a csoportképek jók, mert évtizedek után is emlékszik az ember arra, hogy kikkel nyaralt vagy bulizott együtt, esetleg kikkel csinált végig egy felejhetetlen képzést. mindig vannak azonban páran, akikre egyszerűen nem emlékszünk, hiába nézünk rá a képre, hiába gondolkozunk, ki lehetett az, hogy került a képre, ismeri valaki? ilyen sorsra jutnak, akik valamiért nem tudják vagy akarják folytatni amit elkezdtek, soha nem mennek el a második alkalomra, a csoport számára eltűnnek a semmibe, a képen azonban rajtamaradnak, örökös sötét kérdőjelként.
szóval ott leszek én is, az első sor bal szélén. egy idő után már senki nem fog emlékezni a nevemre, hiába tanulták meg sokan első alkalommal. mert választanunk kell, hogy mit csinálunk, miért csináljuk, és, hogy akarjuk-e igazán. és ha már az elején felmerül a nemakarásnak csak egy piciny szikrája is, ott kell hagynunk az egészet, mert egy hónap múlva már nehezen találhatjuk ki, hogy nekünk ebből elég volt. a kár, amit okozunk, így is jelentős. gondoljunk csak az ismeretlen emberre a képen, vagy azokra, akiknek szimpatikusak voltunk. az eltűnés csalást, árulást feltételez... (első félév óta haragszom a lányra, aki a legeslegelső eltés órámon mellettem ült, majd következő hétre leadta...) ráadásul tea nélkül maradnak, mert én vittem volna vízforralót
másrészt éreznünk kell, hogy éppen az adott pillanatban azon a helyen vagyunk-e, ahol lennünk kell. én nem ott voltam. én voltam a hetedik hóember. egy kicsit szomorú vagyok, mert jó lenne és jó lett volna (és talán egyszer majd jó lesz), most azonban máshol van a helyem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése