thesis submitted

Leadtam :D.

Persze csak miután visszavittem a kötőbe, mert rosszul nyomták rá a szakom nevét. Azaz nem találták a billentyűzeten a g pontot (betűt). Ilyenek történnek velem; már megszoktam. De rendesek voltak, szó nélkül kijavították, pedig én készültem meggyőző érvekkel, valamint szoknyával, extra sminkkel, és extra kedves mosollyal is.

A to-n nem volt nagy sor, mert elfelejtették közzétenni a rendkívüli nyitvatartást. Én is csak titkos forrásból tudtam. Várakozás közben azt vettem észre, hogy vannak értelmes, akár figyelmet érdemlő emberek körülöttem. Még beszélgettem is idegenekkel. A leadás összehozza az embereket. Talán oda kéne járnom pasizni :D. Vagy csak az történt, hogy az elmúlt hónapok feszült állapota után végre kezdem észrevenni a körülöttem lévő világot.

A szakdogámhoz már csak egy jófej bíráló kell.

madárcsicsergés

Éjjelente hallgatom a madarak csicsergését.

Én 21 év alatt soha nem figyeltem még fel rá. Csak ezen a héten.

Csak elsétálunk a jó dolgok mellett, csak lehunyjuk a szemünket egy hosszú nap után... Észre sem vesszük mi az, ami a talajt puhává teszi, mi az, ami álomba ringat.

Észre sem vettem, miért nem kellene kétségbe esnem. Én most már nem aggódom a péntek miatt. Élek, és nem várakozom. Túl sokat vártam egész életemben, különböző emberek miatt. Lebénítottak a kétségek.

Holnap esettanulmányhoz gyűjtök anyagot. Egy 9 évessel, aki kezdi legyőzni a hipohondriát, és ebben egy pici részem nekem is van. Szerdán utazom, beköttetem a szakdogám és konzultálok a 2012-es konzulenssel. Csütörtökön prezentációt csinálok egy olyan tanárnak, aki valószínűleg nem fogja meghallgatni, mert 2 héttel az időpontom előtt szerette volna. Legalább valamelyik napon iszom is. A pénteket túlélem, keresem a "2x + 1 =" második felét. és megint utazom. Szombaton első próbára készítem az őrsöt, kiállok a véleményemért vezetőségin, és hólabdát sütök. Vasárnap jönnek a svédek, és velük fogunk szülinapozni. Jövő héten 4 vizsga, amiből egy nagyon-nagyon fontos.

Van kedvem a mesterszakhoz. Van kedvem módszertant tanulni és tanítani. Van kedvem könyvelést tanulni is. Gyakorlatra menni, és okosabbnak lenni. Egyre jobban akarok svédül tudni. Van egy csomó ambícióm, résztervem, és egyik csak be fog jönni. Mert én az az ember vagyok, aki egyszerre többmindent akar, és mégsem fér bele minden. Nem fér bele minden az életembe. De vannak olyan dolgok, amelyeknek helyet és időt kell szorítani, nem most, hanem majd amikor kell. És nem aggódhatom végig az életem, mert gyomorgörccsel nem tudok megbirkózni semmivel. Elegem van már a megfelelésből, és a kérdésekre válaszolásból.

Ha kedvem van, csak a madárcsicsergést hallgatom.

inspiration

Mindenkinek van ihletteljes pillanata, mikor - a legváratlanabb időben - úgy érzi, képes olyan dolgokra, melyekre egyébként nem lenne. Nekem a tegnapi kimerítő sütés (3 süti) és a mai nyolc órás agyfárasztó rokonozás ("na és elkezdtél már munkahelyeket nézni, mert 3 évvel előre kell ám") után kialakult holtpontot (kórházsorozat nézés) követően most hajnali egy és kettő között volt ilyen időszakom. Letörölve a kétnapos virtuális port a szakdogámról, szépen végigolvastam. Kijavítottam, amit még jónak láttam, és a szóismétléseket is próbáltam leplezni. Egész koherens lett, rájöttem. A tanár még úgysem válaszolt, hát elküldtem neki ezt is. Hátha motiválja, hogy én húsvét estéjén-éjjelén ilyenekkel foglalkozom. Egyébként ma először képzeltem el alkotásomat kötésben. Reméljük hamarosan eljön az az idő is.

komolyan mondom...

komolyan mondom, tuti elolvasta az egyik legdurvább forrásomat, és gondolta, hogy ezt én nem foghattam fel. ezért odajegyzetelte nekem, hogy írjak sokkal többet a témáról, és most azon röhög, hogy én mit szenvedhetek. wááááá.

