ősszel elvágtam az ujjam. szüret volt, és sehogy sem tudtam leszakítani a fürt szőlőt, ami következett. türelmetlen lettem és a kést másodszorra nagy erővel akartam nekinyomni a szárnak, azonban - elvakítva a levelektől és az agressziótól - helyette saját ujjamat találtam el. még éreztem magamban a dühöt, amit a leszakadni nem akaró fürt iránt éreztem, de már jött a fájdalom is, a félig leszeletelt ujjam látványából származó ijedtséggel párosulva. lerohantam a hegyről, közben dőlt a kezemből a vér, a pulzusom ritmusára...
a legrosszabb, hogy részben magamnak köszönhetem. saját dühöm fordult ellenem aznap. erőltetni akartam, ami nem ment és kapkodtam ahelyett, hogy jobban szemügyre vettem volna a helyzetet.
napokig fájt a seb és hetekbe tellett, mire begyógyult.
lehet, hogy soha nem fogok már érezni azon a ponton.
ahogy életem során gyűlnek majd a kisebb-nagyobb sebek, egyre több olyan pont lesz, ahol egyszerűen nem érzek majd semmit?
mindez talán rosszabb, mint a fájdalom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése