madarat tolláról

most ahogy mosolyra késztetett egy képecske, eszembe jutott egy összefüggésecske
...emlékszem, hogy már az egyik tavaszi hétvége volt, nem volt már olyan hideg az "előadós" helységben, mikor jött két új srác a jelöltek közé. szimpatikusnak tűntek (mert én bírom a nem szokványos kinézetű embereket), de mikor megpróbáltam velük beszélgetni, nem ment. egyszerűen elvoltak a maguk kis világában, nem voltak jófejek, sőt, semmilyenek, pedig a többi fiúra a képzésen nagyon nem ez volt jellemző. azt is megtudtam hamarosan, hogy ők lennének az egyik város kaotikus csapatának képviselői. na ekkor lepődtem meg, hogy a reformátusokkal összehasonlítva ők mennyivel barátságtalanabbak már basszus (és most szépen fejeztem ki magam), és - még néhány sikertelen kommunikációs kísérlet után - jegeltem a kettejükkel való beszélgetést, úgy a képzés idejére, meg szerintem hátralévő életemre is. őszintén szólva nem is emlékszem, elvégezték-e vagy sem, míg a másik felekezethez tartozókra nemhogy emlékszem, még tartom is velük a kapcsolatot... (én is kaotikus vagyok ám, csak nem ilyen antiszoc díszpéldány)

ezen fenti dolognak az értelme csak ezév februárjában érkezett el. avagy madarat tolláról. nem gondoltam ebbe bele soha ezelőtt, de így van, itt van (volt) rá a bizonyíték. egy (nemlétező) véletlen egybeesés kellett hozzá, meg az én részeg lökdösődő hajlamom (ritkán csinálok ám ilyet, de akkor nagyon beleválasztok, úgy tűnik..)

sebezhető

időről időre rájövök, mennyire sebezhető vagyok.
általában magam okozok fájdalmat magamnak. a saját hülyeségem, a saját naivitásom, a saját álmodozásom.
én.
én szeletelek bele a saját ujjamba, a saját lelkembe.
a legrosszabb, hogy először eufóriába kergetem magam, majd támadok.
nem szeretem, ha mások tudnak ezekről a sebeimről, mert az még jobban fáj. még lejjebb taszít, ha sajnálnak.

öt év

meghívtak a mostani vk-ra előadni. őszintén szólva már fél éve felajánlottam hogy megyek ha kell, mert megígértem a leányzómnak, aki jelöltként vesz részt a képzésen. ez volt az utolsó csepp, az utolsó, amit megígérhettem, hogy tehetek érte. Viszont nem válaszoltak, így féltem tőle, hogy nem akarnak engem ott látni, mert nem tartanak elég tapasztaltnak...

Az az érdekes, hogy 5 évvel ezelőtt volt pont az én hivatástisztázóm, amelyről ingáztam össze-vissza, ugyanis épp március 15.-ös táncos szerepléseink voltak (méghozzá a jobbféléből). Akkoriban rettegtem én is az egésztől, nem tudtam, hogy eszik vagy isszák, hogyan fogok beilleszkedni, csak azt, hogy mennem kell. Az ember néha megérzi, hogy az adott pillanatban jó helyen van-e. Ott találkoztam először olyan emberekkel, mint amilyen én vagyok, ott jöttem rá, hogy nem egy különálló csodalény vagyok az elveimmel és a gondolataimmal, hanem alkotni képes, erős ember.

Most pedig, öt év távlatában, már tapasztalatokkal rendelkező, tökéletlen, de tökéletlenségét beismerő és magát fejleszteni próbáló vezető vagyok. Ami pedig szintén fontos, hogy aktív, azaz nem csak a megszépítő emlékezet szűrőjén át tudok tapasztalatokat mondani, hanem egészen frissen. Nem tudom még, miről kell majd beszélnem nekik, viszont bármiről is, a hitelességet fogom a legfontosabbnak tartani. Szerintem nagyon fontos ismerni saját hibáinkat, és tudni, hogy mindig lesznek hibáink.

Pont egy hónapja találkoztam a "mentorommal" egy - nem fergetegesnek induló - de fergetegesen végződő buliban. Rá mindig számíthatok, és ha a vezetésről van szó (erre nemrég jöttem rá), őt tekintem abszolút példaképemnek. Eleinte azt hittem, tökéletes, azóta még jobban felnézek rá, mióta tudom, hogy egyszerűen nem tud tájékozódni. Épít, megy, ötletel, főz, dolgozik, csomóz, felvidít mindenkit, viszont nehezen találja az utat. Tudja ezt magáról és próbál fejlődni. Ez a lényeg. A csapatmunkában pedig úgyis mindenki azt fogja csinálni, amihez a legjobban ért, mert a közös cél felé így lehet közelíteni... (sokan, sok irányból, egy közös cél felé, és ez nem csak cserkészet).

Ha ennyit el tudok majd mondani a leendő őv-knek, és ha ezt megértik, én már azzal is be fogom érni. Egyébként meg annyira megtisztelve érzem magam :)

És szeretnék egy utolsó bekezdést, amiatt, ami nem hagy nyugodni e hétvégén......

A barátaim is bekavartak ráadásul, mert tegnap kimondták ugyanazt, amin én napok óta töprengek. Azt a sok-sok gondolatot, ami a fejemben kering, haverom képes volt egy mondatban megfogalmazni. Jajaj...

öt perc

mikor felmész a színpadra, kezdetben borzasztóan zavarnak a reflektorok. vakítanak és melegítenek. elkezd kattogni az agyad, hogy hányan vannak ismerősök a nézőtéren, mit gondolnak most rólad, mit fognak gondolni, ha elrontod vagy leesel a színpadról.... (én régen ugyan sokat szerepeltem, de elől soha nem voltam, mert régi együttesemben ott az anorexiásoknak volt bérelt helyük).

...aztán eljön a pillanat- ha a körülmények adottak - mikor minden ilyen tényezőt háttérbe söpörsz, és csak élvezed a táncot, a zenét, mosolyogsz a párodra, akivel - valamikor, észrevétlenül, de - összeszoktál. és miután letudtad a kötelező csujogatás-kezdést is, már tényleg semmi nincs hátra, minthogy jól érezd magad. akkor már nem várod, hogy lehúzzák a zenét, maradni akarsz még, nem a színpadon, hanem a táncban, a tánc körforgásában.
után pedig meg szeretnéd beszélni a többiekkel, hogy ők is jól érezték-e magukat, kinek mit adott ez az öt perc, kinek-kinek milyen külön sztorija volt. és persze azzal is, akivel táncoltál, megbeszélnéd hogy ment, és eléggé rosszul érint, ha eltűnik és benned maradnak a szavak.
persze azok, akik hisznek a gondviselésben (én) tudják, hogy kell majd erre alkalomnak lennie. és így is történik, mikor a legkevésbé várnád, mert a mese így lesz többé-kevésbé kerek.

bizalom

minden a bizalomról szól. gyakorlatilag minden.

először magunkban kell bíznunk, hogy a dolgok jobbra forduljanak. hogy merjünk azok lenni, akik vagyunk, akkor is, ha ez másnak nem tetszik. én mindig azt mondom, hogy azért maradnak üresen azok a bizonyos lapok, mert "gyökér" vagyok. konkrétan ezzel az önbizalom-hiányomra gondolok.

miután bízunk magunkban, csak onnantól várhatjuk el, hogy bízzanak bennünk és megtaláljanak minket azok az emberek, akiknek tetszik, amilyenek vagyunk.

én most két véglet közül próbálok visszatérni a középútra. magamban egyre jobban bízom. talán másokban is, de ehhez idő kell.

éppúgy, mint a holnapi szerepléshez. hiába a párod az egyik legjobb táncos és hiába vagy erős magad is, idő telik el, mire kialakul az a bizalom, amit összeszokásnak hívunk. az elején kimondottan kellemetlen tud lenni az egész: két ember táncol egymás kezét fogva, szépen, valami azonban mégsem igazi. jópár közös baki és siker után alakul csak ki az a rendszer, melyben az egymással táncolók összemosolygásokból is megértik egymást.

sok idő azonban nincsen.

apróSágok

mulatSágos és fáradtSágos hétvégén vagyunk túl. sétáltunk, hegyet másztunk, túszokat szabadítottunk, főztünk, fáztunk, végül pedig hazaértünk. a szokottnál jobban izgultam induláskor, mert egy tucat új gyerek jött, és ilyenkor még nagy az esély a szülői intervencióra. azt hiszem egészen jól ment. egyre jobb vagyok csapatmunkában. illetve vezetőtársammal szokás szerint "eldolgozunk" egymás mellett, de valahogy egyre jobban választjuk meg a vállalt területeket (és egyre kevesebb átfedés van). idén ő volt a tábortűziműsor-fűtés-felelős, én meg a keretmese-kajafelelős, a térképet meg együtt néztük, így együtt tévedtünk el:)). főzni is egyre jobban tudok, ma például elsöprő sikert aratott a leves, amit én találtam fel :D.

a picik elég jófejek, még a nehéz esetek is. szerintem pedagógiánk egyik nagy előnye, hogy ránk, vezetőkre barátként, idősebb tesóként tekintenek. szóval nem érzik magukat iskolában, ha játék van, akkor le is lehet minket birkózni, mikor azonban komoly a helyzet, megteszik amit mondunk. az én lányaim pedig már nagyok, és - változatlanul - büszke vagyok rájuk.

és ha már a csoportképeknél voltunk... olyat sem láttam még, hogy úgy kell valakit egy képre kényszeríteni. a mai kép viccesen készült el, lényegében két gyerekkel birkózom, hogy maradjanak már nyugton és ne szökjenek meg. Angliában a csáld proteksön törvény alapján már akár büntetendő is lennék. csak épp kifogtunk egy adhd-s meg egy szimplán depressziós gyereket, és valahogy bírni kell velük. idővel talán kezelhetőbbek lesznek.

amiket most leírtam, csak apróságok. elmondani nem lehet az ilyen hétvégéket. ott kell lenni rajtuk :)