újraszervezés

Ma csak annyi történt, hogy égbeásító-korán keltem, hogy munkához lássak. Jól tettem, mert a könyvtáros tűzokádó az arcomba pörkölte, hogy 11-kor zárnak (nem, ezt nem kellett volna honlapra felrakni), majd még jobban felhúzott a "nincs az a gép bekapcsolva, ne ode üljön" hülyeségével, végül még a táskámat sem sikerült becsempésznem. Komolyan mondom, a könyvtárosoknál felvételi követelmény a bunkóság? (tisztelet a kivételnek)

Aztán megejtettem négyévenkénti szemüvegkeret-választásomat. "Igen, majd ezt biztos hordani fogom" az örökös jelszó, persze a kontaklencse még mindig valahogy jobban áll. Nem is értem. Azon is csak csodálkozom, hogy mennyit tud rólam a szemészem, komolyan, annyit én sem tudok magamról. "Na és akkor 2010 augusztus 27.-én jött be lencsét venni, egy hónap próbalencse után..." Nabazz, még azt is feljegyzik, mikor tüsszentek? De végre egy orvos, aki képben van, és nem nekem kell elmondanom neki a kórtörténetet.

Itthon pedig folytattam a munkát (miután megnéztem az utolsó részt az aktuális sorozatból). Már kívülről tudom melyik forrásomat mikor írták, pedig rengeteg forrással dolgozom. Tudom pontosan milyen szavakkat használtak a szerzők, és az oldalszámok is rémlenek. Ma egy nagy részt egész jól átírtam, holnap jön a legdurvább, amit már akkor sem értettem teljesen, miközben írtam (igen, ez valószínűleg lerítt róla). És, hogy teljes legyen a kép, drága édesanyám közölte, hogy "itt nagyszombaton sütés már nem lesz, rendnek kell lennie", ergó holnap be kell fejeznem a művet, hogy, pénteken sütkörészhessek. Vagy péntek éjjel fennmaradok és a szombatot átalszom. Vajon melyik jobb? xD

(: amazing vagyok

amitől legjobban féltem (ti. hogy nulláról kezdhetem az egészet vagy eltanácsolnak a pályáról), nem következett be. az értékelés tartalmazza az amazing és hasonló jelentéstartalmú szavakat, ami azért jó, mert amazingnek érzem magam, én nem egy kis gyökérnek, ahogy eddig. és azért is, mert ő nem olyan ember, akiből csak úgy ki lehet csalni ilyen kifejezéseket. változni persze soha nem fogok, mert az első dolog ami eszembe jutott a javított mű láttán, hogy "szegény, mennyit dolgozott vele, biztos egész éjszaka ezt csinálta". persze rögtön leesett, hogy "szegény" ezért is kapja a fizetését, és már ígyis igen megszívatott engem.

minden jó mellett ott vannak persze gyökérkedésemnek a jelei is, például a ref. system sosem jó, a szerkezetet át kell írkálni, a punctuationből pedig a következetesség hiányzik. hihetetlen, mennyi kis hülyeséget el tudtam írni, egy-egy vesszőt/ pontot kihagyni, viszont büszke vagyok magamra, mert nyelvtani hibáim száma egy kézen megszámolható. és minden menthető, azt hiszem; a következő pár nap pedig ezzel a mentéssel fog telni. akkor is, ha utálok ilyenekkel szöszölni.

most már látom a végét, és ha ezt túléljük, akkor egy csomó olyan dolgot szeretnék csinálni, melyhez az elmúlt időben nem volt kedvem és hangulatom:

vásárolni, ülni a kampuszon, sétálni a kampuszon, sétálni a margitszigeten, futni a margitszigeten (lefújni gázsprayvel a többi futót), portyát szervezni, portyára menni, tábort szervezni, dzsemre készülni, pénzt keresni, inni a barátokkal, kocsmában, az utcán, a filterben, gettós helyeken...

de előtte még... holnap megyek a nyömöere, hogy egy kis poszt-riszörcsöt végezzek és csendes környezetben kitaláljam, hogyan fog megváltozni a mű szerkezete...és a könyvtáros-sárkány is hiányzik már, meg kell mondjam

another extreme

van egy pont a kétségbeesésem túl, mikor már semmi nem fáj. nem fáj és nem bánthat. a történések lepattannak rólad, érinthetetlen vagy, átlátszó; állsz az esőben, tested folyamatosan hűl, de nem érzel semmit. nem érdekel. ha sírnál, könnyeid egybeolvadnának az esőcseppekkel, és nem látszanál gyengének. de nem sírsz. már nem. ez az az állapot, mikor túl vagy már az extrémitásokon, az abbahagyhatatlan nevetésen, vagy a könnyeken, még a hosszan tartó fájdalmon és a fizikai állapotod gyengülésén is. csak vagy, és számolsz a legrosszabb lehetőségekkel. mi az, ami legrosszabb esetben történhet, és kinek a hibája lesz? kik azok, akik majd melletted állnak és hisznek neked, akikre mindig számíthatsz? és eltervezed, hogyan fogsz a semmiből építkezni, elképzelsz magad előtt egy romhalmazt, melyből mindent újra kell kezdeni. és nem fáj. ez is egy extrém állapot, nem érezni semmit, csak sápadtan ázni az esőben, és várni. kivonni magad a helyzetből, melyet nem tudtál és akartál kezelni tovább. a remény, hogy valami jobbra forduljon, még mindig ott van. csak már nem éled bele magad.

mitnekem hegy

most van 4 éve, hogy rendelkezem egy őrsnek nevezett dologgal, mely életem egy részévé, keresztjévé, és üdítőjévé is vált. kimeríthetetlen problémaforrás, ők azok. ezekre a problémákra való megoldástalálás pedig hihetetlenül közel visz engem az élet és az emberi természet közelebbi megismeréséhez. ők egy kísérlet. folyamatos kísérletezés velük a munka, mert nincs rájuk recept, illetve mire lenne, arra egy új életkorba lépnek és megváltoznak az igényeik. folyamatos innovációra van szükségem, hogy velük lépést tartsak, dacolva saját gyengeségeimmel és félelmeimmel. és szeretnek, én tudom, még akkor is, ha néha az agyukra megyek. néha nagyon meg tudnak lepni, például szombaton, mikor eljöttek, mindannyian, és annyira jó kis közösség volt, és volt okom büszke lenni rájuk, igen, itt jönnek mögöttem, ők az őrsöm, stram csajszik egytől egyig :D és múltkor a cspk oltotta őket, és megint én kezdtem bűntudatoskodni, hogy elhanyagolom őket. de már rájöttem, hogy akkor nem bennük volt a hiba, igazából csak olyan napja volt a cspk-nak, vagy olyan évszakja van, whatever, hogy most nem bírja őket (és talán engem sem?), mindegy, nem érdekel, nekem az az elismerés, amit tőlük és rendes megfigyelőktől kapok, nem valaki olyantól, aki nem fektet bele energiát, hogy megismerje őket igazán.

jó volt a szombat, mert a kőszegi-hg egy-egy magaslatára törtetve és vissza-visszatekintve, hogy még mindahányan épségben vannak-e, nem volt energiám életem nyomorúságaira gondolva önsajnálni. csak a fizikai fájdalom emlékeztetett ezekre, tudniillik csütörtök óta jobb oldalon a bordáim között fáj, vagyis konkrétan egy ponton. diagnózis nem született, de sejtésem, hogy a köhögéstől alakult ki mindez. persze én úgyis elmentem túrázni, mitnekem hegy. nem lett rosszabb, inkább talán javulgat lassan, de gondolkozom az orvos meglátogatásán.

estére viszont kiakadtam, mert fél órát hallgattam a -köhögésemhez még hozzá nem szokott - rokonaimtól, hogy menjelorvoshoz, blabla, meg hogy én úgyis olyan okos és ügyes vagyok, blabla, hogy elkezdtem bőgni (erre nem vagyok olyan büszke), a szakdogám kijavítatlansága és kényszerű tétlenkedésem miatt. erre keresztapám jött az őis idegösszeroppanást kap majd mint az ismerősöm ennyiidős lánya, szöveggel, németül persze (valamiért mintha azt hinné, hogy nem értem), erre visszaválaszoltam, hogy kössz, azért még nem vagyok olyan szinten és nem kellene belémbeszélni.

a szakdoga egyébként állítólag a UK-ba utazott a kedves konzullal, és állítólag csekkolva lesz/van/ volt, de én már semmit nem hiszek el, this is so.

