2. az idő

Az Adyligeten töltött egy nap alkalmas volt arra, hogy összesározza magát az ember. szinte egész nap esett, minden csupa sár és víz lett, a wizzair személyzete bizonyosan kaparta a falat, mikor másnap meglátott minket, olyan csodásan néztünk ki. A tábori időjárás gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az otthoni, egyetlen pluszt tartalmazott csak: a meglepetés erejét.
Reggel fél hétkor tűzött a nap, hét órakor már beborult, negyedkor már esett. Az égen semmi felhő, semmi előjel, hirtelen elkezdett szakadni, figyelmeztetés nélkül. Az eső mindennapos jelenséggé vált. Sár azonban nem volt, hála a homokos területnek, és a menő fekete esőkabáinknak hála kvázi nyugodtan sétálgattunk a zuhogó esőben, illetve zavartalanul partiztunk a záróceremónián, ahol a meghívott előadó szőke hajából is csurgott a víz, miközben énekelt. Ha valaki azt hinné, az esőkabát nem ázott át, téved, mert átázott hátul, elől meg végigvezette a vizet a vádlinkon, de legalább az első használattól fogva tudtuk, hogy ez fog történni, nem ért minket meglepetés...
Ha már az elsőt a területről írtam, ezt pedig az időről, itt jegyezném meg, hogy utolsó előtti este a kettő áldozatává váltam, ugyanis egyedül szabtam keresztül a táboron (3 km) a viharban, és a tájékozódási pontokat csak akkor láttam, mikor a közelemben csapott le a villám és az egész területen nappali fényesség lett. Ilyenkor azonban el voltam foglalva az apokaliptikus élmény pulzusnövelő hatásával, és nem értem rá tájékozódni... Szóval jól eltévedtem, de aztán, óráknak tűnő percek után megtaláltam a hazavezető utat...

1. a terület

Adott egy hatalmas sík terület. Általában katonai gyakorlóterületnek használják egyébként, még alacsony sáncok is vannak kövekből, végighúzódva az egész réten. Szellős erdősávok veszik körül, messziről mintha ugyanolyan fák szabályos alakzata lenne mindannyi, "ez is olyan skandináv, szabálykövető", jut eszünkbe egyszerre.
Kietlen. Ez az első benyomásom a táborról, ami nem meglepő, hisz szorgos ist-sként 2 nappal a kezdés előtt kell érkeznünk, így az építkezés még javában folyik. Az épületek is ugyanolyanok lesznek, nagy fehér sátrak szabályos rendben, a jó életbe is, itt minden ugyanolyan. Egyetlen tájékozódási pontunk az altábor közepén elhelyezkedő óriási zöld műanyagfa, melyről a későbbiekben kiderül, hogy nem is fa, hanem hajtás, a tavasz jelképe. Minden innen indul ki, és mi is innen indulunk munkába nap mint nap az őrssel, mondván, együtt eltévedni jobb, mint egyesével.
A napok múltával azonban a kietlenség megszűnik, elkészülnek az épületek, melyek jobban megnézve nem is hasonlítanak annyira egymásra. Ahogy megismerjük egymást, megismerjük az erdő fáit is buckáit is, a leglényegtelenebbnek tűnő tárgyak is támpontok lesznek, új otthonunk szentjánosbogarai. Mindannyian érezzük ugyanis, ahogyan a dzsem területe befogad minket lassan, és egy 1907-ben elképzelt csodás világ részeivé válunk...


Azt találtam ki, mivel egyben úgysem lehetne róla írni, kb. 14 bejegyzésben fogom tárgyalni a WSJ 2011-en történteket, más-más szempontok alapján. Ez volt ez első :)