Ritkábban találkozom velük, mégis olyan, mintha ismernék a lelkemet. Sok mindent nem tudnak rólam és én sem tudok sok mindent, mégis van valami közös tudás, a család szó mögött rejlő valódi kapocs, ami összeköt minket. Nem az a család, mikor kényszerítesz 12 embert, hogy üljön le ugyanahhoz az asztalhoz, hanem az, amikor nem hajlandóak felkelni onnan, és mikor az is elég nekik, ha csak elnézik egymás arcát, ha hallgatnak.
Unokatesóm későn érkezik, megvárjuk. Már vagy fél éve nem láttam. Mire befut, már félig alszom, hosszú volt a nap, mégis felugrom, mégis szólok hozzá egy-két szót, pontosan ennyit, ő nem is vár többet, nem is szeretne többre felelni, ez épp elég. A sok fecsegés helyett megelégszünk a tudattal, hogy egy családhoz tartozunk, történjék velünk akármi, legyünk akármilyenek, ez eltörölhetetlen kapocs.
Persze vannak a családnak szókimondóbb részei, a másik véglet, akiket kimondottan zavar, hogy mi nem vagyunk annyira beszédesek. Én már asszimilálódtam, kényszerítem magam a beszédre, néha rosszul is jövök ki belőle, néha őszintébb lenne a hallgatás, de utálom ha ők szekálnak miatta. Unokatesómat szekálják folyton, próbálom védeni, és titokban fel is nézek rá amiért "csendes" maradt. Ő kitart az egyánisége mellett.
Na ez a dolognak csak egyik része, a másik kedvelt kérdéskupac az ember családi állapotával kapcsolatos. Unokatesóm befut e kérdéscsapdába, kétszer is az este folyamán, én csak félszer. Egymásra vigyorgunk, basszus, ezek most szivatnak? Igen. Én nem hiszem, hogy ezt fákin jószándékból kell mindig megkérdezni. Agybaj helyett inkább koccintunk vele olykor csodás, olykor szánalmas életünkre, az el nem mondott sztorikra, belső szorongásainkra, genetikai naivságunkra... és reméljük, hogy egyszer majd jön mindkettőnk életében valaki, akivel szintén egy pillantásból megértjük egymást... Addig meg tűrünk :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése