részének nyálmennyiségéhez ("szemedazanyádé" stb), akkor azt mondom, hogy lélekben örökre bölcsész maradok :P.

A sikeres felvételinek és a vodkának hála ma kellően másnapos vagyok. Így vásárolgattam a még szükséges dolgokat az útra és az ajándékokat az ismerős családnak, akiknél az utolsó egy hetet töltöm majd. Nagy kihívás lehettem minden eladónak, ugyanis ilyenkor még a szokottnál is lassabban gondolkodom/döntök és találom meg a pénzem (ami már egyébként is kevés).

vasárnap előtábor, aztán hétfőn indulamandula, utazunk Északra!

2011-07-13T13:34:00.001-07:00

Számtalan történésről be kellene számolnom, de sem erőm, sem időm nincsen.
Már diplomás leányzó vagyok, jövő héten hivatalosan is hozzámvágják majd. A felvételik is megvoltak, egyik jobban, másik rosszabbul sikerült, voltam másfél hete szombaton is, lesötétített, félig bezárt épületben felvételizni... A mesterre jelentkezés egyébként borzalom, ötvenszer bonyolultabb, mint gimi után, természetesen összekavartam pár dokumentumot, ezért még egy nappal a határidő előtt is azon kellett görcsölnöm, sőőt, még most is, ígyis attól félek, hogy valamit nagyon elcsesztem. Főleg, hogy egyelőre 0 pont figyelget a jelentkezéseimnél.
A szombati felvételi után rögtön rohantam táborba, mely idén furcsa volt, de jó. A vérfrissítés, ami G.-nek köszönhető, mellékhatásokkal is járt, de talán szeptemberben sikerült bővítenünk és terjeszkednünk...És van új reménységem, akiből őv-t csinálhatok majd.
Hamarosan repülök a dzsemre, de addig még meg kell kapnom az egyenruhám frissen rendelt részeit, illetve cseretárgyakat kell gyártanom... Rengeteg a munka vele... Megéri, megéri, erre kell gondolni, és hogy szerintem tök jó csapat lesz.. Nem hiszem, hogy életemben fogok még dzsemre menni, ígyis sokba kerül nagyon, még szerencse, hogy volt sok őszi ösztöndíjam.
És ma egészen fura érzésem volt. Rég nem éreztem így magam... Nem csodálom, hogy tűzgyújtási titalom van, belobbannak mostanában a dolgok...

nem eldobható

2011-06-08T14:33:00.000-07:00

Én valamiért egész életemben úgy gondoltam, hogy a körülöttünk lévő dolgok nem eldobhatóak. Addig kell őket vigyázni és gondozni, amíg csak lehet, nem pedig az első kukába beledobni őket ahogy valami bajuk lesz. Különösen igaz ez az élőlényekre. A kis herceg sztoriját sosem szerettem, de egy ponton egyet tudok vele érteni: akit megszelidítünk, arra azontúl vigyázni kell, nem szabad többet cserben hagyni, örökké a barátjának kell lennünk. Azért nem szeretem ezt a kort, mert mindenki fél az elköteleződéstől, és ahogy észreveszi a legkisebb hibát választottjában, már tűnik is el nyomban. Mindenki mindent egy pillanat alatt lemond, a legtöbbeknél nincsenek életre szóló elvek, tervek, a kitartásnak még a szikrája sincs meg sok emberben. Mindenkinek mindenből és mindenkiből a tökéletes kell. Undorítóak vagyunk.

És sajnos az állatokkal (akik meg ráadásul semmiről sem tehetnek) ugyanígy bánunk.. Pedig abban a pillanatban, hogy az ember átölel egy cicát vagy kutyát, elkötelezi magát mellette. Sokszor zsákbamacska az egész, például Fannikám is az volt: mikor befogadtuk, nem sejtettük, hogy mennyi idő lesz, amire legyőzi a szorongásait. Illetve, hogy talán mindig egy kis fenntartással fog viseltetni az emberek iránt. De megszerettük, így ahogy van, mert türelmesek voltunk vele, ő pedig egyre kedvesebb lett. És most, hogy itt vannak a kiscicái, akiknek sajnos behozta a macskanáthát, családostul a segítségünkre szorult. Nálunk nagyon nincsen pénzszórás, mindig minden kisebb beruházást is ötször átgondolunk, és "hülyeségekre" nem költünk. Mikor egy kisállatunk beteg lesz, bennem mindig ott vannak ezek a korlátok. Másrészt pedig ott van a felelősség, és nem tudok úgy aludni, hogy ne tennék meg mindent az állatkáért. A fejemben folyton az motoszkál, hogy mire költöm egyébként azt a párszáz-párezer forintot, ami most a gyógyszerre kellene? Ruhára, cipőre, kajára, alkoholra, sminkcuccokra, bkv-bérletre? És mi van, ha egyiket kihagyom, és helyette az állatkámra költök? Talán nem megyek bulizni a következő napokban, és bliccelgetek egy jót, de mikor a kisállat jobban van, akkor tudom, hogy nagyon megérte. És az emberek mindig arra hivatkoznak, hogy nincs pénzük ilyenre, közben meg a mekiben helyből elcsapnak kétezret, és közben hagyják szenvedni kis barátaikat... egyszer nem gondolnak arra, hogy valamiről le lehetne mondani...

Szóval én a lehető legolcsóbb módon beszereztem a szükséges gyógyszereket, és sokan hülyének is néznek emiatt. A háziorvosomnak sem mertem bevallani, hogy a kismacskák szemeire kellene a széles-sprektrumú antibiotikumos szemcsepp, amelyet elvileg csak szemész írhat fel (:. De felírta (először segített rajtam mióta ő a háziorvosom). Így ezrekkel olcsóbban megúsztam mint az állatgyógyászati megfelelőjét. És használ is. Már úgy látom kezdenek felépülni.

Ja közben meg záróvizsgára készülök, kettőre is, jó buli lesz. A szakdogám pedig a lehető legjobban sikerült, szóval legalább a védés része nem lesz gáz a dolognak (:. Csak a sok-sok tétel...

maybe

2011-06-02T13:18:00.000-07:00

he asked me whether this was his fate. and i asked him whether this was mine.

i wanted to say no and he wanted to say no, but neither of us could.

- yeah, maybe. in this case we're gonna live next to each other, keeping pets, and directing films about life.- he started to laugh but he liked my idea. we are almost the same. strong on the surface, weak inside. the only difference is that i still have hopes but he doesn't really, and this makes him more unstable.

but... i have to tell: that can be. maybe we are way too much complicated and maximalist but less self-confident to find happiness ever. we don't let people close enough... or maybe there are only a few of our kind, and we should find them. i would say we should find each other, if i didn't know how unstable he has been in his whole life.

at least we can talk about this honestly, after midnight, in an altered state of mind. the fears and failures both of us go through... how it feels to not have prospects... and this time he came up with the topic which assures me of his trust... so we discussed how difficult the whole stuff is..

but - anyway - accepting this situation as it is, we will never.

lábfájós

2011-05-31T07:19:00.000-07:00

Fájnak a lábaim, nagyon, mert tegnap este inni mentem Velük. Az este jól sikerült, Velük mindig ilyen, emberek így még nem értettek meg engem. Alapjában véve ugyanolyan a természetünk. A gond csak az volt, hogy elég hülye útvonalat írtunk le. Szokás szerint kerestük "a helyet" mivel azonban hétfő este volt, nem minden volt nyitva. Dohány-Baross- Nagymező-Astoria-Szabadság-híd voltak bolyongásunk sarkallatos pontjai, így nem csoda, hogy ma csak a sebeimet nyalogatom (: Bár elmentem a tescoba porzsákért (tegnap az Orczy térre küldtek érte, ott sem volt, hiába minden megpróbáltatás), ami persze nem lett jó teljesen, de én megoldottan, formára vágtam, így most tökéletes. Mire onnan hazaértem, lejött a sebtapasz, felszakadtak a sebeim (pedig másik cipő volt rajtam) és véres lábaimmal úgy néztem ki, mint egy horrofilm-szereplő.
A múltkori után megnyugodtam már, illetve kezeltem a helyzetet, amennyire tudtam. Arról, hogy én ilyen hálátlan, érdekközpontú riherongy vagyok (vagy néha annak érzem magam), igazán csak én tehetek, nem? :D
A pénteki nap egyébként tök jó volt, mindannyian lepróbáztak, csak két drágaságom tévedt el, de ők is visszataláltak. Én voltam az utolsó rendes állomás, ez megnyugtatta valamennyire őket. Meg engem is, mert aki odáig elért, az már sínen volt. Büszke vagyok rájuk. Most jöhet egy kis lazulás végre, ha még egyáltalán szóbaállnak velem :P. A kerület is látta most, hogy igen, dolgozunk mi, a magunk módján, de szervezzük az életet. Kellett is egy kis elismerés, már nagyon kellett.

2011-05-28T00:35:00.000-07:00

fasz kivan, őszintén szólva, elegem van a hozzám fűzött hülye elvárásokból. azt sem tudom hetek óta, hogy fiú vagyok-e vagy lány, vizsgázom, idegbeteg vagyok, vizsgázom, vizsgára készülök, írom a hülye esszéket, elegem van. Nem tudom azt sem, milyen nap van, és ez megy már hetek óta. Igen, ilyenkor nincs hangulatom bárkit is felhívni, nem is fogok, egyszerűen ez egy ilyen időszak. Aki megsértődik, sértődjön, majd kisértődik, vagy nem, persze hogy nem mindegy, de ez van. Ha mindig valakihez alkalmazkodom, akkor soha semmire nem jutok.

És igen, a szűk családunk meg antiszociális, és engem is ilyennek neveltek, és bennem van, és nem bánom. Igen, mi az ellenkező irányba rohanunk, ha ismerőst látunk a tescóban, hozzánk ritkán jön vendég, mi nem mindenkit engedünk be az életünkbe.

És most is ahelyett, hogy tennék valamit azért, hogy az utolsó tárgyamból jegyet kapjak, ki vagyok akadva teljesen. Nem akarok most gondolkodni itt a dolgokon basszus. Eddig épphogy mindent sikerült úgy teljesíteni, hogy majd esetleg hamarosan abszolválni tudjak, de minden külön-külön erőfeszítés volt. Most meg szar kedvem lett, mert elcseszettül nincs időm egy napot elücsörögni, és mosolyogva beszélgetni valakivel, a saját rokonaimra sincs időm, még magamra sem. És aki ezt nem érti meg, azzal nem tudok mit kezdeni.

előfeltevések

2011-05-20T11:22:00.000-07:00

Nem volt lidérces. Igazságos volt, tele a tökéletlenség és az illúziómentesség könnyedségével. Mielőtt azt hinném, hamis az előfeltevésem (hogy a kivégzőosztag előtt vagyok) s a történet mégiscsak egy tündérmese, bizonyítást nyer az ellenkezője. És mindez sokkal hihetőbb, mert happy így is az end, csak életszerűbben. Ő megőrzi az imázsát, én pedig csakazértis kitartok az álláspontom mellett, akkor is, ha ez egy-két jegy mínuszba kerül. Ugyanis az igazság néha megfelelő taktika lehet. Egyik ismerősöm például vizsga közepén közölte, hogy sajnálja, de fogalma sincs, miről szól a vers, annak ellenére, hogy elolvasta. Nem bukott meg.

Azzal a meggyőződéssel, hogy a fenti esemény lesz napon fénypontja, közelíteni kezdtem egy másik iroda felé. Féltem bemenni, mint mindig. Pedig, belegondolva, itt mindig szívesen láttak, fogadtak, leültettek, meghallgattak és segítettek. Egyetlenegyszer sem szúrtak le, mert lekéstem a határidőt vagy elszúrtam a hivatkozásokat. Inkább örültek, hogy ott vagyok. Mégis ritkán mentem. Ha össze kell számolni, akkor maximum 4-szer. Mindannyiszor egy-egy papírral remegő kézzel nyúltam a kilincshez, és mindannyiszor mosolyogva távoztam.

Ez most is így van. Belépek, és rögtön érzem a hely pozitív energiáját. Jókedvvel nekilátni mindennek, ami csak jön, ezt sugallja a szoba és minden eleme. Az emberek is. Mikor először itt jártam, akkor is tudtam, hogy jó helyen vagyok. Most pedig próbálom megemészteni a fejleményeket, és szólni is valamit. Nehéz, mert nem tudom, mi van a felszín alatt. Annak ellenére, hogy érdekelne, nem tettem azért, hogy kiderítsem. Nem ismertük meg egymást, igazából nem is dolgoztunk együtt. Vagy mégis? Az én stílusom ilyen. Munka/suli terén képtelen vagyok kooperálni, még akkor is, ha nálam sokkal okosabb segítőre lelnék. Most arra leltem, mégsem használtam ki. Mentem a saját fejem után, ameddig lehetett. Talán ez így jó. A jó hírek emellett állnak. Szerinte is jó volt így, bár neki nem ez a stílusa. De elfogadta, lelkesedett és még hitt is bennem, teljesen ismeretlenül. Igaz, jóelőre én is mellette voksoltam, a megérzéseimre és a jó és a rossz véleményekre hagyatkozva. A kölcsönös bizalom, mint előfeltevés: nekem ez jelentett a legtöbbet. Persze voltak olyan idők a közös munkában, melyeket örökre el akarok felejteni. De azokat elfelejtem. Nagy nehezen kinyögök néhány szót, majd lépek. Túlságosan örülök ahhoz, hogy bármire is gondoljak.

Ez a nap az öröm és a kimerülés napja. És ma lett volna 90 éves a nagyapám. Mindez már okot ad egy pillanatnyi szusszanásra.

Holnap pedig folytatódik a daráló.

lidérces messze fény

2011-05-19T07:38:00.000-07:00

Adytól a Sem utódja, sem boldog ősét fordítom gondolatban angolra már napok óta. Múlt héten az Itt van az ősz itt van újra-val történt ugyanez. A felismerés mindkétszer nagyon hirtelen jött. Az agyam talán katalóguscédulákat válogat...
Remélem, a holnapi nap nem lesz lidérces.

tanulni kell :(

2011-05-17T03:01:00.000-07:00

ülök a tegnapi boldogságfelhőn és nem vagyok képes tanulni. tanulni keeeeeellllll. arra gondolok, hogy próba, meg pizzázás (ha büszke leszek a lányaimra csak akkor), meg portya, meg tábor meg Svédország, meg ilyenek...

...és köszönöm a Gondviselésnek, hogy egy napra rakta a kres felvételimet az egyik záróvizsgámmal, így kimondva helyettem a végső szót felvételi ügyben. szeretnék az eltén ma-s lenni, mitöbb, az eltén szeretnék ma-s lenni, légyszi, légyszi, légyszi...

pozitív :)

2011-05-16T13:17:00.000-07:00

mert ilyen volt ez a nap. kellemes meglepetések értek, például, hogy a vonaton nekem dumáló ismeretlen színjátszós csaj egyszer csak abbahagyta a szövegelést.
jobb: visszaterelgettem egyik elveszett báránykámat az útra
még jobb: a konzulensek gyöngye ötöst adott a szemináriumra. és kaptam még egy ötöst is.
legeslegjobb: itt vannak nekem ezek a csodálatos svéd versek és esszék a felvilágosodás korából, lehet őket szótárazgatni. kinek kellene ennél több?
(az iróniát keretnek szántam...)

példakép

2011-05-14T10:21:00.000-07:00

a mai napon valaki azt mondta nekem, hogy én vagyok a példaképe... nem akarok hozzá különösebb kommentet fűzni, zavarba jöttem de rendesen. de jól esett (:

felvételi para

2011-05-07T15:17:00.001-07:00

Épp a felvételikkel vagyok elfoglalva, azaz a motivációs levéllel és az önéletrajzzal. Rettenetesen kiakadtam, mert persze nekem jelentkeznem kellett a kre-re is, csak just for fun módon... A magyar mint idegen nyelv szak követelménye pedig a szóbelin kívül 2 db "az alapszakos munka során elkészített magyar nyelvű dolgozat". Már a mentalitásuk sem tetszik: honnan gondolják, hogy egy anglisztikás csak előhúz a tarisznyájából két magyar nyelvű dolgozatot? Őszintén, én csak egyet találtam. Vagy le kellene fordítanom valamelyik esszém? Az ér? Az angolos felvételijükön pedig kultúra, irodalom és nyelvészet van. Az én memóriámról azt kell tudni, hogy adatokat és neveket nem, csak összefüggéseket szeret tárolni. El lehet képzelni, mennyire brillírozni fogok majd ott. Nincs is kedvem ennyit felvételizni, nem is tanulnék szívesen a kre-n, az eltés hozzállás jobban tetszik, nem is kellene máshova elmennem. 3500 Ft, csak azért, hogy szétszivatnak egy felvételin? Köszönöm szépen...

Ennyit a méregzsák énemről... hétfőn derül ki a zv bizottság beosztás, már emiatt is a plafonon vagyok, jajajajaj Istenem...

De pozitív események is történnek: Fanni macskám minden gond nélkül 4 kicsi lényt hozott a világra. Tudom, a legtöbben ilyenkor azon dolgoznának, hogyan csökkentsék a jövevények létszámát, de a mi családunk más. Még soha nem volt nálunk ilyen, szóval felváltva álljuk körül a "bölcsőt", lessük a kismacskákat, persze tisztes távolból, és felváltva etetjük és becézzük Fannikát, aki nagyon gondoskodó anyukává vált. Gondoskodóbbá, mint sok ember.

Közben a "lányaim" próbára készülnek, én pedig segítséget vadászok a próbához, és aggódom, hogy ne hozzanak rám szégyent. De olyan jó, mikor felhívok/ e-mailben megkeresek valakit, látom, hogy nem ignorálja, hanem az neki a szempont, hogyan tudná megoldani, hogy jöhessen... ez annyira jó :) És egész jól haladnak a csajok, kezd a fejükbe menni a tudás. Néha érzem, hogy van értelme magyaráznom nekik a dolgokat és feladatokat kitalálnom, mert használ valamit.

Mindemellett nem tudok egy normális motivációs levelet megírni, hogy miért akarok tanár lenni. Nem nagyon gondolkoztam, miért. Én csak szeretnék.

hollószárnyak

2011-05-05T03:30:00.000-07:00

Mindig is furcsa volt benne valami. Nem mertem kimondani, de kezdetben furcsának éreztem, ahogyan a feleségéhez viszonyul, ahogy néztem a nászútuk képeit... Mintha minden úgy lenne, ahogy ő akarja, mintha az a lány csak csendben követné mindenhová. Aztán úgy éreztem, ha velem beszél, abban is benne van ez a gyanús magatartás. Mára megvan a megfejtés: nem kezel minket, nőket egyenrangúként. Ezt nagyon rossz volt leírni, mert - bár ezzel van tele a média - én még soha nem találkoztam olyan pasival, aki ennyire felsőbbrendűnek érezte volna magát a nőkkel szemben. Az e-mailváltásunk is bizonyíték arra, hogy egyszerűen hülyének néz, bármit is írok, a válasza mögött érzem, hogy nem bízik a kompetenciámban. Haj, ez kellett, hogy most még egyenjogúsági harcot is vívjak...Nem akarok harcolni, sem csendben követni. Maximum bizonyítani. Csak ilyenkor ráparázom, hogy mindent tökéletesen kell csinálni, és pont ezért nagy az esélye, hogy hibázzam. Mint amikor néz valaki palancsintasütés közben, és ezért felgyújtod a tésztát (megtörtént eset). És közvetítő is vagyok, mert eltekintve a hímsoviniszta fejétől, én értem meg leginkább, mekkora lehetőség ő, így én vagyok a közvetítő a többi csapattag (főleg a lányok) és közötte. Mint az a híres neves fekete holló (mennyiszer idézte nagypapám a verset, jaj Istenem, de régen volt :), szállítom a levelet és kitárom védőszárnyaimat azok fölé, akik igénylik. Nem harcolok, csak ott vagyok, mikor kell. Míg ő olyan kicsinyesen ragaszkodik a címekhez. Én lettem az idei tábor tpk-a hivatalosan is, ő pedig a helyettes. Ellentétben vele, nekem ez tényleg nem jelent semmit, egy név a papíron. Azt teszem, amit eddig is, próbálom jól tenni, és pont. És ha nem teszem jól, arról a vezetettektől kapok visszajelzést, mert mernek szólni. Nincsenek megfélemlítve, és nem is lesznek, amíg én itt vagyok. Én sem hagyom magam megfélemlíteni, de nem is harcolok, csak megvárom, amíg rájön, hogy nincs értelme fitogtatnia az erejét. Itt semmit nem ér el vele.

Közben a világ egyre szűkül, aprócskább lett, mint eddig gondoltam... A bloggal kapcsolatos vicces/ kínos élményekről lassan könyvet lehet írni, még úgy is, hogy én elég jól eltitkolom lelkem ilyenfajta burjánzását.

thesis submitted

2011-04-28T06:07:00.001-07:00

Leadtam :D.

Persze csak miután visszavittem a kötőbe, mert rosszul nyomták rá a szakom nevét. Azaz nem találták a billentyűzeten a g pontot (betűt). Ilyenek történnek velem; már megszoktam. De rendesek voltak, szó nélkül kijavították, pedig én készültem meggyőző érvekkel, valamint szoknyával, extra sminkkel, és extra kedves mosollyal is.

A to-n nem volt nagy sor, mert elfelejtették közzétenni a rendkívüli nyitvatartást. Én is csak titkos forrásból tudtam. Várakozás közben azt vettem észre, hogy vannak értelmes, akár figyelmet érdemlő emberek körülöttem. Még beszélgettem is idegenekkel. A leadás összehozza az embereket. Talán oda kéne járnom pasizni :D. Vagy csak az történt, hogy az elmúlt hónapok feszült állapota után végre kezdem észrevenni a körülöttem lévő világot.

A szakdogámhoz már csak egy jófej bíráló kell.

madárcsicsergés

2011-04-25T14:24:00.000-07:00

Éjjelente hallgatom a madarak csicsergését.

Én 21 év alatt soha nem figyeltem még fel rá. Csak ezen a héten.

Csak elsétálunk a jó dolgok mellett, csak lehunyjuk a szemünket egy hosszú nap után... Észre sem vesszük mi az, ami a talajt puhává teszi, mi az, ami álomba ringat.

Észre sem vettem, miért nem kellene kétségbe esnem. Én most már nem aggódom a péntek miatt. Élek, és nem várakozom. Túl sokat vártam egész életemben, különböző emberek miatt. Lebénítottak a kétségek.

Holnap esettanulmányhoz gyűjtök anyagot. Egy 9 évessel, aki kezdi legyőzni a hipohondriát, és ebben egy pici részem nekem is van. Szerdán utazom, beköttetem a szakdogám és konzultálok a 2012-es konzulenssel. Csütörtökön prezentációt csinálok egy olyan tanárnak, aki valószínűleg nem fogja meghallgatni, mert 2 héttel az időpontom előtt szerette volna. Legalább valamelyik napon iszom is. A pénteket túlélem, keresem a "2x + 1 =" második felét. és megint utazom. Szombaton első próbára készítem az őrsöt, kiállok a véleményemért vezetőségin, és hólabdát sütök. Vasárnap jönnek a svédek, és velük fogunk szülinapozni. Jövő héten 4 vizsga, amiből egy nagyon-nagyon fontos.

Van kedvem a mesterszakhoz. Van kedvem módszertant tanulni és tanítani. Van kedvem könyvelést tanulni is. Gyakorlatra menni, és okosabbnak lenni. Egyre jobban akarok svédül tudni. Van egy csomó ambícióm, résztervem, és egyik csak be fog jönni. Mert én az az ember vagyok, aki egyszerre többmindent akar, és mégsem fér bele minden. Nem fér bele minden az életembe. De vannak olyan dolgok, amelyeknek helyet és időt kell szorítani, nem most, hanem majd amikor kell. És nem aggódhatom végig az életem, mert gyomorgörccsel nem tudok megbirkózni semmivel. Elegem van már a megfelelésből, és a kérdésekre válaszolásból.

Ha kedvem van, csak a madárcsicsergést hallgatom.

inspiration

2011-04-24T16:53:00.000-07:00

Mindenkinek van ihletteljes pillanata, mikor - a legváratlanabb időben - úgy érzi, képes olyan dolgokra, melyekre egyébként nem lenne. Nekem a tegnapi kimerítő sütés (3 süti) és a mai nyolc órás agyfárasztó rokonozás ("na és elkezdtél már munkahelyeket nézni, mert 3 évvel előre kell ám") után kialakult holtpontot (kórházsorozat nézés) követően most hajnali egy és kettő között volt ilyen időszakom. Letörölve a kétnapos virtuális port a szakdogámról, szépen végigolvastam. Kijavítottam, amit még jónak láttam, és a szóismétléseket is próbáltam leplezni. Egész koherens lett, rájöttem. A tanár még úgysem válaszolt, hát elküldtem neki ezt is. Hátha motiválja, hogy én húsvét estéjén-éjjelén ilyenekkel foglalkozom. Egyébként ma először képzeltem el alkotásomat kötésben. Reméljük hamarosan eljön az az idő is.

komolyan mondom...

2011-04-21T10:15:00.000-07:00

komolyan mondom, tuti elolvasta az egyik legdurvább forrásomat, és gondolta, hogy ezt én nem foghattam fel. ezért odajegyzetelte nekem, hogy írjak sokkal többet a témáról, és most azon röhög, hogy én mit szenvedhetek. wááááá.

újraszervezés

2011-04-20T14:49:00.000-07:00

Ma csak annyi történt, hogy égbeásító-korán keltem, hogy munkához lássak. Jól tettem, mert a könyvtáros tűzokádó az arcomba pörkölte, hogy 11-kor zárnak (nem, ezt nem kellett volna honlapra felrakni), majd még jobban felhúzott a "nincs az a gép bekapcsolva, ne ode üljön" hülyeségével, végül még a táskámat sem sikerült becsempésznem. Komolyan mondom, a könyvtárosoknál felvételi követelmény a bunkóság? (tisztelet a kivételnek)

Aztán megejtettem négyévenkénti szemüvegkeret-választásomat. "Igen, majd ezt biztos hordani fogom" az örökös jelszó, persze a kontaklencse még mindig valahogy jobban áll. Nem is értem. Azon is csak csodálkozom, hogy mennyit tud rólam a szemészem, komolyan, annyit én sem tudok magamról. "Na és akkor 2010 augusztus 27.-én jött be lencsét venni, egy hónap próbalencse után..." Nabazz, még azt is feljegyzik, mikor tüsszentek? De végre egy orvos, aki képben van, és nem nekem kell elmondanom neki a kórtörténetet.

Itthon pedig folytattam a munkát (miután megnéztem az utolsó részt az aktuális sorozatból). Már kívülről tudom melyik forrásomat mikor írták, pedig rengeteg forrással dolgozom. Tudom pontosan milyen szavakkat használtak a szerzők, és az oldalszámok is rémlenek. Ma egy nagy részt egész jól átírtam, holnap jön a legdurvább, amit már akkor sem értettem teljesen, miközben írtam (igen, ez valószínűleg lerítt róla). És, hogy teljes legyen a kép, drága édesanyám közölte, hogy "itt nagyszombaton sütés már nem lesz, rendnek kell lennie", ergó holnap be kell fejeznem a művet, hogy, pénteken sütkörészhessek. Vagy péntek éjjel fennmaradok és a szombatot átalszom. Vajon melyik jobb? xD

(: amazing vagyok

2011-04-19T03:35:00.001-07:00

amitől legjobban féltem (ti. hogy nulláról kezdhetem az egészet vagy eltanácsolnak a pályáról), nem következett be. az értékelés tartalmazza az amazing és hasonló jelentéstartalmú szavakat, ami azért jó, mert amazingnek érzem magam, én nem egy kis gyökérnek, ahogy eddig. és azért is, mert ő nem olyan ember, akiből csak úgy ki lehet csalni ilyen kifejezéseket. változni persze soha nem fogok, mert az első dolog ami eszembe jutott a javított mű láttán, hogy "szegény, mennyit dolgozott vele, biztos egész éjszaka ezt csinálta". persze rögtön leesett, hogy "szegény" ezért is kapja a fizetését, és már ígyis igen megszívatott engem.

minden jó mellett ott vannak persze gyökérkedésemnek a jelei is, például a ref. system sosem jó, a szerkezetet át kell írkálni, a punctuationből pedig a következetesség hiányzik. hihetetlen, mennyi kis hülyeséget el tudtam írni, egy-egy vesszőt/ pontot kihagyni, viszont büszke vagyok magamra, mert nyelvtani hibáim száma egy kézen megszámolható. és minden menthető, azt hiszem; a következő pár nap pedig ezzel a mentéssel fog telni. akkor is, ha utálok ilyenekkel szöszölni.

most már látom a végét, és ha ezt túléljük, akkor egy csomó olyan dolgot szeretnék csinálni, melyhez az elmúlt időben nem volt kedvem és hangulatom:

vásárolni, ülni a kampuszon, sétálni a kampuszon, sétálni a margitszigeten, futni a margitszigeten (lefújni gázsprayvel a többi futót), portyát szervezni, portyára menni, tábort szervezni, dzsemre készülni, pénzt keresni, inni a barátokkal, kocsmában, az utcán, a filterben, gettós helyeken...

de előtte még... holnap megyek a nyömöere, hogy egy kis poszt-riszörcsöt végezzek és csendes környezetben kitaláljam, hogyan fog megváltozni a mű szerkezete...és a könyvtáros-sárkány is hiányzik már, meg kell mondjam

another extreme

2011-04-18T14:51:00.000-07:00

van egy pont a kétségbeesésem túl, mikor már semmi nem fáj. nem fáj és nem bánthat. a történések lepattannak rólad, érinthetetlen vagy, átlátszó; állsz az esőben, tested folyamatosan hűl, de nem érzel semmit. nem érdekel. ha sírnál, könnyeid egybeolvadnának az esőcseppekkel, és nem látszanál gyengének. de nem sírsz. már nem. ez az az állapot, mikor túl vagy már az extrémitásokon, az abbahagyhatatlan nevetésen, vagy a könnyeken, még a hosszan tartó fájdalmon és a fizikai állapotod gyengülésén is. csak vagy, és számolsz a legrosszabb lehetőségekkel. mi az, ami legrosszabb esetben történhet, és kinek a hibája lesz? kik azok, akik majd melletted állnak és hisznek neked, akikre mindig számíthatsz? és eltervezed, hogyan fogsz a semmiből építkezni, elképzelsz magad előtt egy romhalmazt, melyből mindent újra kell kezdeni. és nem fáj. ez is egy extrém állapot, nem érezni semmit, csak sápadtan ázni az esőben, és várni. kivonni magad a helyzetből, melyet nem tudtál és akartál kezelni tovább. a remény, hogy valami jobbra forduljon, még mindig ott van. csak már nem éled bele magad.

mitnekem hegy

2011-04-17T15:29:00.001-07:00

most van 4 éve, hogy rendelkezem egy őrsnek nevezett dologgal, mely életem egy részévé, keresztjévé, és üdítőjévé is vált. kimeríthetetlen problémaforrás, ők azok. ezekre a problémákra való megoldástalálás pedig hihetetlenül közel visz engem az élet és az emberi természet közelebbi megismeréséhez. ők egy kísérlet. folyamatos kísérletezés velük a munka, mert nincs rájuk recept, illetve mire lenne, arra egy új életkorba lépnek és megváltoznak az igényeik. folyamatos innovációra van szükségem, hogy velük lépést tartsak, dacolva saját gyengeségeimmel és félelmeimmel. és szeretnek, én tudom, még akkor is, ha néha az agyukra megyek. néha nagyon meg tudnak lepni, például szombaton, mikor eljöttek, mindannyian, és annyira jó kis közösség volt, és volt okom büszke lenni rájuk, igen, itt jönnek mögöttem, ők az őrsöm, stram csajszik egytől egyig :D és múltkor a cspk oltotta őket, és megint én kezdtem bűntudatoskodni, hogy elhanyagolom őket. de már rájöttem, hogy akkor nem bennük volt a hiba, igazából csak olyan napja volt a cspk-nak, vagy olyan évszakja van, whatever, hogy most nem bírja őket (és talán engem sem?), mindegy, nem érdekel, nekem az az elismerés, amit tőlük és rendes megfigyelőktől kapok, nem valaki olyantól, aki nem fektet bele energiát, hogy megismerje őket igazán.

jó volt a szombat, mert a kőszegi-hg egy-egy magaslatára törtetve és vissza-visszatekintve, hogy még mindahányan épségben vannak-e, nem volt energiám életem nyomorúságaira gondolva önsajnálni. csak a fizikai fájdalom emlékeztetett ezekre, tudniillik csütörtök óta jobb oldalon a bordáim között fáj, vagyis konkrétan egy ponton. diagnózis nem született, de sejtésem, hogy a köhögéstől alakult ki mindez. persze én úgyis elmentem túrázni, mitnekem hegy. nem lett rosszabb, inkább talán javulgat lassan, de gondolkozom az orvos meglátogatásán.

estére viszont kiakadtam, mert fél órát hallgattam a -köhögésemhez még hozzá nem szokott - rokonaimtól, hogy menjelorvoshoz, blabla, meg hogy én úgyis olyan okos és ügyes vagyok, blabla, hogy elkezdtem bőgni (erre nem vagyok olyan büszke), a szakdogám kijavítatlansága és kényszerű tétlenkedésem miatt. erre keresztapám jött az őis idegösszeroppanást kap majd mint az ismerősöm ennyiidős lánya, szöveggel, németül persze (valamiért mintha azt hinné, hogy nem értem), erre visszaválaszoltam, hogy kössz, azért még nem vagyok olyan szinten és nem kellene belémbeszélni.

a szakdoga egyébként állítólag a UK-ba utazott a kedves konzullal, és állítólag csekkolva lesz/van/ volt, de én már semmit nem hiszek el, this is so.

