monológ

ő nem tudta, hogy három napig fog tartani, meg egyébként is, az idő, amit erre rá fog szánni a 2012-es évéből, az rengeteg, annyi beadandót kell írni és olvasni is annyit kell, mit gondolnak, hogy ő analfabéta, ezt tesztelik...?

én hallgatom a monológot, mint a vízesés hangját, mint a hajnali első madárhangokat, és örülök. beszél róla, ezért foglalkozik vele. végül igent mondott, végül meggyőztük, nem tudni kicsoda, "mi" a fedélzeten vagy a gyerekek, vagy saját maga önmagát, de megtörtént. ő mindenkivel szemben kritikus, saját magával, saját döntésével szemben is, ezért mondja folyamatosan a magáét... ilyenkor nem kell neki válaszolni, már az megnyugtatja, ha valaki hallgatja.

- vannak, akiknek többet kell vállalni az életben, vannak, akiket korábban küldenek ki, mondom, ő egyszerre támad, igazságtalanság, hülyeség.

tudja, hogy ő is köztük van, és most érkezett el a munka kezdete.

benne az a csodálatos, hogy tudom, soha, de soha nem lesz olyan, mint én. annyira különbözünk. én nyugodt és türelmes vagyok, könnyen elfogadom a dolgokat, folyamatosan meg akarok felelni, mindenkiről a legjobbat próbálom gondolni.. kicsit idealista is vagyok. ő kritikus. mindenbe bele kell kötnie, keresi az általános igazságot, keresi a világ és a dolgok értelmét, racionális, résen van, lesi a csapdákat...

én egy éve megállapítottam, hogy kész, itt fuccsol be vezetői tevékenységem, egyik lányomat sem sikerül vk-ra küldenem, ennyi, nem voltam elég rátermett. és most itt van ő. elindult ugyanazon az úton, bár teljesen más dolgokat cipel a batyujában, mint anno én. sok-sok sikert kívánok neki.

és ott van a másik is, a kis boszorkány. benne is sorozatosan csalódom pozitívan, bár dacos és néha annyi düh felgyűlik benne, amennyivel térképet lehetne átrendezni. nagy kihívás lekötni az energiáit, de olykor sikerül. például legutóbb, mikor az egyetlen ovis kislánnyal kell együtt dolgoznia az - egyébként olvasást is igénylő - feladaton. megoldották :)))

az elmúlt félévben látok bennük valamit. látom bennük a kitartást, a ragaszkodást, az önállóságot. egy kicsit magamat. könnyebb szívvel hagyom majd itt őket, ha úgy alakul az évem második fele, mint ahogy eddig bármikor hagytam volna.

érzéketlen

ősszel elvágtam az ujjam. szüret volt, és sehogy sem tudtam leszakítani a fürt szőlőt, ami következett. türelmetlen lettem és a kést másodszorra nagy erővel akartam nekinyomni a szárnak, azonban - elvakítva a levelektől és az agressziótól - helyette saját ujjamat találtam el. még éreztem magamban a dühöt, amit a leszakadni nem akaró fürt iránt éreztem, de már jött a fájdalom is, a félig leszeletelt ujjam látványából származó ijedtséggel párosulva. lerohantam a hegyről, közben dőlt a kezemből a vér, a pulzusom ritmusára...
a legrosszabb, hogy részben magamnak köszönhetem. saját dühöm fordult ellenem aznap. erőltetni akartam, ami nem ment és kapkodtam ahelyett, hogy jobban szemügyre vettem volna a helyzetet.
napokig fájt a seb és hetekbe tellett, mire begyógyult.
lehet, hogy soha nem fogok már érezni azon a ponton.
ahogy életem során gyűlnek majd a kisebb-nagyobb sebek, egyre több olyan pont lesz, ahol egyszerűen nem érzek majd semmit?
mindez talán rosszabb, mint a fájdalom...

hope is the thing...

... with feathers

It is always there. Or should be, as a part of human nature. It never leaves us alone, even in the most ambiguous times, even when we are afraid of something, or of ourselves.
And there must be someone who is behind the concept of hope, who has that book in hand, who writes down how many steps we should walk each day, and to which direction. Although we can also choose not walking so much or turning in the opposite direction, but one day we will accidentally return to the very road we were supposed to take at the beginning.
I feel a little bit safer thinking we were born with a purpose, and we are not alone with making decisions and choosing directions.
Indeed, I am much alone in other respects...

kontúrokat szeretnék

azt mondták pár hete, gondolkozzak el azon, miért kellenek nekem a kontúrok. porpasztellel rajzoltunk személyiségfejlesztésem, meg temperával is festettünk, és mindannyiszor feltűnően különbözött a művem a többiekétől. nálam mindenhol voltak kontúrok, én nem mertem maszatolni a porpasztellt sem. szóval mondták, hogy azon elgondolkozhatok, miért akarok mindent behatárolni, miért nem szeretem kiengedni a kezemből az irányítást...

nem mintha én akarnék mindent irányítani (néha egyenesen döntésképtelen vagyok), csak nem bírom elviselni az érzést, ha nem tudom, mi van. aztán még én tartom magam türelmesnek. nem sokat tudtam kezdeni magammal a mai napon. szenvedek itt, azzal telik a nap...

persze van rá mód, hogyan kaphatnék pár kontúrt, de én nem szeretném... párszor elcsesztem már így, blogon meg úgysem olyan az ember, mint a való életben... csak ott a kísértés...

"we don't know how to act"

ahogy rohantam lefelé a lépcsőn, görcsbe rándult a gyomrom, mert tudtam, hogy nagyon nem kéne elszúrnom. most még jobban tudom, hogy nem kéne. teljesen szétkészített ez a nap, nagyon sok minden történt... előfordulhat, hogy végre találkoztam valakivel, aki megérti minden oldalamat vagy legalább elfogadja? persze annyira nem tudom, hogy jól csinálom-e a dolgokat, de csak úgy lehet tanulni, ha próbálkozunk..

ha az a kedves író végre esetleg kibővítette témáinak körét, nekem nem kéne visszadobnom a rám osztott szerepet azzal, hogy nem tudom, hogyan viselkedjek.

"Act natural. You know why you're here at least."

Ha mindez olyan könnyű lenne...