lábfájós

Fájnak a lábaim, nagyon, mert tegnap este inni mentem Velük. Az este jól sikerült, Velük mindig ilyen, emberek így még nem értettek meg engem. Alapjában véve ugyanolyan a természetünk. A gond csak az volt, hogy elég hülye útvonalat írtunk le. Szokás szerint kerestük "a helyet" mivel azonban hétfő este volt, nem minden volt nyitva. Dohány-Baross- Nagymező-Astoria-Szabadság-híd voltak bolyongásunk sarkallatos pontjai, így nem csoda, hogy ma csak a sebeimet nyalogatom (: Bár elmentem a tescoba porzsákért (tegnap az Orczy térre küldtek érte, ott sem volt, hiába minden megpróbáltatás), ami persze nem lett jó teljesen, de én megoldottan, formára vágtam, így most tökéletes. Mire onnan hazaértem, lejött a sebtapasz, felszakadtak a sebeim (pedig másik cipő volt rajtam) és véres lábaimmal úgy néztem ki, mint egy horrofilm-szereplő.
A múltkori után megnyugodtam már, illetve kezeltem a helyzetet, amennyire tudtam. Arról, hogy én ilyen hálátlan, érdekközpontú riherongy vagyok (vagy néha annak érzem magam), igazán csak én tehetek, nem? :D
A pénteki nap egyébként tök jó volt, mindannyian lepróbáztak, csak két drágaságom tévedt el, de ők is visszataláltak. Én voltam az utolsó rendes állomás, ez megnyugtatta valamennyire őket. Meg engem is, mert aki odáig elért, az már sínen volt. Büszke vagyok rájuk. Most jöhet egy kis lazulás végre, ha még egyáltalán szóbaállnak velem :P. A kerület is látta most, hogy igen, dolgozunk mi, a magunk módján, de szervezzük az életet. Kellett is egy kis elismerés, már nagyon kellett.

fasz kivan, őszintén szólva, elegem van a hozzám fűzött hülye elvárásokból. azt sem tudom hetek óta, hogy fiú vagyok-e vagy lány, vizsgázom, idegbeteg vagyok, vizsgázom, vizsgára készülök, írom a hülye esszéket, elegem van. Nem tudom azt sem, milyen nap van, és ez megy már hetek óta. Igen, ilyenkor nincs hangulatom bárkit is felhívni, nem is fogok, egyszerűen ez egy ilyen időszak. Aki megsértődik, sértődjön, majd kisértődik, vagy nem, persze hogy nem mindegy, de ez van. Ha mindig valakihez alkalmazkodom, akkor soha semmire nem jutok.

És igen, a szűk családunk meg antiszociális, és engem is ilyennek neveltek, és bennem van, és nem bánom. Igen, mi az ellenkező irányba rohanunk, ha ismerőst látunk a tescóban, hozzánk ritkán jön vendég, mi nem mindenkit engedünk be az életünkbe.

És most is ahelyett, hogy tennék valamit azért, hogy az utolsó tárgyamból jegyet kapjak, ki vagyok akadva teljesen. Nem akarok most gondolkodni itt a dolgokon basszus. Eddig épphogy mindent sikerült úgy teljesíteni, hogy majd esetleg hamarosan abszolválni tudjak, de minden külön-külön erőfeszítés volt. Most meg szar kedvem lett, mert elcseszettül nincs időm egy napot elücsörögni, és mosolyogva beszélgetni valakivel, a saját rokonaimra sincs időm, még magamra sem. És aki ezt nem érti meg, azzal nem tudok mit kezdeni.

előfeltevések

Nem volt lidérces. Igazságos volt, tele a tökéletlenség és az illúziómentesség könnyedségével. Mielőtt azt hinném, hamis az előfeltevésem (hogy a kivégzőosztag előtt vagyok) s a történet mégiscsak egy tündérmese, bizonyítást nyer az ellenkezője. És mindez sokkal hihetőbb, mert happy így is az end, csak életszerűbben. Ő megőrzi az imázsát, én pedig csakazértis kitartok az álláspontom mellett, akkor is, ha ez egy-két jegy mínuszba kerül. Ugyanis az igazság néha megfelelő taktika lehet. Egyik ismerősöm például vizsga közepén közölte, hogy sajnálja, de fogalma sincs, miről szól a vers, annak ellenére, hogy elolvasta. Nem bukott meg.

Azzal a meggyőződéssel, hogy a fenti esemény lesz napon fénypontja, közelíteni kezdtem egy másik iroda felé. Féltem bemenni, mint mindig. Pedig, belegondolva, itt mindig szívesen láttak, fogadtak, leültettek, meghallgattak és segítettek. Egyetlenegyszer sem szúrtak le, mert lekéstem a határidőt vagy elszúrtam a hivatkozásokat. Inkább örültek, hogy ott vagyok. Mégis ritkán mentem. Ha össze kell számolni, akkor maximum 4-szer. Mindannyiszor egy-egy papírral remegő kézzel nyúltam a kilincshez, és mindannyiszor mosolyogva távoztam.

Ez most is így van. Belépek, és rögtön érzem a hely pozitív energiáját. Jókedvvel nekilátni mindennek, ami csak jön, ezt sugallja a szoba és minden eleme. Az emberek is. Mikor először itt jártam, akkor is tudtam, hogy jó helyen vagyok. Most pedig próbálom megemészteni a fejleményeket, és szólni is valamit. Nehéz, mert nem tudom, mi van a felszín alatt. Annak ellenére, hogy érdekelne, nem tettem azért, hogy kiderítsem. Nem ismertük meg egymást, igazából nem is dolgoztunk együtt. Vagy mégis? Az én stílusom ilyen. Munka/suli terén képtelen vagyok kooperálni, még akkor is, ha nálam sokkal okosabb segítőre lelnék. Most arra leltem, mégsem használtam ki. Mentem a saját fejem után, ameddig lehetett. Talán ez így jó. A jó hírek emellett állnak. Szerinte is jó volt így, bár neki nem ez a stílusa. De elfogadta, lelkesedett és még hitt is bennem, teljesen ismeretlenül. Igaz, jóelőre én is mellette voksoltam, a megérzéseimre és a jó és a rossz véleményekre hagyatkozva. A kölcsönös bizalom, mint előfeltevés: nekem ez jelentett a legtöbbet. Persze voltak olyan idők a közös munkában, melyeket örökre el akarok felejteni. De azokat elfelejtem. Nagy nehezen kinyögök néhány szót, majd lépek. Túlságosan örülök ahhoz, hogy bármire is gondoljak.

Ez a nap az öröm és a kimerülés napja. És ma lett volna 90 éves a nagyapám. Mindez már okot ad egy pillanatnyi szusszanásra.

Holnap pedig folytatódik a daráló.

lidérces messze fény

Adytól a Sem utódja, sem boldog ősét fordítom gondolatban angolra már napok óta. Múlt héten az Itt van az ősz itt van újra-val történt ugyanez. A felismerés mindkétszer nagyon hirtelen jött. Az agyam talán katalóguscédulákat válogat...
Remélem, a holnapi nap nem lesz lidérces.

tanulni kell :(

ülök a tegnapi boldogságfelhőn és nem vagyok képes tanulni. tanulni keeeeeellllll. arra gondolok, hogy próba, meg pizzázás (ha büszke leszek a lányaimra csak akkor), meg portya, meg tábor meg Svédország, meg ilyenek...

...és köszönöm a Gondviselésnek, hogy egy napra rakta a kres felvételimet az egyik záróvizsgámmal, így kimondva helyettem a végső szót felvételi ügyben. szeretnék az eltén ma-s lenni, mitöbb, az eltén szeretnék ma-s lenni, légyszi, légyszi, légyszi...

pozitív :)

mert ilyen volt ez a nap. kellemes meglepetések értek, például, hogy a vonaton nekem dumáló ismeretlen színjátszós csaj egyszer csak abbahagyta a szövegelést.
jobb: visszaterelgettem egyik elveszett báránykámat az útra
még jobb: a konzulensek gyöngye ötöst adott a szemináriumra. és kaptam még egy ötöst is.
legeslegjobb: itt vannak nekem ezek a csodálatos svéd versek és esszék a felvilágosodás korából, lehet őket szótárazgatni. kinek kellene ennél több?
(az iróniát keretnek szántam...)

példakép

a mai napon valaki azt mondta nekem, hogy én vagyok a példaképe... nem akarok hozzá különösebb kommentet fűzni, zavarba jöttem de rendesen. de jól esett (:

felvételi para

Épp a felvételikkel vagyok elfoglalva, azaz a motivációs levéllel és az önéletrajzzal. Rettenetesen kiakadtam, mert persze nekem jelentkeznem kellett a kre-re is, csak just for fun módon... A magyar mint idegen nyelv szak követelménye pedig a szóbelin kívül 2 db "az alapszakos munka során elkészített magyar nyelvű dolgozat". Már a mentalitásuk sem tetszik: honnan gondolják, hogy egy anglisztikás csak előhúz a tarisznyájából két magyar nyelvű dolgozatot? Őszintén, én csak egyet találtam. Vagy le kellene fordítanom valamelyik esszém? Az ér? Az angolos felvételijükön pedig kultúra, irodalom és nyelvészet van. Az én memóriámról azt kell tudni, hogy adatokat és neveket nem, csak összefüggéseket szeret tárolni. El lehet képzelni, mennyire brillírozni fogok majd ott. Nincs is kedvem ennyit felvételizni, nem is tanulnék szívesen a kre-n, az eltés hozzállás jobban tetszik, nem is kellene máshova elmennem. 3500 Ft, csak azért, hogy szétszivatnak egy felvételin? Köszönöm szépen...

Ennyit a méregzsák énemről... hétfőn derül ki a zv bizottság beosztás, már emiatt is a plafonon vagyok, jajajajaj Istenem...

De pozitív események is történnek: Fanni macskám minden gond nélkül 4 kicsi lényt hozott a világra. Tudom, a legtöbben ilyenkor azon dolgoznának, hogyan csökkentsék a jövevények létszámát, de a mi családunk más. Még soha nem volt nálunk ilyen, szóval felváltva álljuk körül a "bölcsőt", lessük a kismacskákat, persze tisztes távolból, és felváltva etetjük és becézzük Fannikát, aki nagyon gondoskodó anyukává vált. Gondoskodóbbá, mint sok ember.

Közben a "lányaim" próbára készülnek, én pedig segítséget vadászok a próbához, és aggódom, hogy ne hozzanak rám szégyent. De olyan jó, mikor felhívok/ e-mailben megkeresek valakit, látom, hogy nem ignorálja, hanem az neki a szempont, hogyan tudná megoldani, hogy jöhessen... ez annyira jó :) És egész jól haladnak a csajok, kezd a fejükbe menni a tudás. Néha érzem, hogy van értelme magyaráznom nekik a dolgokat és feladatokat kitalálnom, mert használ valamit.

Mindemellett nem tudok egy normális motivációs levelet megírni, hogy miért akarok tanár lenni. Nem nagyon gondolkoztam, miért. Én csak szeretnék.

hollószárnyak

Mindig is furcsa volt benne valami. Nem mertem kimondani, de kezdetben furcsának éreztem, ahogyan a feleségéhez viszonyul, ahogy néztem a nászútuk képeit... Mintha minden úgy lenne, ahogy ő akarja, mintha az a lány csak csendben követné mindenhová. Aztán úgy éreztem, ha velem beszél, abban is benne van ez a gyanús magatartás. Mára megvan a megfejtés: nem kezel minket, nőket egyenrangúként. Ezt nagyon rossz volt leírni, mert - bár ezzel van tele a média - én még soha nem találkoztam olyan pasival, aki ennyire felsőbbrendűnek érezte volna magát a nőkkel szemben. Az e-mailváltásunk is bizonyíték arra, hogy egyszerűen hülyének néz, bármit is írok, a válasza mögött érzem, hogy nem bízik a kompetenciámban. Haj, ez kellett, hogy most még egyenjogúsági harcot is vívjak...Nem akarok harcolni, sem csendben követni. Maximum bizonyítani. Csak ilyenkor ráparázom, hogy mindent tökéletesen kell csinálni, és pont ezért nagy az esélye, hogy hibázzam. Mint amikor néz valaki palancsintasütés közben, és ezért felgyújtod a tésztát (megtörtént eset). És közvetítő is vagyok, mert eltekintve a hímsoviniszta fejétől, én értem meg leginkább, mekkora lehetőség ő, így én vagyok a közvetítő a többi csapattag (főleg a lányok) és közötte. Mint az a híres neves fekete holló (mennyiszer idézte nagypapám a verset, jaj Istenem, de régen volt :), szállítom a levelet és kitárom védőszárnyaimat azok fölé, akik igénylik. Nem harcolok, csak ott vagyok, mikor kell. Míg ő olyan kicsinyesen ragaszkodik a címekhez. Én lettem az idei tábor tpk-a hivatalosan is, ő pedig a helyettes. Ellentétben vele, nekem ez tényleg nem jelent semmit, egy név a papíron. Azt teszem, amit eddig is, próbálom jól tenni, és pont. És ha nem teszem jól, arról a vezetettektől kapok visszajelzést, mert mernek szólni. Nincsenek megfélemlítve, és nem is lesznek, amíg én itt vagyok. Én sem hagyom magam megfélemlíteni, de nem is harcolok, csak megvárom, amíg rájön, hogy nincs értelme fitogtatnia az erejét. Itt semmit nem ér el vele.

Közben a világ egyre szűkül, aprócskább lett, mint eddig gondoltam... A bloggal kapcsolatos vicces/ kínos élményekről lassan könyvet lehet írni, még úgy is, hogy én elég jól eltitkolom lelkem ilyenfajta burjánzását.