értő figyelem

2011-04-14T13:08:00.000-07:00

az értő figyelem Thomas Gordontól származik. mikor először hallottam róla, sőt olvastam egy ilyen párbeszédet, butának tartottam. visszahangozni amit a másik mond, parafrázist gyártani. úgy éreztem, ez a világ legegyszerűbb és legbutább dolga. valójában: ez a világ legnehezebb és legokosabb dolga.

a lényeg, hogy az embernek igénye van arra, hogy beszámoljon az érzéseiről, mielőtt döntést hozna. sok ember azonban nem meri ezt megtenni, mert fél az ítélettől, fél attól, hogy a legjobb barátai vagy a szülei is "ellene fordulnak", azaz hibásnak tekintik valamiben, vagy rákényszerítenek valamilyen döntést. "miért hagytad idáig fajulni a helyzetet", "én a helyedben", "őszintének kellene lenned", "ezt nem teheted", és társai: ezeket hívjuk közléssorompóknak, mert megakasztják a beszélgetést, megakadályozva az embert, hogy tovább folytassa mondandóját. bűntudatot keltenek, összezavarják a már egyébként is dilemmázó egyént. ha azonban - hallgató félként - ezeket kihagyjuk, és helyettük rövid közléseket használunk, megerősítve, hogy értjük, amit hallottunk, de nem ítélkezünk és sugallva, hogy várjuk a folytatást, hihetetlen módon segíteni tudunk. az érintett megkönnyebbül, és önmaga hozza meg a döntést. én nem tudok róla, hogy velem már valaki csinált ilyet. én nemrég próbáltam, és őszintén szólva elég nehéz. mindig megismételni a lényeget lehetetlennek tűnik, ráadásul el kell kerülnünk, hogy mesterkélt, komikus válaszokat adjunk. ha alanyunk ismer minket, könnyen kiszúrja, hogy valami nincs rendben. többé-kevésbé ment, de nem tudtam elkerülni, hogy tanácsot adjak vagy opciókat soroljak fel. nem csodálom, hogy külön tanfolyamokon tanítják ezt a módszert.

nem

2011-04-13T15:58:00.000-07:00

Normális dolog, hogy mikor a szakdogám és a konzulensem eszembe jut, egyszerre a fákk jú kifejezésre asszociálok? Nagyon sok negatív érzelem van bennem, nem kaptam semmilyen kritkát már egy jó ideje senkitől, és ez nagyon idegesítő. Talán keresnem kell néhány embert, akik majd átnézik, hogy vállalható-e mindez, ha már az illetékes nem hajlandó rá. Vagy akik átölelnek. Vagy mindkettő. Velem nem lehet ezt megcsinálni. Velem fákin nem. NEM. nemnemnemnemnemnemnemnemnenmnemnemnemnemnemnemnemnemnemmnemnemnemnemnemnnem nem is gépeltem el olyan sokszor

plíz dont kíp mí véjtin'

2011-04-12T03:00:00.000-07:00

júúö dzsászt kípin' mí véjtin', ól of dö tájm, vat ken áj dú?

Nagyobb értelme lenne, ha tudnék valamit csinálni ímélcsekkolás helyett. Azt az arcot, ami tegnap az irodában fogadott, nem hiszem, hogy nagyon el fogom felejteni /Szerintem az én fejem is ilyen lehet, mikor a könyvtárban (havonta egyszer) előadom, hogy elfelejtettem időben visszavinni a könyveket, először életemben, ne büntessenek már meg :)/. Én pedig csak dadogtam, nem tudtam kimondani azt, hogy semmi baj, nem voltam képes hazudni. Csak annyit mondtam, hogy nem tudtam, mi történik, ezért kétségbe voltam esve. Még most is.

A betegségem alatt megint megutáltam a kávé illatát és ízét, de most kezdek visszaszokni rá. Van két rokonom, akik légúti megbetegedés következtében szoktak le a cigiről, mert hirtelen undorítónak érezték a füstöt. Én is undorítónak éreztem tegnap a kk-s kávét, melyet csak azért vettem (magamhoz), hogy lenyugodjak (!) az irodai beszélgetés után (ja én koffein után is tök jól alszom. alapvetően én mindig tudok aludni :)). Irigylem azokat a vidám embereket, akik sétálgatnak a kampuszon vagy órákon ülnek, és a szorgalmi időszak végét csak a vizsgák miatt nem várják.

ja és ma fodrásznál voltam. régóta ki akartam már próbálni a biohair szalonokat, nem elsősorban a "bio" cuccok miatt, hanem mert olcsók és nem kell külön időpontért telefonálni. ötször sétáltam el az üzlet előtt, mire rávettem magam, hogy bemenjek és a pulthoz sétálva rendeljek magamnak egy hajmosás- hajvágást. erőt az öntött belém, hogy ha valami nagyon balul sül el, ott a húsvét, az alatt normalizálódhat a frizurám, és az otthoni fodrász úgysem vág szép frufrut. csodák csodája, a leányzó aki a fodrászom lett, megértette, mit szeretnék és tetszik is amit alkotott. kicsit talán túlságosan is óvatoson vágott bele a hajamba, de szép lett és most legalább nem töredezett. a fodrász-frusztráció elmúlt, azt hiszem átpártolok az instant fodrászathoz.

almás-fahéjas tea

2011-04-09T14:23:00.001-07:00

decemberben felk. hétvégén voltunk, és egy fiatal srác vásárolt be. miután közölte, hogy kakaómasszás mikulásokat vett (epic fail), minden belé vetett bizalmam elszállt. a tea pedig sir morton volt, almás-fahéjas, melyet szintén leírtam, anélkül, hogy valaha is kóstoltam volna. de mikor megéreztem az illatát, tudtam, hogy imádni fogom. és így is lett. megfeledkeztem róla, de ma a boltban megláttam, és - mivel illeszkedik a kis költségvetésbe - vettem is belőle. jót tett a napomnak.

kellett is valami jó, mert megkaptam a szokásos osztást, úgy is, hogy nem mentem haza. a legjobb része a "mi van a fiúkkal?" volt, ilyen időkben a világ legutálatosabb kérdése. amikor tudja, pontosan tudja, hogy az utolsó találkozásunk óta eltelt 6 napban beteg voltam, szóval nem tudom, mit várt. velem azt hiszem az a baj, hogy nem szeretek új embereket megismerni, mert én ilyen hülye vagyok. nem, antiszoc már nem annyira, csak... oké, megismerek valakit, aztán mi? olyan körülményes az egész. az emberek nagy része körülményes. nekem olyasvalaki kell, aki nem színezi túl ezt a flörtölünk, járunk-nemjárunk, féltékenyek vagyunk, szeretlek, kimondtad, afrancba dolgot... és aki nem unatkozik akkor sem, ha csak itthon ülünk és almás-fahéjas teát iszunk =)

fuldoklós

2011-04-08T14:30:00.001-07:00

a mai nap mint nagy megújulás napja azért nem vonult be a történelembe.. prezentáltam, fulladás nélkül, ami jó. utána viszont, valószínűleg a megerőltetéstől, nagyon elkezdtem köhögni, szinte roham volt. kirohantam a teremtől, vörös fejjel, mikörben már folytak a könnyeim. szokott ilyen történni ha nagyritkán megfázom, mindig a legjobb helyzetekben persze, egyszer még különnémeten anno (a tanárom tudta kezelni a helyzetet, elkezdett velem ideges, felemelt hangon beszélni, mert ő így reagál a stesszhelyzetekre), aztán egyszer tavaly egy másik gyakon, most meg itt... a következő órán már csak vegetáltam a terem legtávolabbi sarkában, remélve, hogy nem kell megszólalnom. és nem, nem találtam meg a konzulenst sem. itt maradtam hétvégén, mert pénzpazarlás mindig vonatjegyre költeni. nagyon költséghatékony leszek ebben a két napban, semmi gyors, bolti kaja, hanem kinyitom a fagyasztót és főzök valamit abból, ami ott van (zöldborsó és lencse, ezek vannak). szeretnék egy e-mailt kapni, szeretném tudni, hogy lesz mit leadnom szakdolgozat címén a 21. születésnapomon... addig csak fuldoklom

in search of the lost konzulens

2011-04-07T14:12:00.000-07:00

a konzulens eltűnt. nem válaszol. azt hittem, hogy utál, azért nem írt semmit. persze még lehet, de írtam a lánynak, akivel osztozom rajta. neki sem írt. eltűnt. minket pedig itthagyott a kétségbeesésben. könnyű neki. könnyű neki eltűnni, vagy azt mondani valamire, hogy javítsd ki. könnyű nem válaszolni.

már egészen jól vagyok, ma már csak fulladoztam. de elpróbáltam a holnapi prezentációt (lakótársam a szomszéd szobában örülhetett, hogy én éjfélkor magamban beszélek angolul), és kibírtam köhögés nélkül.

holnap reggel felkelek, és az leszek, aki lenni szoktam. valaki, aki hisz a csodákban, egy felső erőben, abban, hogy vigyáznak ránk. aki tudja, hogy nem szabad elkeseredni. felkelek majd és nem leszek beteg. jól leszek, mert jól akarok lenni. mert irigylem mindazokat akik jól vannak. és bemegyek holnap a konzulenshez. és kiállok magamért, a diplomámért, a jövőmért. és prezentálni is fogok. szép kiejtéssel fogok mondani érdekes és jó dolgokat earnestről, tzaráról és a többiekről.

nemet nem

2011-04-06T08:52:00.001-07:00

kicsit vagyok csak jobban. az emberek durván pofátlanok, nem tűnik fel nekik, hogy szarul vagy és nehezedre esik minden szó. hogy fulladazol. hogy ha nem lennének a nyakadon, most nyugodtan pihenhetnél, és nem kellene lázcsillapítón élned. igen, sokan az utolsó csepp véred is kiszívnák, csak hogy előre jussanak, és azt hiszik, hogy később valami ajándékkal le lehet majd téged kenyerezni. anyám könyvelő. arról szólt a gyermekkorom, hogy ő a padláson könyvelt, munkaidő után, leginkább ingyen, ismerősöknek. olyan "barátoknak", akik évente egyszer, január környékén tűnnek fel, és egy doboz bonbonnal vagy egy kék színű likőrrel szúrják ki a szemét miután annyit dolgozott miattuk. szeret segíteni az embereknek. vagy inkább nem tudja megállni. nem tud nemet mondani, és nem tudja kimondani azt sem, hogy a likőr helyett ötezrest kérek. zavarban lenne, el kellene magyaráznia azoknak az embereknek, mennyi vesződség ez, mennyi munka, mennyi felelősség. négy éves tipegő voltam, mikor eldöntöttem, hogy biztosan nem fogok anyám nyomdokain járni, mert a könyveléssel sok munka van és nem lehet levakarni az ingyenélőket. lám, most részben pénzügyre járok, azt tanulom, amit régen ő, talán olyasmivel fogok foglalkozni. mindez azért, mert rájöttem, így van ez az angollal is, többek között. hisz nem a munka típusától függ a dolog. bármihez értesz, bármit megtanultál, azzal kapcsolatban az összes ismerősök téged fog zaklatni, és a kérdés csak az, hagyod-e magad. tudsz-e nemet mondani. én nem tudok. legalábbis nagyon nehezen. örököltem. szeretek az embereken segíteni, ők pedig észrevétlenül kiszívják a vérem.

dögvész

2011-04-05T10:21:00.001-07:00

lázas vagyok, száraz a szám, hámlik az orrom, az emberek az utcán nem hiszem, hogy egyenrangú lényként kezelnek... péntekre prezentációt kell csinálnom, de nem vagyok képes olvasni hozzá, filmet nézek és nem írt a konzim, még mindig nem, írni kellene neki, félek, így betegen még inkább. a bn pedig számomra sztornó. most meg ver a víz, ami kettő okból történhet: a fázós lakótársam felcsavarta a fűtést, vagy a gyógyulás útjára lépek. lusta vagyok megnézni, forró-e a radiátor...

mentás forró csoki

2011-04-04T12:48:00.001-07:00

megfigyelés: a mentás forró csokinak nincs túl jó íze, de tisztítja a légutakat. a náthámtól függetlenül vettem egy csomaggal, hogy életemben először kipróbáljam. arra nem gondoltam, hogy segíteni fog. éljen! :) btw: eddig -ha néhanapján vettem - banánosat szoktam inni forró csokiból is, de most nem volt a sparban. miez? hadjárat a banánaroma ellen? vagy ellenem?

portyáról

2011-04-04T04:37:00.000-07:00

a hétvége meglepően jól sikerült. igaz, a jó időnek köszönhetően most egyike vagyok azoknak a hülyéknek, akik már a tavasz elején pecsenyére sült fejjel futkároznak. szombat reggel induláskor hülyéskedtünk, hogy talán naptej is kellene... kellett volna: jelenleg úgy fáj az arcom, hogy a sminket is hanyagolni kell. plusz a múlt hét enyhe megfázását ez a kétnapos akció elmélyítette, úgyhogy jelenleg regenerálódni próbálok, ami így hét elején nagyon nehéz. főleg, hogy ma reggel a vonaton olyan idegesítő útitársat fogtam ki, hogy visszagondolni is rossz rá. idős bácsika volt, látta, hogy vörös a fejem, orrot fújok, köhögök, alig van hangom, de azért be nem fogta volna a száját, és folyamatosan dumálni kellett vele. ha nem szállt volna le hamar, akkor én szököm meg, az tuti.

a portya egyébként rettenet jó volt, bár nem voltunk sokan. az idő szebb nem lehetett volna, Kemenesalja pedig nagyon szép és barátságos hely, és a programok (melyekért végre nem én voltam felelős) is jók voltak. azért lesz nehéz innentől, mert sem újdonsült vezetőtársam, sem én nem mutatunk különösebb hajlamot a csapatmunkára, mindketten mennénk a saját fejünk után. persze hagyjuk a másikat, hadd menjen, nem szólunk bele, de akkor nem is segítünk. szóval valószínűleg úgy kell megoldani a tábort, hogy egyik napért ő fog felelni, másikért pedig én, és akkor nem lesz vita.

apropó, most be kell pótolnom a gyermekkoromból kimaradt indián korszakot (igen, lányoknál is szokott ilyen lenni), külöben nagyon edukálatlan leszek keretmese-témában

csákány és káposzta

2011-03-31T15:07:00.000-07:00

hát, nem mindig mindent kellene megtudnunk... mire megkerestem a jégcsákányt, ők megmikrózták a töltöttkáposztát, én pedig nem tudtam a dologról. mindenesetre úgy tűnhetett, következetlen vagyok, pedig mindent egy szilárd logika szerint követek el (női logika szerint :P). a következő lépés... milyen következő, visszazuhantunk a lépés nélküli állapotba. egyébként miért foglalkozom én most ezzel?

ma elmentem futni és tök jó volt, csak túl sokan voltak, mert kb. két hely van a városban, ahová mindenki futni jár -.- utálom a tömeget. szerettem az otthoni mezőt, ahol a szembejövő traktorokon kívül (városban lakom, leszögezném:) mással csak nagyon ritkán találkoztam.

szombat-vasárnap pedig bringatúra, és nincs hozzá kedvem, sajnálom. pedig biztos jó lesz.

...

2011-03-31T05:41:00.001-07:00

"majd akkor, júni végén, minden nehézség elmúltával, mikor kezünkbe kapjuk a papírt minderről, emlékeztetni foglak erre a pillanatra. hogy mennyire féltünk. és tök jó lesz rá visszagondolni."

kívül arany

2011-03-29T16:09:00.001-07:00

életemben először érzem, hogy a szervezetem nem vesz tudomást az óraátállításról. ha ma dolgoztam volna, akkor megoldódott volna minden, hiszen már este 8-kor félhalottan hevernék, mivel azonban újfent munkanélküli lettem (azaz lemondtam a dolgot az új időbeosztásuk miatt), nem fáradtam ki eléggé.

egyébként a konzi válaszát várom több mint egy hete, de már meguntam a stresszelést így kezdek lenyugodni kicsit. a körmeim is elkezdtek nőni, egy héten belül festhető állapotban lesznek. rájöttem, hogy frufrum egy részének visszanövesztése a többi hajam közé nehezebb művelet lesz, mint gondoltam. fodrászhoz sem merek elmenni, mert félek, nem értené, pontosan mit is akarok, pedig pofon egyszerű: egyszer életemben nem harcolni a forgók ellen, hanem pont addig tartó frufrut meghagyni... csak ehhez pár hónapig idiótán fogok kinézni...

egyéb időeltöltés gyanánt hivatalos e-maileket írok, a 2012-es (pénzügyes) konzulensemnek meg a kiszemelt gyakorlati hely hr-eseinek (már beletörődtem, hogy ha felvesznek, ingyen fogok melózni jópár napig...). tanárt és témát keresni pedig soha nem kora, bár a témalistát pásztázva nem nagyon akad olyan, amiről el tudom képzelni, hogy írok róla, sőt, amit egyáltalán értek... bár nem hiszem, hogy olyan forrón ennék a kását. egy év után olyan barokknak tűnik ez az egész felsőfokú szakképzés, kívülről arany bevonatok, belül pedig ki tudja, mi van.

2011-03-25T16:58:00.000-07:00

könyvet jól, vonatot rosszul választottam. de egy jó könyvvel, és az ember egyik jófej egyetemi oktatójával azért még a 6 órás vonatút is kevésbé idegölő... btw imádom azokat a tanárokat, akik tudnak annyira közvetlenek lenni, hogy egy zsúfolt vonaton le merj melléjük ülni, mindenféle aggály nélkül az elkövetkező órák beszédtémáit illetően

néha - tapasztalataimat alapul véve - olyan érzésem van, hogy a vonat, amelyikre felszállok, késni fog, és az általam épp megszeretett blogok írói hamarosan abbagyják a posztolást (eddig legalább 4 ilyen volt, plusz egy, akiről azt hittem)...
azért remélhetőleg mindez csak véletlen

2011-03-24T17:03:00.001-07:00

ma kereken egy órát töltöttem azzal, hogy kiválasszam a könyvet, melyet holnap meg fogok venni, mert könyvvásárlási kedvem támadt. ez nagyon nehezen megy, mert persze van egy csomó könyv, amit el szeretnék olvasni majd egyszer, csak éppen most nincs hozzájuk hangulatom. hangulat nélkül pedig nem kezdhetem el őket, mert akkor 10 oldal után abbahagyom és félreteszem, a minőségétől függetlenül. most egy Mielőtt elalszol szintű könyvre vágytam... 2 éve olvastam, nem tudom már a cselekményét pontosan, csak arra emlékszem, hogy olyan az egész, mint mikor beleugrasz a hűvös vízbe a csendes uszodában... érdekes módon több skandináv regénnyel kapcsolatban is ez jut eszembe (de csak ha magyarul olvasom őket. ha skandi nyelven, akkor a fejfájás jut eszembe róluk). de most mindenképpen magyart akartam, és végül egy családregény-félét választottam (megint. mert ha megfigyelem életem eddigi önként és dúdolva választott könyveit, van egy erős tendencia a családregények felé). persze csak a modern családregények fognak meg. ha végeztem vele, majd leírom, mi volt az és kommentelem.

not even 3 dots

2011-03-24T13:52:00.000-07:00

what if i fight against fate so strongly, that finally it leaves me alone? what if there is no last chance after the very last one, what if you cannot again cross the lines despite of the green lights... you have nothing to tell to me, not even 3 dots. you have always deserved more than that, still i didn't want to risk anything... and we are here now
at least i have friends. at least they are crossing the lines for me... but what if even they won't?

2011-03-22T07:00:00.000-07:00

tegnap értesültem valamiről, ami kicsit elgondolkodtatott. eddigi indokaim szertefosztlottak, és most (majd) mérlegelnem kell magamban, hányadán is állunk, meg hogy nekem mi lenne jó. ennek jóval előbb kellett volna megtörténnie, és akkor nem lett volna kérdés a dolog, de most már túl vagyunk sok mindenen, az én bunkósági megmozdulásaimon, antiszoc korszakaimon, meg azon a részeg sms-en -.-

annak örülök, hogy mindez azután vált világossá előttem, hogy leadtam az első változatát 2011 művének. mindig újra meglepődöm rajta, mekkora ügyességet és kitartást igényel a konzulens, mint olyan, megtalálása, de eddig még mindig sikerült. ha nagyon lehúzza, akkor folytatom a körömrágást, azaz nagyon lent leszek egy darabig. de végül is még van 1,5 hónap (ezt nagyon lazára vettem, inkább csak egy), semmi nem lehetetlen. csak nagyon megvisel, ha oltanak, mindig kell lennie valakinek, aki hisz bennem.. ez volt 2008-ban is érettségi előtt így márciusban. kell valaki, akinek adok a szavára és komolyan is vesz, és ezt nem nagyon töltheti be velem egyszinten lévő emberke, esetleg egyszakon szenvedő ismerős, mert egyszerűen nem hiszem el neki -és egyébként is szubjektív - amit mond. a konzulensem annyira motivált úgy alapjában, hogy már attól szebb a világ, ha meglátom, függetlenül attól, hogy rohadtul félek (tőle), hányast fog adni a gyakra, meg, hogy egyáltalán le engedi-e adni az alkotást :D.

egy ideális világban

2011-03-19T16:05:00.001-07:00

egy ideális világban már pénteken be mertem (és tudtam) volna vinni a művet és hamarosan megtudnám, hogy olyan jó, hogy egyszerre le is adhatom :D, sőőőt, még ilyen kiváló szakdoga-versenyre is jelölik :D (szép álmok)
egy nem ideális világban hétfőn fogom csak bevinni (ha összeszedem a bátorságom) és biztos csomó hiba lesz benne (hacsak nem egy nagy szar az egész)
egy ideális világban nem szüntették volna meg a banán ízű teát
(írtam a pickwicknek, és válaszoltak, hogy "hosszas marketingkutatói munka eredményeképpen" eltörölték a föld színéről a legjobb teájukat. ennyivel is rosszabb a világ)

boldogok

2011-03-17T09:17:00.001-07:00

miért is ne tudnánk boldogok lenni? miért olyan nehéz az?

bocsi, de muszáj

2011-03-14T07:50:00.000-07:00

még 5 oldal (ebből 1-1 introduction-conclusion), plusz tagolás, átnézés, plágiumok legalizálása
nagyon szenvedek

pár óra múlva: igazából az előbb 6 oldal volt, csak (köztudottan) nem tudok számolni, most pedig még 3 amiből 1 a conclusion, és kettőnek az eredetét még nem tudom :D ez vagyok én. de az introduction tök jó lett (Y)
egyébként egy nagy mess az egész. jó... tudom én, hogy jó, csak rendet kellene benne rakni :D

1 nappal később: az összes ilyet beleírom egy bejegyzésbe, így szemetelek a legkevesebbet. szóval first draft completed, igaz hagy maga után kivetnivalót, de azt hiszem, legalább egy kicsit büszke lehetek magamra... :) és rájöttem, hogy saját szöveg vakság mellett saját szöveg undorom is van

egy kis minimalizmus

2011-03-10T10:17:00.000-08:00

Ez a minimalista, mégis tavaszi design (ha lehet annak nevezni) eléggé eltalálja a hangulatomat. Igazából a bizonytalanság zavar a leginkább, mint olyan. Lebegek csak a levegőben. Nem tudok előre tervezni, annyira rossz, megfájdul tőle a fejem. De nem nyüszítek többet erről, nem, nem és nem.

Nyüszítek inkább arról, hogy rájöttem, utálom a kommercializmus és az egész fogyasztói társadalom-baromságot. Utálom, hogy bemehetek egy plázába és 500 bolt közül válogathatok, utálom a tömeggyártást, a boltok elrendezését, világítását, hogy mindegyikben más kommersz zene szól, az egymást eltaposó embertömegeket, a gyorséttermeket egymás hegyén-hátán, a hostesseket, a lassú mozgólépcsőket, a mesterséges zöld cuccokat a fotelek között, a szükőkutakat (és azt is, hogy egy ilyen helyen sétálva kevésbé kellene szánalmasnak képzelnem ezt az országot, mint amilyen). Külön-külön a felsorolt dolgok persze mind jók lehetnek, de amikor egy plázában összegyűlnek, hát én nagyon rosszul vagyok. Eddig nem vettem ezt ennyire észre magamon, de most már világosan látom. Egyébként sem kimondottan szeretek vásárolni sem (no typical girl), néha persze rámjön a vásárlási láz, de lényeges ritkábban, mint más csajokra...

egyébként pedig használhatatlan vagyok a mai napon... olyan, mintha másnapos lennék, pedig azt a másfél koktélt még élesben sem éreztem, nemhogy másnap... talán inkább rosszul aludtam (azt álmodtam, hogy nem kapok levegőt. ilyen még soha nem történt velem), biztos valaki wodoo babát készített egy hajszálammal és azt fojtogatta reggel...

jön a tavasz :)

2011-03-06T02:02:00.000-08:00

Kisütött a nap, és folyamatosan süt. Én tudom, hogy ez nem csak megtévesztés, hanem jön a tavasz. Mintha kezdenék kikerülni abból a depresszió-közeli állapotból, amibe az elmúlt időszakban kerültem. Talán azért is, mert a felét már megírtam a műnek... Egyébként pedig megtudtam, hogy a mi családunkban (értsd: szűk család) mindig mindenki mindent az utolsó pillanatra hagy, és genetikai okokból szinte lehetetlen, hogy valamivel a határidő előtt elkészüljünk... Ezzel életem sok-sok rejtélyére fény derült.

Közben iskolába is kellene járni. Eltén pl elég régen voltam. Múlt hétfőn :$

füstmérgezés

2011-03-03T15:20:00.000-08:00

Kezdetben örülünk annak, hogy messzi fényeket látunk a sötét út mentén. Azt hisszük, csak addig kell eljutni. Hogy tudjuk, mire vállalkoztunk. Egyre várjuk, mikor érkezünk el a gyertyákkal kirakott szakaszhoz, mely a távolból biztosnak és világosnak tűnik. Aztán ahogy közeledünk, egyre kevésbé látunk, mert elvakít a hirtelen fény, elvesztjük a sötétség támpontjait, a támpontokat, melyeket addig észre sem vettünk. Az kerék- és vadnyomokat az úton, a sötétebbre árnyalt bokrokat és fákat, mindazt, ami segíti, hogy a sötétben jobban lássunk, mint a fényben. Az út mentén feltűnő alakokat, akiknek a kérdésein gyakran évszázadoknak tűnő pillanatokig gondolkodunk, míg rá nem jövünk az értelmükre. A legvégén pedig - miután eleget botorkáltunk a sötétben - megkapjuk a megérdemelt világosságot, és összegyűjtött rőzsénk tüze feléled majd a szélben. Persze, mielőtt mindez megtörténik, a tűz élesztgetése során enyhe füstmérgezést kapunk... De a végén minden jó lesz.

Ez úgy hangzik, mint valamiféle álom, igaz? Pedig mindez már egyszer megtörtént, szó szerint így. És jelenleg is történik, csak most máshogy. Megint hittem a pislákoló fényeknek, és megint elvakítottak. Most megpróbálok botorkálni az éjben, nagyrészt egymagam. A jövőt tekintve a füsmérgezés tűnik az egyetlen biztos pontnak, és a boldog végkifejletben csak reménykedni tudok.

semmilyen

2011-02-27T14:15:00.000-08:00

lusta vagyok, az az igazság. legalábbis soha nem azt csinálom, ami épp fontos lenne. minél több időm van valamire, annál kevésbé készülnek el a dolgok. ha félek, hogy valami nem fog sikerülni, inkább már nincs is kedvem nekiállni. néha még mindig maximalista vagyok. folyton aggódom és idegeskedem, mindenféle határidők miatt, melyek csak rám vonatkoznak. és könyvek miatt, melyek mindig az ország ellentétes pólusán vannak, mint ahol lenniük kellene. és emberek miatt, akik rohadtul azt hiszik, hogy engem érdekel, ők mit csinálnak éppen. és azt, hogy tudok (akarok) nekik segíteni. kényes kis jogászhallgatók miatt, akik affektálva beszélnek és azt hiszik, övék a világ, csak mert otthon gazdagság van és csak mert legalább két méter magasra nőttek. az emberek ezerszer pofátlanabbak, gátlástalanabbak és idiótábbak, mint amennyire mindez elképzelhető. főként azok, akikből nem néznéd ki. nem baj, ezek a sznobok úgyis egy irodában fognak kávét főzni pár évig, mielőtt befutnának. ha befutnak egyáltalán.

egyébként nem ennyire rossz a hangulatom, ezen a dolgon már egy-két hete ki vagyok akadva...

csak most olyan semmilyen a világ...

according to the others

2011-02-25T13:44:00.000-08:00

Már nem üres a lap, bár az is igaz, hogy nagyon lassan telnek az oldalak. Természetesen a közepét kezdtem el írni, nem is én lennék, ha az elején kezdem. Azért is maradtam hétvégén, hogy nyugodtan lerághassam a körmeimet... akarom mondani: folytathassam az írást. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Nekem, aki utálom mások véleményét felhasználni, gyakorlatilag abból fog állni a szakdogám, hogy "according to..." "as... also noted" "... proposed", aminek az előfeltétele, hogy rengeteg cikket elolvassak, és fel is fogjam őket. Szóval csak egy lit review lesz, de legalább engem érdekelnek ezek a dolgok... Vagy eddig azt hittem, érdekelnek. Még nem utálom annyira a "kognitív" szót, csak egy kicsit... Majd mesterre (ha felvesznek egyáltalán) írni fogok egy olyam empirikus szakdogát, hogy csak na.

Közben már kétszer voltam melózni, irodai munka, nagyrészt papírokat kell csoportosítgatni, adminisztrálni. Jó hely egyébként,néha elszórakozom rajta, hogyan hasznosítják telefonbeszélgetések közben a középkorú alkalmazottak a hirtelen - valószínűleg valamilyen villámmódszerrel - megtanult angol szövegrészleteket. Az a kiejtés... :) Másrészt, simán el tudnám képzelni, hogy egy darabig ilyen helyen dolgozzam, persze nem mint csicskás, hanem rendesen. Csak a korán kelés irritál, ugyanis gyakorlatilag a munka első két órájában, 8 és 10 között, nem vagyok beszámítható, függetlenül attól, mennyit aludtam...

Tegnap megállapítottuk, hogy bármeddig lennénk egyetemisták, bármilyen szakot elvégeznénk, ha ingyenes lenne, sőt ha fizetnének érte annyit, hogy megéljünk belőle :D. És ha eltörölnék a to-n sorbanállás nemes intézményét (mert persze, ha rossz fát tettem a tűzre, akkor égjek is miatta egy kicsit a to tüzén, de ha csak a záróvizsgára jelentkezők gyermeki ártatlanságával vagy az indexleadók büszke önérzetével közelítem meg a híres folyosót, akkor ne kelljen már órákat várnom...)

megvan a repjegyünk a dzsemre :) nem is merek belegondolni, hogy egyszer majd az is eljön

vezetők

2011-02-23T11:41:00.000-08:00

a napló és a líra jobban vezeti (vezette) a feszültséget, mint a laptop és a próza
vissza kellene térnem hozzájuk
kellene egy olyan vicces kinézetű kis könyv, talán minden megoldódna

thinking and campsite-seeking

2011-02-19T12:59:00.000-08:00

gondolkozom, sokat, rettenetesen. rossz érzés, mert van egy word dokumentum a gépemen, teljesen üres, de címe már van, és a cím kötelez. én pedig csak gondolkozom, és keresem az egységet a zűrzavarban, vagy legalább a vezérvonalat. a virtuális papír még mindig üres, csak az asztal van tele mindenféle elolvasandó pdf-ekkel, melyek nagy része aztán a kukába vagy a "nemreleváns" mappába kerül. az idő pedig telik, és rengeteg más dolog is foglalkoztat, például a mai nagyszerű táborhely-nézés a vezetőséggel... mindannyian elképzeltük, milyen lesz nyáron a ligetes-erdős őrségi területke, a tőzegláp, és a 2km-re lévő tó, csak addig még mennyi mindent kell csinálni, kinek érettségizni, kinek védeni, kinek meg csak túlélni a félévet... délután pedig farsang, mizu tomika dalának átköltésével, stand-up impróval... néha ki kell fordulnunk magunkból
aztán hazaérek és teljesen ismeretlen vendégek állnak a kapunk előtt, szombat este hatkor, ne hülyéskedjetek, lécci. azt akarják megköszönni, hogy anyu segített munkahelyet szerezni. esznek-isznak, fáznak (nem elég a 20 fok a kis paneleseknek) és húzzák az időnket. látszik, hogy a jószándék is tiszta ráfizetés. én pedig legjobb pillanat(om)ban érkezem haza, lecsúszott hippinek öltözve, virágos hajpánttal, békejellel a kezemen. pedig a srác még helyes is... van érzékem a bemutatkozáshoz... -.-
igen, rengeteg dolog foglalkoztat...

new flatmate and indifference

2011-02-09T08:30:00.000-08:00

Mikor beköltöztem, én is egyből takarítani kezdtem, mert az úgy szokás. Biztos idegesítő lehetettem én is, bár nem csináltam nagy felfordulást, de mégis. Valahogy megjelöljük a meghódított területet, nem úgy, mint a kutyák, hanem takarítás közben átrendezzük a konyhát, másik oldalra húzzuk a zuhanyfüggönyt, rózsaszín cuccokat helyezünk el a mosdóban (ez utóbbit én soha). Aztán belefáradunk, mert őszintén egyetemistának tetszünk lenni, nem vmi hipómániás öregasszonynak, ugyanmár. És vendégként csak hasonló egyetemisták érkeznek hozzánk, akik hozzászoktak már valamiféle káoszhoz, rendetlenséghez, és nem lepődnek meg annyira.

