2011

most ahogy itt lila pizsamanadrágban és piros felsőben várom, hogy eljöjjön az öltözés-sminkelés ideje, talán írnom kellene egy kis évértékelést (igen, behódoltam én is a szilveszter szellemének, vagy - ha úgy jobban hangzik - megyek inni azokkal, akikkel máskor is szoktam)

Szóval... Januártól egy hideg de napfényes, beteges de laza, szakdogás de jólvégződő félévet töltöttem csodás volt albérletemben. Egy kicsit hiányosak az emlékeim azokról az időkről, mert a szenvedést, amit konzulensem késlekedése és a bizonytalanság okozott, bezártam egy kicsiny kapszulába és beledobtam egy feneketlen kútba a lelkemben, hogy soha ne kerüljön elő. De azért, főleg a félév vége felé már jobbra fordult a helyzet, buliztam is elég sokat a BA lezárásaként, és záróvizsgáztam minorból és angolból egyaránt. Az MA felvételik letekerése után pedig beindult a nyári daráló, szintén kihívást jelentő, mégis kevésbé stresszes formában.

Svédország szokás szerint gyönyörű volt, szeretem, a szívem csücskében van, el tudom oda képzelni életem meséjét. A dzsem pedig a mese a mesében, hihetetlen. Többet adott, mint ember gondolná, és egészen éreztem, hogy nem csak ott vagyok, hanem részese vagyok a dolgonak. Ott kezdtem el intenzíven érezni, hogy jobban részesévé kellene válnom a saját életemnek, és ezt csak úgy tehetem, ha megnyílok. Ott kinn tudtam, hogy 14 napba kell belezsúfolnom, amit szeretnék, ezért könnyebben ment a nyitás, kevesebb gátlásom volt. Itthon ez sokkal nehezebb, de azért próbálkozom, nem teljesen sikertelenül.

Vonatkozik ez az emmára is. Sokkal inkább ott vagyok a suliban, mint eddig, szeretem az órákat, a tanárokat, elképzelem magam a jövőben ahogy minimálbérért neveletlen kamaszokat tanítok, szóval idilli a helyzet. Rengeteg energiát kapok a szaktársaktól és a tanároktól is, és, mint tudjuk, nekem ez többet jelent, mint akármilyen tudás. Ja, és beköltöztem koliba, és nem is érzem magam itt rosszul, Részemről ez hatalmas lépés...
Szeptemberben a táncot is újrakezdtem. Dzsemen, mikor a csárda előtt táncoltam a részvevők, annyira fájt már a szívem, hogy eldöntöttem, hogy szeptembertől intenzívebben fogom csinálni a dolgot. Visszatértem a régi helyre, és próbáltam több energiát fektetni nemcsak a táncba, de a többiek felé nyitásba is. És ez százszorosan megtérült. Táncházakkal, új ismerősökkel, boldogan telt a november-december.

A családommal azt hiszem egészen jól kijöttem ebben az évben. Valahogy sikerült kimaradnom a vitákból, én pedig kevesebbet generáltam, mint korábban szoktam. Szeretem őket, a családomat, legfőképpen pedig a szüleimet, és - ahogy több sorsot megismerek - egyre inkább érzem, milyen hálásnak kell lennem értük. Ők nem csak szülők, hanem barátként is tekinthetek rájuk, és ez nem semmi.

A cseriről nem szeretnék most írni, mert egy folyamat közepén vagyunk épp. Nem tudom hol kezdődött, nem tudom, mi az én szerepem benne, de valami történik, azt tudom. Elkötelezett vagyok, de vannak jegelés alatt álló fájdalmaim, melyekről jobb most nem beszélni..

Életem tragédiája, a párkapcsolat-dolog, 2011-ben is ugyanolyan tragikus volt, mint mindig. Gyakran úgy érzem, sorsom írója kifelejtette ezeket a fejezeteket az életemből, vagy csak néhány lap aljai hivatkozás erejéig írta bele. Persze tudok és látok egy csomó olyan okot, melyről én tehetek, és próbálok is rajtuk változtatni, 2011 második felétől legalábbis.

Eljött a komolyabb készülődés ideje. Gondolom a felét kifelejtettem, de nem baj :)

szikrák

Szívesebben gyalogoltam volna haza.
Hideg volt és a kezeim érzéketlenné váltak volna az út végére.
Szeretek a kevessé világított utcán egyedül sétálni, hallgatni a cipőm kopogását és gondolkodni.
Ma ahogy együtt láttam őket, tök jó volt, mert amit elkezdtünk 5 évvel ezelőtt, még létezik, az emberek 30%-a, akikkel elkezdtük, ott volt ma. És sok új is volt, lelkes kis angyalkák, zizegők-zsizsegők és szótlanok egyaránt. És mert a leányzómból őrsvezető lett, nem én neveltem azzá, magától lett az, de én tartottam meg a cserkészetnek.
A másik kis boszorkány is megemberelte magát a mai napra, talán őt sem én neveltem azzá, amivé vált (és ami kicsit mindig is volt), hangulatfüggő önkényes kis boszivá. Aztán ott a két szőkeség, akik egyszerűen szőkék, egy külön világ, de nekik még szükségük van az alapokra, ha akarom mondani, rám. És a drága művészlelkem, aki soha nem lett ugyanaz a szülei válása óta, nem lehet rá számítani, mert folyamatosan dolgozik így az érettségi előtt. De azért én nagyon szeretem. És most megint fáj a pici szívem, ha arra gondolok, hogy talán jövőre le kéne lépnem egy félévre, pedig már kezdtem magam érzelmileg elszigetelni tőlük. De nem akarom igazán.
A múlt heti összeveszés nyoma tulajdonképpen csak csend. Nem olyan mint, mint előtte volt. Ez tiszta csend, most nem jön új vihar, kimondtuk magunkból amit kellett, vége van. Ezt az olaszos sztájlt a lányaimtől tanultam, és csak velük művelem, az őszinteség szempontjából nem olyan rossz egyébként.
Jó volt ma végignézni rajtuk. Ilyenkor hitem szikrái be-belobbannak.

az utolsó

Ez volt az utolsó estéje.
Nem hangsúlyozta egészen a végéig. Látszott rajta, hogy csak még egyszer jól akarta érezni magát. Aki tudja, úgyis tudja. Csak táncoljunk.
Mikor először felköltözik az ember Pestre, minden olyan idegen. Annyi lehetőség van, és mégis elveszve érezzük magunkat, kapcsolatok és helyismeret nélkül. Az addigi életünk darabokra hullik, sorra szakítjuk meg a kapcsolatot a régi barátokkal. Persze vannak 1-2-en, akik megmaradnak, de a többiek... És észrevétlenül, de megváltozunk. Elveszünk, majd megtalálnak minket, és mi is megtaláljuk magunkat. Közben megváltozik a személyiségünk, az igényeink. Egyesek kibontakoznak, mások megállapodnak, megint mások híresek lesznek.
Mindannyiunknak ad valamit a főváros.
De eljön majd a nap, mikor döntenünk kell. Itt vagy otthon. És mi lesz akkor? Mi fog történni velünk? A ingázás csak a döntés halogatása, egy idő után el kell határoznunk magunkat. Legtöbbünk nem mer erre gondolni.
Ő eldöntötte, akármilyen nehéz is volt.
Sokat nem tudtam meg róla, és nem is nagyon beszéltünk, de rengeteget tanultam tőle. Arról, hogy két ember, akinek ugyanaz a hobbija, hogyan érti meg egymást. A bizalomról. Hogy benne meg lehet. Hogy létezik. Az életnek egyfajta könnyedségéről. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni. Benne volt minden lépésünkben, és az övükében főleg. Szeretnék én mindig olyan őszinte és vidám lenni, mint amilyen ő is (volt). Az utolsó estéjén is. Tudta, hogy kell mulatni, és azt is, hogyan kell emelt fővel szomorúnak lenni. Sokat kaptam tőle. Szeretnék majd egyszer én is ilyen sokat adni az embereknek...
Remélem otthon is megtalálja majd, amiért, és akiért érdemes élnie. Remélem mindig olyan marad, mint amilyennek megismertem.