értő figyelem

az értő figyelem Thomas Gordontól származik. mikor először hallottam róla, sőt olvastam egy ilyen párbeszédet, butának tartottam. visszahangozni amit a másik mond, parafrázist gyártani. úgy éreztem, ez a világ legegyszerűbb és legbutább dolga. valójában: ez a világ legnehezebb és legokosabb dolga.

a lényeg, hogy az embernek igénye van arra, hogy beszámoljon az érzéseiről, mielőtt döntést hozna. sok ember azonban nem meri ezt megtenni, mert fél az ítélettől, fél attól, hogy a legjobb barátai vagy a szülei is "ellene fordulnak", azaz hibásnak tekintik valamiben, vagy rákényszerítenek valamilyen döntést. "miért hagytad idáig fajulni a helyzetet", "én a helyedben", "őszintének kellene lenned", "ezt nem teheted", és társai: ezeket hívjuk közléssorompóknak, mert megakasztják a beszélgetést, megakadályozva az embert, hogy tovább folytassa mondandóját. bűntudatot keltenek, összezavarják a már egyébként is dilemmázó egyént. ha azonban - hallgató félként - ezeket kihagyjuk, és helyettük rövid közléseket használunk, megerősítve, hogy értjük, amit hallottunk, de nem ítélkezünk és sugallva, hogy várjuk a folytatást, hihetetlen módon segíteni tudunk. az érintett megkönnyebbül, és önmaga hozza meg a döntést. én nem tudok róla, hogy velem már valaki csinált ilyet. én nemrég próbáltam, és őszintén szólva elég nehéz. mindig megismételni a lényeget lehetetlennek tűnik, ráadásul el kell kerülnünk, hogy mesterkélt, komikus válaszokat adjunk. ha alanyunk ismer minket, könnyen kiszúrja, hogy valami nincs rendben. többé-kevésbé ment, de nem tudtam elkerülni, hogy tanácsot adjak vagy opciókat soroljak fel. nem csodálom, hogy külön tanfolyamokon tanítják ezt a módszert.

kilépnék

...ez van, nekem már csak a pofábamászó különcök jutnak. miért nem talál meg néha egy normális ember, akinek nem akkora az egója, hogy más már nem is fér el mellette?

néha csak kilépnék egy, az életből kifelé vezető ajtón, aztán ha úgy tartaná kedvem, visszalépnék

egyébként kellemetlenül elfáradtam a vizsgán, ahol nem tudtam puskázni, mert összesen öten voltunk

most érnék haza táncról. hiányzik a társaság, hiányoznak.

még mindig szúr az oldalam. félek.

és persze nem tudom a zv beosztást sem

és a hímsoviniszta is a türelmem határain kötéltáncol

plíz dont kíp mí véjtin'

júúö dzsászt kípin' mí véjtin', ól of dö tájm, vat ken áj dú?

Nagyobb értelme lenne, ha tudnék valamit csinálni ímélcsekkolás helyett. Azt az arcot, ami tegnap az irodában fogadott, nem hiszem, hogy nagyon el fogom felejteni /Szerintem az én fejem is ilyen lehet, mikor a könyvtárban (havonta egyszer) előadom, hogy elfelejtettem időben visszavinni a könyveket, először életemben, ne büntessenek már meg :)/. Én pedig csak dadogtam, nem tudtam kimondani azt, hogy semmi baj, nem voltam képes hazudni. Csak annyit mondtam, hogy nem tudtam, mi történik, ezért kétségbe voltam esve. Még most is.