Nem tudom tolerálni az új lakótárs takarítási mániáját, arra ébredek reggel fél 9-kor, hogy a kádon lévő zománchiányt próbálja eltűntetni súrolószerekkel. Nem tudom, mikor jön rá az igazságra. Most nem vagyok kompatibilis ilyen dolgokra, már vasárnap megmondtam, nem vagyok hajlandó jópofizni, nem érdekel, hogy kire teszek jó benyomást és kire nem. Élem az életem, ha valami nem tetszik, inkább meg sem szólalok, nem érek én most erre rá. Meg arra sem, hogy idegen embereket győzködjek arról, hogy meg tudok különböztetni egy wifis routert egy nem wifistől.

Néha elgyengít a környező idiotizmus.

az út fontosabb

2011-02-07T15:09:00.001-08:00

fontosabb, és mindig is fontosabb volt. nem éri meg átaludni.

csak kötelező állomásoknak szoktam tekinteni ezeket a hétvégéket. főleg mielőtt indulni kellene rájuk, mert belegondolok, hogy nagy hátizsákkal kell utaznom többszáz km-t, hogy aztán egy idegen városban jól eltévedjek, aztán két nap robot nagyrészt ismeretlen emberekkel kevés alvással, és a végén még ebédet sem kapok hazaindulás előtt. százszor megfordul a fejemben, hogy hagyjatokmárbékénmindjártlemondomazegészet.

persze vasárnap délutánra mindig minden másképp látok. mert jó. van abban valami csodálatos, mikor az állomáson várnak, csak mert jófejek, és, hogy a szállásig tartó 2 km-t 2 óra alatt sikerül megtenni, mert össze kell szedni a többieket is. nem számít, ki kit ismer, mindenki tudja, hogy nagyot nem csalódhat a másikban, akár ismeri, akár nem. és az egész nagyszerű. és a robot sem igazán robot, csak néhány egyetemista közös kajakészítése, míg a "gyerekek" jobban elfáradnak a programokon. reggelente pedig, a maximum 4 óra alvás után nem az öngyilkosság az első gondolatom, mint egyébként, mikor fel kell kelni korán (ugyanis nekem szokásom, hogy az ébresztő megszólalása után átgondolom miket kell csinálnom aznap, de mindent a lehető legsötétebb megvilágításban látok). ezeken a hétvégéken - és nyaranta a sátorban is - mindig frissen ébredek, mert az jut eszembe, hogy imádom ezt csinálni, és szép az élet. ha pedis mégsem bírnék felkelni, 3 percen belül azt látom, hogy egy üres terem közepén fekszem hálózsákban, törölközővel a fejem alatt (kispárnát vinni luxus), és a többiek már rég készülődnek :), és ennek hatására egyszerre felpattanok. mert velem egyetemben senkinek sem az a célja, hogy szétbarmolja a hétvégét, mert az út is számít, a közös út, melyet ilyenkor járunk. és a végén most is sajnáltam, hogy letudtam a kötelező hétvégéket, mert milyen messze van még a nyár... milyen messze van még, hogy mindenkit újra láthassak...

aludni csak a hazaúton szabad

másrészt

2011-02-01T12:34:00.000-08:00

Másrészt tényleg szerencsés vagyok.

Tegnap végre bementem próbára. Észre sem vettem (dehogynem), hogy mennyi feszültség összegyűlt bennem az elmúlt másfél-két hónap alatt. Olyan intenzitással csapkodtam a lábam a földhöz a ritmusgyakorlatnál, hogy - ha 2 nappal később lett volna földrengés - biztos én lettem volna az oka. Oda is úgy mentem, hogy nem voltam teljesen képben, és elvártam a fiúktól, hogy tolerálják a bénázásom, ami a próba közepére egészen kezdett táncra hasonlítani. Most, hogy kevesebb (őszintén szólva szégyenteljesen kevés :)) órám lesz, gondolkoztam azon, hogy visszamegyek a másik csoportba, és végül úgy döntöttem, hogy kizárt. Fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy képes leszek úgy táncolni, hogy valaki a kezemben lévő kendőt rángatja (ez most a vajdaszentiványi definíciója volt), és lám, mindez nem is olyan nehéz. Szeretem :).

A másik elfoglaltságom a napokban a konzultálás volt. Őszintén szólva nagyon leleményesnek kellett lennem, hogy kiderítsem, mikor és hol találom a konzulensem. De sikerült, és - csodák csodája - nagyjából sikerült eltalálnom, hogy mit kell beleírni 2011-es évem fő műalkotásába, így -további nagyobb volumenű anyaggyűjtés helyett - szinte máris nekiláthatok az írásnak. Még korai ezt mondanom, de úgy érzem, rettenetesen jó tanárt sikerült választanom, mert tényleg segítőkész és lelkes, és stb.. És nem akart meggyilkolni azért, hogy nem sikerült az eredeti ütemtervnek megfelelően elkészítenem a vázlatot. Viszont állítólag most gyorsan meg kellene írnom az egészet, hogy még negyvenszer újraírhassam az április végi határidőig... Jó lesz.

Albérletünk idővel múzeummá alakul. Meg kellene beszélnem lakótársammal, hogy helyezzünk el képeket a falon, stb, és szedjünk belépőt mindenkitől, aki a kiadó szobát szeretné látni. Ha ezt korábban kitaláljuk, már multimilliomosok lennénk. A lényeg, hogy jönnek egész sokan, és meg is fizetnék a bérleti díjat (pedig szerintem kicsit sok azért a szobáért), csak épp a tulaj "kedvessége" mindenkit elriaszt a környékről. Hát ő sem marketingesnek tanult.

different rules

2011-01-30T12:45:00.000-08:00

I know somebody, who usually doesn't drink alcohol. There was only one occassion, when he was drinking, on the street, and he was caught by the police...

I also follow rules, there are only some occasions when i decide on doing something against them, but it only derives from my being young and silly. And, again and again I learn, that whenever i disobey the rules, I am caught. In August, my etr registration was blocked because of I forgot to bring back two books to the library. Some weeks ago, when I was trying to answer a question of my mate during an exam, I was detected and my seminar grade turned out to be one mark lower, than it should have been. Because of me "cheating during the examination". And now, I (and a friend of mine) got into trouble, because of some silly trick which might grow into an issue on human rights, whatever... I guess we're not going to be put into jail or something, but still, at least we will be humiliated in front of 20 people.

I've noticed that not the same rules apply for everybody in this universe. There are many who are far more irresponsible than me, still they live their lives without anybody noticing their "crimes". I only hope, life will compensate me for this bad luck (actually, it does compensate me many times)... Maybe I should make friends with lawyers..

2011-01-29T11:37:00.000-08:00

"What's coming, will come, and we'll just have to face it when it does."

was there a time in the last 10 years, when this quote didn't help me? =)
I really like postponing things, but I really shouldn't. Not nowadays.

halacska, irigység, füst

2011-01-27T14:35:00.000-08:00

Tudod nem szoktam hozzá, hogy az emberek megjegyzik, amit mondok. Igen, vannak páran, akik törődnek velem és nem csak udvariasságból kérdezik meg, hogy vagyok, de a legtöbben - még olyanok is, akikről úgy tudom, közül állnak hozzám - nem törődnek azzal, mit mondok, a lényeg, hogy válaszoltam valamit az udvarias kérdésre. Megjegyzed amit mondok, és napok múlva jobban emlékszel rá, mint én. Köszi, jól esik. Eddig nem bírtam a halacskákat, de te jó arc vagy. És jól esik az is, hogy mennyire megérted az aktuális problémáimat, és mennyire megérzed, mikor van az a pont, amikor - teljesen mindegy, hogy én jól gondolom-e vagy sem - egyet kell velem értened. Mert nekem ez kell. Akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy nincs teljesen igazam.

Egy dologban viszont nem tévedek. Az önzésben. Még mindig úgy gondolom, hogy ez mindennek a mozgatórugója... Sőt, van egy külön fajtása az önzésnek, a " ha nekem nem jó, másnak sem legyen" (talán ez egyenlő az irigységgel, csak magában foglalja a cselekvést is).

"Ők fiatalok és vidámak, azt hiszik, övék a világ. Én nem vagyok már olyan fiatal, boldog sem különösen. Hát ők se legyenek vidámak. Hát ők se higgyék, hogy mindent megtehetnek." Tuti, hogy ez játszódik le bennük. Az összesben. Rühellem az egész bandát, úgy ahogy van. Engem úgy neveltek, hogy mindenkit egyenrangúak tekintsek, képzettségtől függetlenül. Többé már nem hiszek ebben. Ezentúl már azt hiszem, hogy van egy réteg - igen, talán azok, akik 40 évesen akarják megszerezni az első képesítésüket - akiknek a nagy része egyszerűen műveletlen, és közönségesen viselkedik. Persze, hogy vannak kivételek. De én ezt most, nagy általánosságban így látom. Nem az igazságot keresem, azt már régen nem. Csak azt, hogy hogyan adhatnám tudtukra közönségességüket anélkül, hogy a szintjükre leereszkedjek. Mindig meglap, mennyi gyökérrel vagyok körülvéve, rájuk pocsékolom az időmet.

Másrészt, az is mindig meglep, hogy vannak csodák :). Újra és újra leírom, mert igen, létezik ez a véglet is. És nem merül ki abban, hogy szerencsére tegnap is prózát kaptam vers helyett. Ennél sokkal több... Elvileg mindennek oka van, de én most nem látom az okokat és az összefüggéseket. Csak azt tudom, hogy többet tanultam az elmúlt másfél év dohányfüstös péntekein a világról és az irodalomról, mint az angol szak eddigi (várj, számolok... összesen 10db irodalomkurzusán együttvéve). Ezt most komoly. Persze a vizsgái előtti egy-egy hét az életem stresszmennyiségét is sokadik hatványra emeli... Talán azért megéri, azt hiszem. Ha másért nem, legalább ellensúlyozza a fent leírt iq-csökkentő hatásokat.

vegyes

2011-01-19T14:37:00.000-08:00

haj, tegnap óta sem sikerült megnyugodnom. az egyetlen amit tehetek, hogy holnap beülök a konkurencia könyvtárába (mert az van közelebb), és átérezve a tudás atmoszféráját, magamra döntök pár polcot, hogy legalább a bűntudatom elmúljon. ha már bűntudat, verseket szótáraztam egész este, és konkrétan az összes arról szól, hogy bezzeg a régi viking időben milyen jó volt, és ha most (most egyenlő 1800-as évek) is mindenki ilyen bátor lenne, akkor aztán a skandinávok lennének a legjobbak. szóval tipikus romantikus nemzeti-érzelgős, de minek nekem ilyeneket olvasni? de a 300 oldalas regényke sem jobb, amiből 70 oldal után szinte csak a szereplők nevét fogtam fel.. itt megtanulja az ember, hogy ne törődjön azzal, hogy már 20 oldal óta egy mondatot sem ért, csak tovább kell olvasni, és örülni a néhány megértett részletnek. vizsgán úgyis csak végső esetben kell a műről beszélni, hanem minden másról (legutóbb mikor a 20. századi téma volt pl. a Tízparancsolatnál kötöttünk ki, rögtön a mezopotámiai törvénykönyek után...). de legalább ez nem sorozatgyártás, soha nem tudod mire számíts..

és hoppá, vezetőséginek is kellene lennie a héten... vegyes érzelmekkel viszonyulok most a témához, mert Gábor erőteljesen puncskodni kezdett, igyekszik a cspk kedvében járni, közben nem látom az őrsén, hogy bármit is javult volna...sőt. de lehet, hogy csak én vagyok ilyen ünneprontó. én sem büszkélkedhetek most a lányaimmal, a vizsgák és a dzsem miatt kicsit el vannak hanyagolva. csak Gábortól rossz értelemben kiráz a hideg, amikor hozzám szól. az őrsöm sem bírja nagyon, szóval nem tudom, mi lesz táborban. valahogy elképzelem, hogy létrehoz egy saját altábort tőlünk 2km-re a dzsungelben, és ott fog a csapat harmadrészével robinsont játszani... vagypedig ő is csak beszélni tud.... de azért jó, hogy itt van, a semminél biztosan jobb... talán csak az a baj, hogy rossz csapatjátékos vagyok

fear again

2011-01-18T12:52:00.000-08:00

megint csak félek
tudom milyen az, mikor egy papír felett ülve órákig nem tudok egy bekezdést megírni
mert hiába jó, ha nekem nem tetszik
legalább 20 oldalon keresztül ez fog menni? és a végén jól lehúzzák?
mert eddig bármi volt előttem, tudtam, hogy nehéz, de képes vagyok rá...
most nem tudom. mert nem érzem úgy, hogy elég volt ez a kétésfél év bármire is
fiatalnak érzem magam, úgy lennék még gyanútlan béás
ahogy levegőt veszek, szorít a bennem élősködő félelem
önmagam árnyéka vagyok szürkülő életkedvvel már egy jó ideje
már november óta legalább
attól, hogy nem látjátok, még így van
ha valami nem sikerülne, valószínűleg 3 napig tartana, és 3 nap múlva rajtam kívül mindenki elfelejtené
rajtam kívül
igen, szigorú vagyok magamhoz, mert bármi történik úgyis az én hibám
mert az emberek úgy kezdik, hogy neked úgyis mindig minden sikerül, és úgy fejezik be, hogy én megmondtam. anélkül, hogy látnák az utat
anélkül, hogy félnének veled
ha pedig elbuknál, csak a hátad mögött hangzó a nevetés marad
és legújabban már a margót is elfelejtem. de ez legyen magamban a legnagyobb csalódás

és gyanútlanul leírtam mindezt, miközben le sem esett, hogy tavaly január 18-án volt életem egyik legrosszabb napja... :/

tehetetlen

2011-01-11T14:10:00.000-08:00

Vannak akik csak úgy dobálóznak a szavakkal, és keleföld és a keleti között is képesek hihetetlenül fontos, megdöbbentő dolgokat mondani. Vannak viszont, akiknek ez nem megy ilyen könnyen, mert zavarja őket, hogy eltérnek a társadalmi normáktól. Közben fontos döntéseket kell meghozniuk, és segítségre van szükségük, sőt, segítségért kiáltanak, de csak burkoltan, mert - ha tudják is, hogy ismered őket eléggé - nem bírnak nyíltan beszélni ezekről a dolgokról, vagy nem tudják vagy-e annyira toleráns. Talán nem is biztosak benne, mit akarnak, talán magukat keresik szüntelen.

Szívesen válaszolnál nekik a fel nem tett kérdésre, szívesen próbálnád megnyugtatni őket, de nem lehet, mert akkor elárulnád magad, őket pedig sarokba szorítanád. Olyan ez, mint mikor tudod valakinek a nevét, mielőtt bemutatkozna, de várod, hogy elmondja ő maga is, ha akarja...

Tehetetlen vagyok :/

tökéletes

2011-01-04T05:37:00.000-08:00

- nekem majd tökéletes családom lesz
- az elhagyott kis halászfaluban amiről álmodozol? nekem biztosan nem. a tökéletessel vigyázni kell, mert - többek között - unalmas.
- miért lenne unalmas? a tökéletes az tökéletes, az nem unalmas, igaz?
- .... nincs is olyan, hogy tökéletes. ha lenne, akkor senki sem halna meg.

rövid beszélgetés az életről gyenge lámpafényben albérletünk hideg konyhájában.

recept év végére

2011-01-01T07:39:00.001-08:00

Új év van, ennek előzménye, hogy túléltük az szilvesztert. Buliztunk, ittunk, jól éreztük magunkat, ahogy azt szokás. Mert a szilveszter nem tesz semmi különöset velünk, de van, létezik, mindig felbukkan a legrosszabbkor, és elvárja, hogy megünnepeljük. És ha bezárkóznánk a magány elefántcsonttornyába, ha nem akarnánk tudomást venni az év utolsó napjáról, s ennek érdekében még a tévét, internetet, rádiót is megvetnénk, akkor is ott lenne, gúnyosan harsogva az utcai trombitaszóban, gonoszan szikrázva a tűzijátékok fényében. Nem érdekli, hogy elfoglaltak és fáradtak vagyunk, hogy vizsgaidőszak van. Sőt, a minap hallottam, hogy a szilveszter akkor sem hagyja békén az embert, ha történetesen 5 nap múlva államvizsgázik. Ezért inkább beadjuk a derekunkat és készülünk rá, csatlakozunk a sparban lökdösődő, édes-pezsgőt és virslit vásároló, a bábeli zűrzavar hangjait hallató tömeghez, akik aztán a pénztárnál majd boldog új évet kívánnak a vadidegen pénztárosnak, mert az a szokás. Bulit szervezünk vagy buliba szervezzük be magunkat, és napokig gondolkozunk az alkalmas ruhán, hajviseleten. Virslit veszünk és lencsét, hogy elsején, a fejfájós ébredés után azt együk, ami szokás.

