hóemberek

a csoportképek jók, mert évtizedek után is emlékszik az ember arra, hogy kikkel nyaralt vagy bulizott együtt, esetleg kikkel csinált végig egy felejhetetlen képzést. mindig vannak azonban páran, akikre egyszerűen nem emlékszünk, hiába nézünk rá a képre, hiába gondolkozunk, ki lehetett az, hogy került a képre, ismeri valaki? ilyen sorsra jutnak, akik valamiért nem tudják vagy akarják folytatni amit elkezdtek, soha nem mennek el a második alkalomra, a csoport számára eltűnnek a semmibe, a képen azonban rajtamaradnak, örökös sötét kérdőjelként.

szóval ott leszek én is, az első sor bal szélén. egy idő után már senki nem fog emlékezni a nevemre, hiába tanulták meg sokan első alkalommal. mert választanunk kell, hogy mit csinálunk, miért csináljuk, és, hogy akarjuk-e igazán. és ha már az elején felmerül a nemakarásnak csak egy piciny szikrája is, ott kell hagynunk az egészet, mert egy hónap múlva már nehezen találhatjuk ki, hogy nekünk ebből elég volt. a kár, amit okozunk, így is jelentős. gondoljunk csak az ismeretlen emberre a képen, vagy azokra, akiknek szimpatikusak voltunk. az eltűnés csalást, árulást feltételez... (első félév óta haragszom a lányra, aki a legeslegelső eltés órámon mellettem ült, majd következő hétre leadta...) ráadásul tea nélkül maradnak, mert én vittem volna vízforralót

másrészt éreznünk kell, hogy éppen az adott pillanatban azon a helyen vagyunk-e, ahol lennünk kell. én nem ott voltam. én voltam a hetedik hóember. egy kicsit szomorú vagyok, mert jó lenne és jó lett volna (és talán egyszer majd jó lesz), most azonban máshol van a helyem.

fecsegés helyett

Ritkábban találkozom velük, mégis olyan, mintha ismernék a lelkemet. Sok mindent nem tudnak rólam és én sem tudok sok mindent, mégis van valami közös tudás, a család szó mögött rejlő valódi kapocs, ami összeköt minket. Nem az a család, mikor kényszerítesz 12 embert, hogy üljön le ugyanahhoz az asztalhoz, hanem az, amikor nem hajlandóak felkelni onnan, és mikor az is elég nekik, ha csak elnézik egymás arcát, ha hallgatnak.

Unokatesóm későn érkezik, megvárjuk. Már vagy fél éve nem láttam. Mire befut, már félig alszom, hosszú volt a nap, mégis felugrom, mégis szólok hozzá egy-két szót, pontosan ennyit, ő nem is vár többet, nem is szeretne többre felelni, ez épp elég. A sok fecsegés helyett megelégszünk a tudattal, hogy egy családhoz tartozunk, történjék velünk akármi, legyünk akármilyenek, ez eltörölhetetlen kapocs.

Persze vannak a családnak szókimondóbb részei, a másik véglet, akiket kimondottan zavar, hogy mi nem vagyunk annyira beszédesek. Én már asszimilálódtam, kényszerítem magam a beszédre, néha rosszul is jövök ki belőle, néha őszintébb lenne a hallgatás, de utálom ha ők szekálnak miatta. Unokatesómat szekálják folyton, próbálom védeni, és titokban fel is nézek rá amiért "csendes" maradt. Ő kitart az egyánisége mellett.

Na ez a dolognak csak egyik része, a másik kedvelt kérdéskupac az ember családi állapotával kapcsolatos. Unokatesóm befut e kérdéscsapdába, kétszer is az este folyamán, én csak félszer. Egymásra vigyorgunk, basszus, ezek most szivatnak? Igen. Én nem hiszem, hogy ezt fákin jószándékból kell mindig megkérdezni. Agybaj helyett inkább koccintunk vele olykor csodás, olykor szánalmas életünkre, az el nem mondott sztorikra, belső szorongásainkra, genetikai naivságunkra... és reméljük, hogy egyszer majd jön mindkettőnk életében valaki, akivel szintén egy pillantásból megértjük egymást... Addig meg tűrünk :)