Régóta kerestem a receptet, ami a szilveszter ítéletidejét képes enyhíteni. Rájöttem, hogy csak úgy lehet kibírni mindezt, ha nagyrészt olyanokkal vagy, akiket szeretsz és akikhez kötődsz, és bár szentimentálisan hangzik - onnantól kezdve teljesen mindegy, hogy hol vagy és mit viselsz. És nem kell a szilveszteri bulinak felérni egy akármilyen más buli hangulatával sem, mert a cél egyáltalán nem az... a cél, hogy valahogyan elkezdjünk egy új évet. búék

álmok és film-túladagolás

2010-12-27T15:08:00.000-08:00

mostanság... sokat írok, de keveset teszek közzé

Kreatív leginkább az álmaimban vagyok. Sokszor olyan emberek szerepelnek bennük, akikről azt hiszem, marginálisak az életemben. Nemrég a volt lakótárs jelent meg az itthoni szobámban, hogy ő éppen beköltözik, én pedig csak néztem az átrendezett szobát, és nem szóltam hozzá egy szót sem. Egy másik álomban keringőztem Mr. nincs haraggal. Jól rá kellett volna lépnem a lábára, akkor talán úgy megharagudott volna, hogy kitáncol az álmaimból és az életemből. Ugyanis ő visszatérő szereplő. Haladás viszont, hogy szabadesésen kívül végre egyéb mozgásra (pl. táncra) is képes vagyok az álmaimban.

A hangulatom jelenleg felhős. Oka a skandinávfilm-túladagolás (a vizsgafelkészülés keretein belül). Drámát már meg sem merek nézni, mert egy sima norvég vígjátéktól is elszáll minden életkedvem... A látott filmek közül kivétel talán a Let the right one in, mert az egy szép, igényes, kedves film, a fröcsögő vér ellenére is. Mindenkinek ajánlom, akinek elege van már a kamu-vámpírokból. És az Ádám almái, de mert ott a film végére legalább visszatér az életkedv(em). Azért most szívesen megnéznék egy angol kosztümös filmet, amin nem kell sokat gondolkozni. A filmekkel párhuzamosan sokkolom magam a kortárs lit.-tel, ami legalább nem nyújt vizuális élményt (azaz nem képzelem el).

És jobban várnám a szilvesztert, ha tudnám, a fővároson belül hol is leszek pontosan :).

nem tudom mit akarok ezzel mondani...

2010-12-19T13:55:00.000-08:00

Nem mintha léteznének a véletlenek... nevezzük inkább csodának? nem is tudom...a lényeg, hogy emberek jókor vannak jó helyen... és mondanak jó dolgokat... ráadásul így karácsony táján gyakrabban érzékenyülünk el, és fogékonyabbak vagyunk a misztikumra is... és a szépségre, a művészetre...

nem tudom mit akarok ezzel... talán csak azt, hogy néha jó megállni körbenézni a feldíszített utcán, akkor is, ha kesztyűben megfagyott kezünk irgalmatlanul sajog...és mikor megcsörren a telefon, hogy "ugye te is jönni fogsz", akkor jó messzire kell dobni az éppen tanulás alatt álló teteleket, hogy fél óra múlva egy kocsmában beszélgethessünk 6 ismeretlen emberrel... és jó felnézni mielőtt kimennénk egy ajtón, hátha valaki megkérdezi, hogy "komolyan ennyi volt?" és akkor visszafordulunk. jó felismerni, hogy nem az a helyzet, hogy vannak az emberek és vagyunk mi, és közöttünk áthidalhatatlan a szakadék. azt kell észrevenni, hogy elveszett emberek vagyunk, mindannyian, ugyanúgy félünk az ismeretlentől, a csalódástól, a megalázástól... "és miért nem maradsz, miért nem próbálod meg?" igen, csak ennyi kell a visszaforduláshoz, nem azért, mert határozatlanok vagyunk, hanem csak úgy...s meglépni csak onnan szabad (és kell is), ahol nem fordul(na) utánunk senki..

és ami még jó, az a tánc... tánc örömből, tánc haragból, egyszerre mindkettőt... a végén már csak tánc táncból... ezeket majd egyszer részletezem...

az üres szoba

2010-12-11T15:51:00.000-08:00

Azt hiszem, a leányzó éppúgy meglepődött volna, ha a tiltott szobába belépve nem a volt feleségek holttesteit találja, hanem csak egy üres szobát.

Így kimondva nincs benne semmi ijesztő. Egy szoba, kevés bútorral vagy teljesen bútorozatlanul (de legalább egy tükörrel), egyébként csupasz falakkal... képzelhetünk hozzá világítást is, mert a kékszakállú herceg posztmodern változata a jelenkorban játszódik. Szóval van világítás, ami nem javítja, csak rontja a légkört, mert a fények szinte semmi akadályba nem ütköznek, csak az ablakokok és a tükör sokszorozzák meg őket, és borzasztóan káprázik tőlük a szemünk, akár a fehér hómezőtől napsütésben. A hangok pedig visszahangzani kezdenek, a szoba szó szerint kong az ürességtől... Borzasztó érzés ilyen helyen lenni. Mintha kiemeltek volna a civilizációból, egy szobába, ahol szédülök a fényektől és a visszahangtól. Egy szoba ahol nem történik semmi. Nincs vér, nincsenek holttestek, így nincs emléke sem a fájdalomnak.. de az örömnek sem.

Mit szólt volna a lány, ha egy ilyen szobát nyit a tiltott kulcs? Valószínűleg hanyatt-homlok rohanás lett volna a vége... mert a halott feleségek láttam tudta, hogy amire számíthat az a halál, de egy üres szoba láttán mire következtessen? Hogy ilyen a lelke az embernek, akibe azt hitte, beleszeretett?

Az alma Éva kezében se nem jó, se nem rossz: íztelen

nincs válasz

2010-11-18T12:03:00.001-08:00

"Gondolkozzanak rajta."

Minden pénteken ezt hallom, sőt, mostanában már csütörtökön is. Azt hiszem, nem volt más olyan tanárom, aki ilyen bátran nyitva hagyott volna minden kérdést. Söpörjük le a dolgokat az asztalról, Freudot, Nietzchét és a többit is le a földre, és nézzük őket kellemes távolságból. Ők gondoltak valamit, ami nyilvánosságra mertek hozni. Mi mindannyian gondolunk valamit, ami ugyanolyan értékes, csak nem merjük kimondani. Hát akkor csak gondolkozzunk még.

Persze vissza soha nem térünk a témára, soha nem hallunk egy mindenek felett álló választ még tőle sem, pedig azért régen elvártuk volna. Mégsem olyan az egész, mint a tizedikes matekdolgozat harmadik feladata, mely felett gyengébb idegzetű osztálystárnőm még könnyekre is fakadt, s melyet végül a tanár sem tudott megoldani a közös javításkor, s hosszas gondolkodás után a "majd visszatérünk rá" mondattal örökre lezárta a témát. Szóval ez nem olyan. Először is nem sírunk, majd esetleg vizsgán, de ott úgyis másról kell majd beszélni. Másodszor is, megoldás nem létezik, erre már rájöttünk régen. Vagyis létezik, mindenki számára külön-külön, hiszen nem is biztos, hogy ugyanabban a világban élünk. (Csak a hetes busz az, ami mindenhol közlekedik ;)). Ő pedig nem mondja el saját megoldásait, mert mi, gyorskaján felnőtt nemzedék, még lennénk olyan hülyék, hogy elhisszük, ahelyett, hogy gondolkodnánk.

Mindez nem felmagasztalás, csak a tényállás, mely szép és jó addig, míg prezentálni/ vizsgázni nem kell. Még azt is megfontolom, hogy gondolkozom rajta, mert az enyhít az egyetemen való átrohanás érzésén, amit főszakom nyújt.

Írom mindezt pihenésképpen a házidogaírás-közepette, ebben a szép világban, ahol a szorgalmi időszak végének közeledtével egyre rövidülnek az éjszakák. A tegnapi gazd. matek pedig újra megértette velem, miért lettem én btk-s, ugyanis a harmadik deriválós feladatnál már az asztal alját kapartam, "értem mi a lényege, csak hagyjuk már abba, nincs kedvem számolni" suttogással a padtársam felé.

ki tudja, miért...

2010-10-30T14:40:00.000-07:00

"-De vajjon nem viszik-e a szelek a kövirózsa magvát kövér földekbe is? porhanyó szántóföldre? még porhanyóbb vakondtúrásokra? árnyékba? patak mellé? tópartra? Nem viszik-e oda is a szelek?
- Viszik.
- Hát akkor mért nem látsz azokon a helyeken is kövirózsát?
- Nem tudom.
- Megismered-e, hogy a kövirózsa maga választja meg a helyét, ahol életet kezdjen, virágozzon, magvazzon és elhaljon? Maga választja meg...- Hát bizonyos.
- Dehát mért választja a kövirózsa mindig a leginségesebb helyet? Mért választja a kősziklát? mért választja a falormot? a kőoszlopot? Mért? és mért? Mért nem kezd életet a kövér földben. Vagy nem kezdhetne?
- Kezdhetne.
- Kezdhetne, de nem kezd. Neki a kő kell. A kő, ahol sovány gyökerei alig birnak megtartózkodni; ahol sápadt kis teste alig találhat táplálékot; ahol a nyári nap égeti, a vihar szaggatja, a tél fagya kétszeres erővel dermeszti." (Gárdonyi Géza)

autumn break

2010-10-27T12:40:00.000-07:00

Nem szokásom bejegyzést törölni, de legutóbb a közzététel után 2 órával elég nagyot csapott az arcomba az univerzum. Azért örülök, hogy vannak emberek, akik miatt képes vagyok változni (és bejegyzést törölni), és akiket túl fontosnak tartok ahhoz, hogy egy kicsit is megbántsam őket.

Egyébként őszi szünet van. Igen, nálunk van, cserébe az összes vizsgám januárban lesz, mert majdnem karácsonyig tart a szorgalmi időszak. Épp a szünet értelmes felhasználásán dolgozom. Sajnos hétfő estig írtam az euróról szóló esszét, melyből "a bölcsész mindenről tud írni, ittvannesztek" tárgyilagossága sugárzik. Még hátra van két rövid iromány és pár olvasandó könyv, most pedig épp egy prezentációval szenvedek, ami legalább érdekes, mert Poe, doppelgänger, stb. Nem úgy néz ki, hogy a szakdoga outline bele fog férni a szünetbe, ez valószínűleg lustaságomnak, és egyre növekvő alvásigényemnek köszönhető (decembertől meg talán téli álmot alszom).

Szombatra bringatúrát szervezek, reménykedve a jó időben. Ilyenkor mindig bánom, hogy nem valami szép részén élünk az országnak, itt a közelben csak csotresz falvakon keresztül lehet bringázni, semmi bringaút, semmi hegyvidék.

szobanövények

2010-10-16T13:39:00.000-07:00

"Bocsi, segíthetek a bőröndödet levenni?"

Álmatagon tekintek fel úgy este 10 felé, mert még csak saját metropoliszom jegypénztármentes vasútállomásán suhanunk keresztül. Bármennyire is meglep, hogy ilyen korán ki akarnak lakoltatni, a sztenderd válasz nem marad el.

"Nem, nem kell, majd én."

Mindig ugyanaz a válasz, mintha be lenne programozva. Megoldom, nem kell, köszi, bírok vele, stb... Elfogadni a segítséget, itt a 21. században, mikor dúl a feminizmus? Elismerni, hogy nőként esetleg nem vagyunk mindenre képesek, nem tudunk mindent, vagy, hogy egyáltalán jólesik, ha nem egyedül kell szenvednünk a bonyolult dolgokkal? Persze senki nem feltételezi fel az ember lányáról, hogy ne bírná el a bőröndjét, amit már délelőtt végigvonszolt a városon. Csak itt kezdődnek a dolgok. Ja meg ott, hogy ha mi, fehérnépek így folytatjuk, akkor a pasik tényleg vissza fognak süllyedni a szobanövény szintre. Valóban ezt akarjuk? Vagy néhanapján hajlandóak vagyunk lemondani a büszkeségünkről, esetleg kicsit (nem szőke szinten) rájátszani, hogy esetlennek tűnjünk, és a drágák érezzék, szükségünk van rájuk? Mert szükségünk van. És én hiszek abban, hogy szükség van szerepekre is, mégis könnyebb azt mondanom, hogy nem kell a segítség.

Neki pedig könnyebb további vitatkozás helyett levenni a táskámat.

október 13.

2010-10-13T14:16:00.000-07:00

2009. október 13. egy érdekes nap volt, nagyon-nagyon tisztán emlékszem rá... Volt aznap két jó és két rossz döntésem, és nélkülük talán minden máshogy lenne, mint ahogy most van. Régi önmagam értékes részeit hagytam hátra aznap. Nem mintha bánnám. Vannak döntések, melyek miatt kevesebbet szenvedtem, mégis jobban bánom őket.

A romokat eltakarítani célravezető, de nehéz, olykor lehetetlen. Közöttük sokszor sérültek is vannak, akik csak véletlenül jártak arra az omlás idején, talán észre sem vették a veszélyt, mégis most már örökre a leomlott épülethez tartoznak. Könnyebb nem nézni rájuk, könnyebb elfordítani a tekintetet, könnyebb új területet keresni. Mindaddig, míg egyszer összefutnak a szálak, éppúgy, ahogy a párhuzamos egyenesek. Mindaddig, míg meg nem fizetünk minden kimondott szóért, minden hátrahagyott emberért, minden elrontott életért, beleértve a magunkét is.

"Igen, kerüllek."

let's get motivated

2010-10-10T11:51:00.000-07:00

Tegnap délután füstösen, szétesett hajjal, sajgó lábbal és derékkal értem haza, de legjobban a szívem fájt. Már megint elveszettnek éreztem magam a labirintusban, elvek és értékek nélkül, és ott volt valaki, aki tükröt tartott elém, valaki, aki láthatóan képes és képes volt az elvei szerint élni... Ilyenkor egyszerűen szánalmasnak érzem magam, én miért nem vagyok ilyen, miért váltakoznak a motivált ás amotivált időszakaim, miért vagyok gyenge?

Gáboron látszik, hogy következetesen él, felépített magának egy tök jó életet, és most felépíti az őrsét is, csak mert akarja. Amiatt is rosszul érzem magam, hogy a gyakorlati tudása sokkal több, mint az enyém, látszik, hogy a szakmája is idevág. Tud olyan tüzet rakni, amit egy értelmesebb tekintetű németjuhász is meggyújt, felismeri a madárhangokat, olyan szavakat használ az időjárás jellemzésére, melyeket én nem is értek.

Tudom, hogy megvan az az előnyöm, hogy én ismerem a csapatot, a hátterüket, mindent, és engem már elfogadtak vezetőként. De ha egy hétvégén nem jövök haza, akkor két hétig nem látom őket, és csak úgy repülnek a kéthetek. Csak azt veszem észre, hogy az egyik leányzó egyre kevesebbet beszél, és már nem akarja elmondani, mi bántja, és hétről hétre egyre rosszabb lesz a helyzet.

Örülnöm kellene, hogy mindeddig nem széledtünk szét (kop-kop-kop az asztal alján), hogy szeretik annyira a közösséget és engem, hogy hétről hétre eljönnek, és panaszkodás helyett tennem kéne valamit értük. Végre értük. Őszi szünetre muszáj kitalálnom valamit, mert lassan úgy érzik, hogy minden fontosabb számomra, mint ők. Lehet, hogy nem ismerem fel a madárhangokat, de igenis jobb őv vagyok, mint bárki gondolná. I'm gonna prove it.

really happy

2010-10-03T11:20:00.000-07:00

i feel myself really glad after this challenging week... i have reasons for it

first of all, i got the mail i had been waiting for 7 days, and yes, i will have to find a way to earn money, because i am a part of the international service team (ist) in the next year's jam in Sweden!!! it's extremely great!!! i hope most of the other applicants from the previous weekend are also in, and i will meet them very often during the preparation time.

secondly, i have a supervisor and a thesis title, and - after many difficulties - i finally handed in a proposal to our department. it may not be the best paper i have written in my life, and i still don't seem to be skillful enough to write the "references" section in a proper way, but at least the proposal exists... and i hope it will be accepted. and i had to learn how the word "psycholinguistics" is spelled, because i am going to use it a lot from now on :P (ok, i knew this one, i just wanted to make the sentence more interesting).

yes, there are also bad things, like my illness which is certainly caused by the stress (i am likely to accuse myself for every bad thing in life)... and i get even more stressed when thinking of how many hours i am going to spend in the library reading articles and writing my thesis paper in the near future... pff

but -as i said- i have good reasons for being happy now. the future is only the future... i am happy now, really happy...

a szokásos kiakadós

2010-09-28T00:28:00.000-07:00

vagy a tegnapi maci volt mosogatószertől habos, vagy a csirke madárinfluenzás, a lényeg, hogy voltam már jobban is. most kezdődött egy órám, nem mentem be. majd a délire. vagy a kettesre. vagy a fél négyesre. vagy próbára... lehetőség bőven van. holnapra rendbe kell jönni, ez a lényeg.

kicsit mintha unakoznék, annak ellenére, mennyi dolgom van. viszont nincs kedvem most kötelezőt olvasni, sem szakdoga-bibiliográfiát gyártani (utálom, hogy órákig tart az éjpíéj és az emeléj alapján összebogarászni a referenciákat). ezek helyett leginkább az e-maileket nézegetem, hogy kiderüljön a hétvége eredménye. ha kiderül, hogy "igen", sürgősen kereseti lehetőségre lesz szükségem, vagy legalább a második félévben.

okj-ről annyit, hogy ráébredtem, nem tudom, mi az 5-10 oldalas véleményem az euró itthoni bevezetéséről a konvergencia program tükrében. nem hiszem, hogy a következő hónapban megtudom, főleg, hogy az esti órákon leginkább olvasok a hátsó padban, minthogy "marika" hülyeségeit hallgassam.. már akkor elvágta magát, mikor közölte: "olyan jó, hogy nem 18-19 éves gyerekeket (!) kell tanítanom így estin". nem hiszem, hogy közülünk mindenki ötgyerekes negyvenesnek nézne ki. ezután persze kiderült, hogy tanítani sem tud. de ennek is van haszna, előtte soha nem olvastam el a kötelezőket, mert túl sok volt, nem végeztem velük, jött a sparknotes. most hetente kétszer egy teremben vagyok kénytelen ülni, hogy majd vizsgázhassak, mi mást tehetnék? ennél jobban már csak az infós nő idegesített fel, aki - félig-meddig jogosan- csak egy félévre akart felmentést adni, mondván, papírom csak előadásról van (bizony, bölcsész módra előadás volt, igaz angolul, és jókat aludtam otthon helyette). de azért a nőt enyhén pofánröhögtem, mikor mondta, hogy második félévben prezentációt készítünk power pointtal heti négy órában, stb...

és valaki, aki írogat

2010-09-26T05:34:00.000-07:00

Egyszerre élni és írni? Nem, szerintem sem nagyon lehet.

Alapjában véve vagyok én, aki élek és élni próbálok. Mindig máshogy, mindig kicsit ugyanúgy. Néha órákat hallgatok akkor is, ha meg kellene szólalnom. Mindezt talán passzív ellenállásként teszem bármiféle elvárás ellen, vagy a kezelhetetlen helyzetekből való kilépés érdekében... Néha idegesítő gondolataim vannak, és megfelelő vagy nem megfelelő emberek között kimondom őket. Néha tájékozottnak tűnök, máskor triviális dolgok mennek ki a fejemből. Sokszor felidegesítem magam hülyeségeken. Ha akarom, 20 emberért is felelősséget vállalok, máskor elég magamért is. Vannak hangulatok, események, dolgok velem kapcsolatban, amiket nem tudok megmagyarázni. Vannak emberek, akiket nem értek. Nem vagyok az a fajta, aki a végsőkig kutatja az okokat. Csak próbálom megbecsülni minden percét ennek a létnek, beleértve a csalódásokat és a szédelgős reggeleket is.

Én van valaki ott belül, aki írogat. Ő írta a fentieket rólam, és talán ezt is ő írja. Róla kevesebbet tudok, mert nem ismerem a határainkat. Nem is léteznek, mert egy idő után a személyek összemosódnak. Én mégis szüntelenül vallom, hogy nem vagyunk ugyanazok. Együtt létezünk, segítjük egymás fejlődését, együtt lehet minket megismerni, mégis különbözünk. Egy picit olyanok vagyunk, mint Estiék.

És ...fura egy teljes együtt töltött nap után valaki olyannak a blogját olvasni, akivel hamar meg tudtad törni a közösen szeretett csendet. Akivel - a nem létező véletlennek hála - együtt nézhettétek a felkelő nap házfalra vetődő sugarait. Olvasni, és elképzelni a sorok íróját, és összeegyeztetni azzal az emberrel, akit az eltelt 24 óra alatt többé-kevésbé megismertél. Észrevenni az azonosságban rejtőző különbségeket, az összeegyeztethetetlen pontokat. Csodálkozni...

nincs harag :(

2010-09-16T14:29:00.000-07:00

Véges ideig lehet bűntetlenül halogatni a dolgokat, kerülni bizonyos embereket, ignorálni a problémákat, de nem örökre. Egyszer csak ellenünk fordul az univerzum, és menekülés közben futunk bele a csapdába.

Kinéztem az ablakon, majd - miután felment a vérnyomásom- hátranéztem, abban a reményben, hogy az elmúlt másodpercben nyílt egy vészkijárat a folyosó túlsó végén... Pedig nem. Leültem, és gyanútlan tekintettel vártam, hogy közömbösnek szánt módon elsétáljon mellettem. Egy pillanatra megnyugodtam, mert tényleg közömbösnek látszott, azonban nem sikerült elfojtania egy vigyort, szóval leginkább a "nem vettelek észre, de azért jó, hogy látlak" üzenetet közvetítette. Na, legalább színésznek én vagyok a jobb. Aztán egy percre rá hivatalosan is észrevett.

Nem tud rám haragudni, ez mindkettőnk nagy baja. Reménykedtem egy olyan végkifejletben, hogy egy nyár alatt úgy elásom magam nála, hogy rámköszönni sem lesz kedve. Nem így történt, tovább bunkózni pedig már képtelen vagyok, ígyis felülmúltam magam. Most meg állítólag túl kedves voltam (külső szemlélő véleménye), szóval hiába az erőfeszítés, a mérleg egyensúlyban van ismét. A legjobb persze az lenne, ha visszatérne a régi állapot, a barátság, amit jól elrontottunk. Tudom, hogy lehetlen. Egy másik életben még hajlandó is lennék harcolni érte. Most nem fogok, mert gyáva ahhoz, hogy otthagyja a megszokott rosszat. Tudja jól, hogy szerintem azt érdemelné, hogy jól elhagyják.

Na de nem bíráskodom tovább, még magam felett sem, pedig lehetne. A sors úgysem hagyja, hogy ne tegyem jóvá, amit elrontok, ne pótoljam be, amit elmulasztok... Ha pedig a rövid utat választom, jól eltévedek.

Egyensúly

2010-09-11T14:15:00.000-07:00

Végre megoldódtak a sulis ügyek, még az etr is egy egész tűrhető órarendet mázlizott össze nekem. Bár október közepén, mikor szkippelem majd az összes előadást, mert holtfáradt leszek, nyilván más lesz a véleményem. Most egyelőre bulizni kell, míg lehet. Szerdán jó volt, mert az egész buli spontán szerveződött. Végigszenvedtük haverommal a 4 órás mikroökönómiát, aztán hazarohantam az esőben, fél óra alatt elkészültem, és valahogy egy kolinyitóban kötöttünk ki... Útközben sikerült összefutni mindenféle ismerőssel, a mozgólépcsőn és a villamoson is, és megkaptam a leoltást az egyik sráctól, hogy miért nem inkább évadnyitó táncházba megyek. De én csak jövő hétre tervezem a táncos világba való visszatérést. Most maradtam a "rázzuk magunkat partizenére" össznépi szórakozásmódnál, és furcsa módon nem éreztem a csömört, amit például egy-egy moris buli közepén szoktam (amiatt, hogy normális létemre rázom magam ismeretleneknek, akiknek úgyis csak egyszer kellenék). De most jól éreztem magam, talán azért is, mert a hely tele volt gólyákkal, akik feldobták a hangulatot. És mikor valakivel táncoltam, olyan just wanna dance érzésem volt, és semmi kötelezettség, semmi idegelés, csak tánc.

Most ért véget egyébként az "évadnyitó" cseri tábortűz, ahol megint bemutattam, mennyire hamisan tudok énekelni. De ritkán vállalja valaki más a programösszeállítást (örülök, hogy a tűzrakást meg a gulyásfőzést átvállalták)... Gondolom, ha annyira szörnyű lenne, akkor azért nem hagynának énekelni... vagy ki tudja. Van egy új vezetőségi tagunk is, róla majd lesz egy bejegyzés, egyszer, mikor tudni fogom már, bírom-e vagy sem a srácot. Pillanatnyilag vannak olyan megmozdulásai, melyek kiidegelnek, néha viszont motivál. Csak pár évvel idősebb nálam, és eléggé tapasztalt. És az előbb megírtam a cseri önéletrajzomat, mert olyat is kell, ha ki szeretnék jutni a dzsemre jövőre.

Lassan minden gond elhárul, csak épp az itthoni légkör kezd emlékeztetni egy Bergman filmre (sok szürke kép, minden hallgat, fura zajok és pillantások, ledobott edények, suttogás, majd hirtelen elkezd valaki sírni vagy kiabálni). Röviden: hisztis rokonaim vannak (tisztelet a kivételnek, pl. ősök), és amióta az eszemet tudom, legjobban egy dologhoz értenek: a pszichológiai hadviseléshez. Én erőteljesen próbálok kimaradni a dolgokból, ha pedig már belekerülök, akkor a legveszélyesebb szerepet vállalom, a békítőét. Ezért mindenki nekem sírja el a bánatát, én pedig képtelen vagyok síró embereknek azt mondani, hogy nincsen igazuk. Néha úgy érzem, jó lenne leosztani mindenkit, de próbáltam már régebben, és nem megoldás.

Nem tudom, talán valaminek mindig rossznak kell lennie az életben, hogy megmaradjon az egyensúly.

önzés (?)

2010-09-06T15:03:00.000-07:00

a kert végében emelkedő friss sírt öten álljátok körül. kicsit szomorkodsz, hogy nem búcsúztál el, hogy lekésted a búcsút. mire hazaértél, annyi minden megváltozott. gyertyák fényében derengő könnyes arcok- ez maradt a kutyusból, aki egyszerre két lábbal tudott pacsit adni.

nem is az utolsó pillanat számít, hanem az összes előtte lévő. hazamész, és átöleled saját kutyádat, jó szorosan, amíg még lehet.

magukat siratják - töri meg apám az ősz eleji napokra feszülő gyászt - hidd el, mind így vagyunk ezzel. nem a távozót sajnáljuk, hanem magunkat, mert hiányzik, és hiányozni fog. és eszünkbe jut, hogy mi is meghalunk egyszer. mindez csak önzés.

mint általában, most is igazat kell adnom neki. énem egy része legalábbis belátja: bár sokkal szebben hangzik, hogy nem akarunk olyan világban élni, melyben a szeretett teremtmény nincs velünk...ez ugyanúgy önzés, csak díszdobozban, szalaggal átkötve. talán nem akarjuk magunkat ennyire önzőnek érezni, és másokat sem annak hinni, ezért van szükségünk a díszdobozra.

egy másik énem azonban tiltakozik mindez ellen. őt majd máskor hallgatjuk meg, azt hiszem. mindjárt elalszom...

csak nevetni

2010-08-26T14:30:00.000-07:00

pest, lakótárs msn-je szarakodik, a mindig segítőkész én pedig segítek, persze. mindeközben beleolvastat velem az újdonsült pasival folytatott beszélgetésbe. ránézek az ablakra, de meg is bánom. egész megkapaszkodom a "kapjon szemtengej ferdülést", illetve "a volt csajom megint komplikálni fog ebből valamit" mondatfoszlányok között, így az "ollvasa" szó (mely az olvasáshoz kapcsolódik, nem valamiféle kínzófegyver) okozta egyensúlyvesztés már nem is okoz gondot. szóval itt tartunk, teljesen jól vagyok, átéltem én már itt sok mindent, a volt lakótársam szívenszurkálós sztorijaitól egészen a kéményseprő tavalyi "megfogtokhalni- egyszer-visszajönazégéstermékúgyis" szövegéhez. btw ma jött volna megint riogatni, de nem jutott be, mert eltűnt, mire levánszorogtam.

ma egyébként rossz napom volt, figyelmetlen vagyok úgy általában, és emiatt mindig nagyon ráfázom. nagyon szeretném, ha megoldódnának a dolgok, mert a t.o.-n lassan már előre köszönnek nekem. sem a városligeti kacsaetetés nem vidított fel, sem lakótársam "keressünkgesztenyefagyit" akciója (aki tud gesztenyefagyiról az országban, írjon). azért is szedtem össze ennyi hülyeséget, mert csak úgy lehet túlélni a dolgokat, ha tudunk nevetni magunkon és másokon :)

és ha még nem írtam volna, sajnálom, mert igazán szerettem, és érdekes volt. bevallom, nevettem néha a sajátos központozáson, de a kezdeti nehézségek után a túlszaporodott vesszők teljesen mást kezdtek jelenteni, mint amire eredetileg hivatottak. nem tudom, mennyire volt ez tudatos... na már mindegy, most már nem nevetek többet ezen sem.

ha rosszkedvű vagyok, szeretek kicsit érthetetlennek látszó bejegyzéseket írni.

nem olyan

2010-08-17T14:36:00.000-07:00

Ez nem olyan, mint egyébként. Szeretem az itthoniakat, de lefáradok abban, hogy folyamatosan helyzetjelentenem kell, hol vagyok, és mi értelmeset csináltam az adott napon (tevékenységeim nagy része itteni mércével nem számít az értelmes kategóriába). Ha végre eljutok valahová, állandóan azokat a hülye buszokat kell nézni, rohanni utánuk (jelen esetben esőben), itthon pedig hülyeségeket kérdeznek, mielőtt megyek és mikor hazaérek. Itt nem vagyok szabad, nem tehetem azt, amit szeretnék, nincsenek meg a lehetőségek. Nem unatkozom, soha életemben nem tudtam unatkozni, csak hiányzik valami. Itt csak éldegélnek az emberek és szívják a vasport, miközben a kertet kapálják. Beletörődtek. Akik pedig nem, azok bele-belezúgnak részegen az árokba, és egyszer csak nem kelnek fel. Ennyi. Az ég ugyanolyan szürke marad. És még csak hegyek sincsenek. Sem tavak. Egy sivatagban élek itt a világ közepén, és a lelkem hasonul a tájhoz, a szívem pedig az itt élők szívéhez. Nem akarom olyan komolyan venni az életet, ahogy ők teszik, nevetni akarok még nagyon sokat. Nem akarok miértekre válaszolni és visszaváltozni azzá, aki két éve voltam. Csak egy kicsit hadd legyek szabad, csak egy kicsit hadd szusszanjak még szeptember előtt. Nem akarok még arra gondolni, hogy mindjárt szakdogát írok és megint felvételizem (elcseszett bolognai rendszer).

Engedjetek szabadon egy kicsit, akkor vissza fogok térni...

dominó és kompromisszum

2010-08-05T13:24:00.000-07:00

most megint vannak unalmas délutánjaim, melyekről ugye tudjuk, hogy szükségesek az élethez. két hétig nélkülöztem őket. csak történtek velem a dolgok, nem tudtam őket átgondolni s most egy halom dominó hever előttem. nem tudom már, mit kezdjek velük. nem tudom már leírni a dolgokat úgy, ahogy szerintem (!) történtek, nem tudom már rekonstruálni akkori gondolataimat. nem is kell talán. a történetfoszlányok önmagukban is értelmet nyernek. számomra a lényeg, hogy hihetetlenül jó volt, sokat tanultam, megismertem egy más világot, ami aztán befogadott és visszavár... majd később visszatérek a részletekre, ahogy szoktam. egyébként is csak pazarlom itt a nyersanyagot :). papírt és tollat kellene ragadnom, mint régen, és életet lehelni a régi ambíciókba. de nem akarok. most ez elég.

más: a mai unalmas délelőtt helyett kompromisszumot kötöttem az élettel. pénzügy. ez lesz, mert nem akarok éhenhalni és diplomás munkakareső lenni pár év múlva (fordított sorrendben), csak azért, mert igenis abból szerzek először (és utoljára) diplomát, ami igazán érdekel. a mostani még mindig kisebb rossz, mintha mondjuk két éve fizika szakot jelölök vagy ilyen borzalmak. igaz utálom a bürokráciát és a sok lényegtelennek tűnő irka-firka számla dolgot, de majd kibékülök velük. jobban zavar, hogy a suli a "legbiztonságosabb" kerület közepén van, ahonnan élmény lesz az esti képzés után hazamenni... szóval ma megírtam az angol szintfelmérőt :D. komoly volt :D

the sea

2010-07-29T00:50:00.000-07:00

They said they were not be able to live without it.
Looking at the sea, the first word coming into my mind was uncertainty.
Although I know its elements, I couldn’t understand the nature of it. Changing surface. Unknown deepness. No sight of the other coast. If it once grabs you, there seems to be no escape, no hope to get out of it. Your future is voiceless death in the darkness.
So was the language. The one, spoken here. I know every elements of it, still I didn’t understand it first. Although I got tired of 5 minutes concentrating, I had to listen to people carefully whole day. In the beginning I felt so alone, so afraid.
One day they showed me the bridge to Denmark. It seemed to be endless, but I knew it did have end, which is the other coast. One day I began to understand people. First their view of life, later their language. That was the right order.
A day before yesterday I began to laugh uncontrollably for the first time. In my case, this is the sign of being ok. It’s great to be here as I like these people, this language and this sea. Still I would never move here to start a new life and partially forget my mother tongue, as lots of people do.

egy éve volt

2010-07-24T14:48:00.000-07:00

Valahogy megemlítettük a körözöttet (most buktam le, hogy magyarul beszéltem), és onnan eszembe jutott a nap, amikor legutóbb próbáltak körözöttet etetni velem. Pontosan egy éve volt. Életem egyik legfontosabb estéjén, amelynek az egészét senkinek sem szabad elmesélnem, mert ugye enelá. Egyébként is képtelenség elmondani.
Aznap este mindenki meg volt őrülve... felnőtt embereket soha nem láttam még ennyire boldognak. Én is közéjük tartoztam, de a körözött bezavart, hogy lehet egy ilyen ünnepen olyan kaja, ami nem eszek meg. Helyette zsíros kenyeret kaptam, azt is csak akkoriban szerettem meg, mert rákényszerültem. Közben jöttek az ismerősök, és gratuláltak, és büszkék voltak ránk... Hozzám is mosolyogva jöttek oda olyanok, akikkel addig nem is gyakran beszéltem, tudtam, hogy mostantól örökké közéjük tartozom. Csak az fájt, hogy a saját cspk-m nem volt ott. Bárhogyan is, de én el fogok menni, ha valaki még elvégzi tőlünk jövőre vagy egyszer. Elég nagy ünnep ez, aki átélte, az tudja. Aztán az az út, amiről tavaly ilyenkor már írtam... Éppúgy süvít a szél most is, csak itt nem a fákat tépkedi, hanem a tenger hullámait.
Már egy éve volt. Ha most a svéd kajákkal (különösen a kávénak nevezett dologgal) nem tesznek el láb alól, akkor tovább folytatom míg bírom.
Egyvalakiről tudok a tavalyiak közül, aki abba akarja hagyni. Soha nem fogom megérteni azokat az embereket, akik annyit küzdenek valamiért, amit később abbahagynak.
Soha.

dialektus és kontrafék

2010-07-22T14:42:00.000-07:00

nehezen jöttem rá, miért nem értem én, amit nekem mondanak. (ugye, nem bulizni kellett volna a hangtan vizsga előtt, inkább megtanulni, melyik dialektus mit takar). magyar származású ismerősöm speciális tolmács szerepet tölt be: svédről svédre tolmácsolja nekem a hallottakat. ugyanazt elmondja szó szerint, amit a svédek mondanak nekem, csak úgy, hogy én is értem. talán gyorsan mondják, elharapják a szóvégeket, süket vagyok (egy picit igen), vagy mit a baj? hát persze. nem léver, hanem liéever, nem búr, hanem bioúr (most kedvetekért fonetikusan írtam). diftongusok és triftongusok. nem tűnik nagynak a különbség, de ha a legtöbb szót így mondják és az intonasün is bezavar, akkor ennyi erővel oroszul is beszélhetnének. azért hozzá lehet szokni. estére egész jól értettem őket. viszont valószínűleg én nagyon szórakoztató lehetek, mert miután az egyszerű kérdést harmadszorra értem meg, gondolom elérve ezzel a "nagyképű magyar lány aki nem is tud svédül" státuszt, viszonylag folyamatosan válaszolok, és látom, hogy értik, és csodálkozva mondják, hogy hiszen jól tudok én svédül... jah, csak benneteket kellene feliratozni :)) egyébként kedvesek mind, és figyelnek rám meg minden, várakozáson felül, szóval egy (magyar) szavam sem lehet. csak svéd. abból is csak jó. az pedig természetes, hogy én továbbra is ragaszkodom a szépséges irodalmi nyelvhez (már amennyit tudok belőle), akkor is, ha kilógok a sorból...

ha valaki még vizuális élményre is vágyik, képzeljen el engem kontrafékes bringával kacsázni a Balti-tenger partján, pálmafák között :). ez volt ma.

"A bőrönd mióta szúrófegyver?"

2010-07-21T15:19:00.000-07:00

a cím önmagáért beszél (csak azt sajnálom, hogy nem én mondtam)

szóval vonatoztam, metróztam, eltévedtem (nem egyedül!!), metróztam megint, buszoztam, csekkoltam (még a szandálomat is be kellett áldoznom a biztonságiaknál), ásványvizet dobtam ki, buszoztam, repültem, végül megérkeztem Svédországba. A repcsin oldotta a feszültséget, hogy egyik útitársammal kölcsönösen megosztottuk elméleteinket a lehetséges légi katasztrófákról, és ezzel kiakasztottuk a harmadikat. Mondjuk az erős beszólás volt részéről beszálláskor, hogy "búcsúzz el a földtől"... Aztán én sem hagytam magam. Mindkettejüknek pattogott a füle és szabályosan nagyothallottak, közben rákérdeztek (kiabálva), én jól vagyok-e: erre én: végül is, itt ülök két süket között... Az egyetlen, ami zavart, hogy letegeződtek velem az út elején (szüleim korosztálya egyébként), de én ezt nem tudtam megszokni. Ezért az út során kerültem a megszólításokat és a ragozott igealakokat.

Nem jutottam szóhoz, mikor megláttam a svéd feliratokat mindenhol, annyira szuper érzés volt. Vagy inkább hihetetlen. Az sem zavart, hogy az én csomagomat találtuk meg legnehezebben. Szerencsére a host-tal is megtaláltuk egymást, jó arc ő is és a felesége is, bár ma 70%-ban még magyarul beszéltem, de ezen változtatni fogok.

Szeretnék tudósítani erről a két hétről itt a blogban, de olyat ne várjatok, hogy reggelnyoclkorkeltünkéstojásvoltreggelire stb, mert nem ilyen stílusban írom majd le (remélem). Ja, és előre sorry az összecsapott bejegyzésekért, de csak lopom a "nem biztonságos" netet, és nem is mindig kapcsolódik... btw nagyon sok (túl sok) a törikönyv újdonsült szobámban. ez gyanús.

na, akkor god natt, alla!

(ja, és ma lesznek ponthatárok, eller hur? akkor mindenkinek ajánlom, hogy vegyék fel oda, ahova szeretne menni :))

két történet, gyér konklúzió

2010-07-14T09:05:00.000-07:00

Néz rám azokkal az égkék szemekkel, amiket nem örököltem tőle, és azt mondja, nem volt még szerelmes. Ő még soha. Mert nem olyan alkat. Én nem jutok szóhoz a meglepettségtől. Szavainak tükrében az egész eddigi életem értékelődik át. Mítoszok omlanak össze bennem valami 20. század eleji aranykorról, amikor elvileg az életnek ez a területe nem volt ekkora szívás (pedig dehogynem).

Korábbi történetekből tudom, hogy nem ment hozzá az első jöttmenthez, nem kényszerítette senki semmire, hanem bulizott és válogatott. Na de vajon mi alapján, ha nem érzett semmit? 21 éves koráig válogatott (vegyük figyelembe, hogy mindez 70 éve volt), és végül hozzáment valakihez, aki természetre, társadalmi helyzetre és kinézetre megfelelt, és valamennyi pénze is volt, bár lehetett volna kicsit több. Úgy gondolta, talán nem fog jobb jönni, ezért hozzáment. Mostanában gyakran elismétli, hogy talán hibázott. Pedig - teszi hozzá - boldogok voltak, de akkor sem tudja, milyen érzés szerelmesnek lenni.

Anyám más eset volt. Ő kereste az igazit, a szerelmet, és nem tétovázott, ha dobni kellett az épp aktuális jelöltet, mert az valami égbekiáltó ostobaságot követett el (például hirtelen megkérte a kezét). Anyám bátor volt és soha nem gondolta, hogy nem fog jobb jönni. Még 30 felett sem pánikolt. Aztán találkozott apámmal. Jóféle romantikus történet az övék, ugyanis apám csak kamillázott, mikor először meglátta (szó szerint, mert pontos arcmemóriájának köszönhetően összekeverte anyámat egy kamilla nevezetű hölgyeménnyel, akit viszonylag régóta ismert. egy egész géptermet megmutatott neki, mert az nyilván menő dolog volt a 80-as években, mire rájött a tévedésre). Aztán egy évre rá esküvő - hogy őket idézzem - biztosak voltak a dolgukban.

Két nő, két történet, két példa (és a sors?). Nagymamám a realitás talaján maradt, és nem várt a mesebeli hercegre, aztán mégis közel 60 évet lehúzott azzal, akibe elvileg nem volt szerelmes, de megfelelt az elvárásoknak. Anyám pedig türelmesen várt míg megérkezett a - család többi tagjához mérten - szerencsére szűkszavú herceg fehér ló nélkül. És azt hiszem anyám szerelmes lett.

Most kellene valami általános konklúzió, vagy pár sor arról, hogy érinti mindez az én életemet, stb. Talán maradjunk annyiban, hogy biztosan nem kék a szemem (bár úgy hallottam rézgáliccal még ez is megoldható). A többin még gondolkozom kicsit.

út előtt

2010-07-09T14:42:00.000-07:00

Ha még egyszer valaki azt mondja, hogy repülőgép fent még nem maradt, lelövöm, vagy nem tudom... nem elég, hogy még nem repültem, olyan útitársam lesz, aki nálam is jobban fél :D

Majdnem mindenki innen tudja meg: két napja kiderült, hogy két hétre befogad a legszebb skandináv ország. Pontosabban nem az ország, hanem két távoli ismerős. Sajnos nem kell dolgoznom semmit, csak naphosszat hallgatnom ahogy svédül nyomják a szöveget nekem. Meg válaszolnom is kell, gondolom. Miközben húsgombócot meg tonhalat eszem.

Szóval jó lesz. Kicsit jobban félek a beszélgetéstől, mint a repülőtől, mert mondtam már, hogy idegen környezetben nem vagyok túl talkative. Ha minden kötél szakad, mindig van a tarsolyban Strindberg életrajz, és a Drömspel elemzése, illetve egy kis leíró nyelvtan (szánalmas, tudom). Például ha kifogyunk a témából, elmesélem nekik, hogy ők ott skåne-ben hogyan ejtik a sj-ljud-öt. Biztos örülnének neki. Mintha nekem beszólna egy külföldi, az ügyezs és a turós tészta miatt. Na, de nem akarom a tanszéki tanmenetet kritizálni.

Ami egy kicsit aggaszt az utazás előtt, hogy a torkom még mindig fáj és a szemem még mindig be van gyulladva (ez utóbbinak az ic-s klima már megint jót fog tenni, már ezért is kérhetném, hogy ne sznobizálódjunk az ic-n, hanem menjünk gyorsvonattal). Nem lenne jó, ha svéd orvosok mondanák meg, hogy hát ez nagyon dålig, igazán nem kellett volna betegen világot járnom. De úgy döntöttem, még adok magamnak pár nap haladékot, mert keddig úgysem lett volna esélye a torkomnak meggyógyulni (napi 4 óra alvással, folytonos hangos beszéddel/énekkel).

Most másfél héten keresztül nyugalmi időszak van, épp tortasütéssel vagyok elfoglalva és várom, hogy digitalizálják végre a csodás videót, hogy nekieshessek szerkesztgetni. Persze csak jövő hét végére ígérték, nehogy meg tudjam csinálni, mikor van időm. Az ftp-nek is volt valami baja ma. Szörnyű :)

Arra is gondolok folyton, hogy olvasni kéne, mondjuk Esterházyt. Ha már úgyis lecionistáztak miatta (ami nevetséges), legalább olvassam. Az ember lánya nem felejti el egykönnyen, akiből érettségizik.

esküvői meghívó

2010-07-09T02:27:00.001-07:00

kaptam egy esküvői meghívót

összeházasodnak, basszus

mindkettőjüket ismerem. külön-külön. soha nem láttam őket egymás kezét fogni, pedig nem csak évente egyszer találkozunk. nem mutatták semmiféle jelét a járásnak, pedig titokban már régóta alakult ez a dolog. én megérzem az ilyen dolgokat, de még tavaly a 10 nap összezártság során sem voltam teljesen biztos abban, hogy ők ketten ilyesmire készülnek. nem tudom, egyáltalán hogy bírták ki tavaly, hogy azt tegyék, ami a dolguk, és ne egymással foglalkozzanak.

aztán egy utótalis e-mailben valami közös kocsiról esik szó. majd küldenek egy esküvői meghívót.

sajnálom, hogy nem tudok ott lenni. megnézném az - amúgy mindig sportcipős - lányt magassarkúban és fehér ruhában, ahogy összeköti életét ezzel a fárasztóan vicces bölcsésszel, aki tavaly a tábort is csak ingben építette, s aki talán még az "igen" után is elhadar majd egy viccet

összeházasodnak, basszus. legyenek nagyon boldogok :)

csak röviden

2010-07-08T10:17:00.000-07:00

hazaértünk. jelenleg próbálom újra megszokni a modern technikát, az ágyamat és a szemceruzát

nagyon jó volt, annak ellenére, hogy gondból idén is kijutott, a 8 nap sokszor próbára tette csapatunk összetartását. és én boldog vagyok, hogy kivétel nélkül mindent sikerült megoldani és elviselni, és hogy egyszer sem volt hibáskeresés ha valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. nem háborodtak fel, mikor mikor nem találtuk a cövekeket, mikor lekéstük a buszt, vagy futottunk a vonatra.. és nem akartak hazamenni miután nem aludtunk a betolakodók miatt egész éjjel (utóbbinál csak a fiúk szokatlan csendje jelezte a másnapi reggelinél, hogy ők érezték magukat felelősnek a biztonságunkért, akkor is, ha esélytelenek és felkészületlenek voltak a túlerővel szemben)

picit szomorúvá tett, hogy tavaly óta a legtöbb gyerekem veszített abból a felszabadultságból, ami a gyermek-léttel jár. folyamatosan zúdult rám és a közösségre az a szemét, amivel az élet ezeket a tizenéveseket mérgezi. egy fárasztó nap után minden feltör belőlük, legyen az a szülők válása, a szeretethiány vagy a beteg nagypapa miatti fájdalom. vezetőként néha úgy éreztem, az egyetlen, amit tehetek, hogy hagyom, hadd zokogjanak a sötétben a táborkapu mellett, aztán mikor úgy érzik, jöjjenek vissza hozzánk a fényre. és hagyom azt is, hogy takarodó után még beszélgessenek egymással, mert semmi sem gyógyítja meg jobban őket, mint a kortársaik megértése

valaki azt mondta nekem, hogy azért jó nyolcévesekkel foglalkozni, mert ők hálásak, míg a nagyok nem. 3 év alatt már megtanultam, mekkora tévedés ez. sok- sok türelem, kitartás és kreativitás kell a nagyobbakhoz, meg pedagógiai érzék, de ha a bizalmukba fogadnak, onnantól már minden rendben van. és hálásak ők is, csak nem úgy, mint a picurok. a nagyok félszavakban, csendesen fejezik ki a hálát, vagy átölelnek hirtelen. és olyan is van, hogy kórusban kiabálják a nevemet, hogy lépjek ki a zászlóhoz táborzáráskor, pedig megmondtam előre, hogy nem akarok. persze kilépek (magamban megjegyzem, milyen jól összehozta idén a fiúbanda a zászlót, még egy magamfajta bölcsészlány is tudja kezelni). végignézek rajtuk és büszke vagyok rájuk. bíznak bennem és én is bennük. ismernek. tudják, hogy amit kell, komolyan veszek, de mégiscsak 20 éves vagyok, és amikor megtehetem, akkor meghülyülük én is. például mikor végigénekelem az esti vezetőségit... vagy mikor arról beszélek a nagyoknak, hogy már hiányzik a sörözés, de ugye nem lehet, mert én tiltom :D.

tök jó, hogy elvileg csak helyettes vagyok, de igazából az én csapatomnak mondják magukat

ha lehet egy kívánságom

2010-06-28T13:49:00.000-07:00

Hogy mit kérek Tőled erre a nyolc napra? Egyszerűen csak annyit, hogy legyen olyan jó, hogy megmaradjon a lelkesedés. A lelkesedés a gyerekekben, akik már hetek óra várják a tábort és a kicsit nagyobbakban, akik közül sokan csak "el akarnak szabadulni otthonról" (a szüleikkel való megismerkedés után ezt nem is csodálom) és nem utolsó sorban bennem.

Sokan kérdezik miért csinálom. Annyit mondhatok, nem magáért az eszméért teszem, mert az az elmúlt 103 év során sokat sérült, és talán csak egy része maradt meg. Bár sokat jelentettek azok a szófoszlányok, melyeket tavaly június 24-én hajnalban ismételtettek velünk, tulajdonképpen csak keretet adtak az egésznek.

Én értük vagyok hajlandó "dolgozni", és ha ebben a nyolc napban jól érzik magukat és tanulnak valamit az életről, már megérte.

Sokan zokon veszik, hogy megbízom bennük. A vezetőimben. Most lesz 19 éves a legidősebb. Talán buta dolog megbízni kamaszokban, de tudom, hogy mennyit épültem, mikor 17 éves koromban bennem is megbíztak, rám is számítottak. A felelősség csodát tesz az emberekkel.

Csak azt kérem, hogy minden jól sikerüljön (és nem ártana, ha elmúlna már ez a megfázás, mert nem vicces, hogy itt lábadozom 8 órával az indulás előtt. de azt hiszem ez benne van a "minden jól sikerüljön"-ben).

köszönöm