A betegségem alatt megint megutáltam a kávé illatát és ízét, de most kezdek visszaszokni rá. Van két rokonom, akik légúti megbetegedés következtében szoktak le a cigiről, mert hirtelen undorítónak érezték a füstöt. Én is undorítónak éreztem tegnap a kk-s kávét, melyet csak azért vettem (magamhoz), hogy lenyugodjak (!) az irodai beszélgetés után (ja én koffein után is tök jól alszom. alapvetően én mindig tudok aludni :)). Irigylem azokat a vidám embereket, akik sétálgatnak a kampuszon vagy órákon ülnek, és a szorgalmi időszak végét csak a vizsgák miatt nem várják.

ja és ma fodrásznál voltam. régóta ki akartam már próbálni a biohair szalonokat, nem elsősorban a "bio" cuccok miatt, hanem mert olcsók és nem kell külön időpontért telefonálni. ötször sétáltam el az üzlet előtt, mire rávettem magam, hogy bemenjek és a pulthoz sétálva rendeljek magamnak egy hajmosás- hajvágást. erőt az öntött belém, hogy ha valami nagyon balul sül el, ott a húsvét, az alatt normalizálódhat a frizurám, és az otthoni fodrász úgysem vág szép frufrut. csodák csodája, a leányzó aki a fodrászom lett, megértette, mit szeretnék és tetszik is amit alkotott. kicsit talán túlságosan is óvatoson vágott bele a hajamba, de szép lett és most legalább nem töredezett. a fodrász-frusztráció elmúlt, azt hiszem átpártolok az instant fodrászathoz.

almás-fahéjas tea

decemberben felk. hétvégén voltunk, és egy fiatal srác vásárolt be. miután közölte, hogy kakaómasszás mikulásokat vett (epic fail), minden belé vetett bizalmam elszállt. a tea pedig sir morton volt, almás-fahéjas, melyet szintén leírtam, anélkül, hogy valaha is kóstoltam volna. de mikor megéreztem az illatát, tudtam, hogy imádni fogom. és így is lett. megfeledkeztem róla, de ma a boltban megláttam, és - mivel illeszkedik a kis költségvetésbe - vettem is belőle. jót tett a napomnak.

kellett is valami jó, mert megkaptam a szokásos osztást, úgy is, hogy nem mentem haza. a legjobb része a "mi van a fiúkkal?" volt, ilyen időkben a világ legutálatosabb kérdése. amikor tudja, pontosan tudja, hogy az utolsó találkozásunk óta eltelt 6 napban beteg voltam, szóval nem tudom, mit várt. velem azt hiszem az a baj, hogy nem szeretek új embereket megismerni, mert én ilyen hülye vagyok. nem, antiszoc már nem annyira, csak... oké, megismerek valakit, aztán mi? olyan körülményes az egész. az emberek nagy része körülményes. nekem olyasvalaki kell, aki nem színezi túl ezt a flörtölünk, járunk-nemjárunk, féltékenyek vagyunk, szeretlek, kimondtad, afrancba dolgot... és aki nem unatkozik akkor sem, ha csak itthon ülünk és almás-fahéjas teát iszunk =)

fuldoklós

a mai nap mint nagy megújulás napja azért nem vonult be a történelembe.. prezentáltam, fulladás nélkül, ami jó. utána viszont, valószínűleg a megerőltetéstől, nagyon elkezdtem köhögni, szinte roham volt. kirohantam a teremtől, vörös fejjel, mikörben már folytak a könnyeim. szokott ilyen történni ha nagyritkán megfázom, mindig a legjobb helyzetekben persze, egyszer még különnémeten anno (a tanárom tudta kezelni a helyzetet, elkezdett velem ideges, felemelt hangon beszélni, mert ő így reagál a stesszhelyzetekre), aztán egyszer tavaly egy másik gyakon, most meg itt... a következő órán már csak vegetáltam a terem legtávolabbi sarkában, remélve, hogy nem kell megszólalnom. és nem, nem találtam meg a konzulenst sem. itt maradtam hétvégén, mert pénzpazarlás mindig vonatjegyre költeni. nagyon költséghatékony leszek ebben a két napban, semmi gyors, bolti kaja, hanem kinyitom a fagyasztót és főzök valamit abból, ami ott van (zöldborsó és lencse, ezek vannak). szeretnék egy e-mailt kapni, szeretném tudni, hogy lesz mit leadnom szakdolgozat címén a 21. születésnapomon... addig csak fuldoklom

in search of the lost konzulens

a konzulens eltűnt. nem válaszol. azt hittem, hogy utál, azért nem írt semmit. persze még lehet, de írtam a lánynak, akivel osztozom rajta. neki sem írt. eltűnt. minket pedig itthagyott a kétségbeesésben. könnyű neki. könnyű neki eltűnni, vagy azt mondani valamire, hogy javítsd ki. könnyű nem válaszolni.

már egészen jól vagyok, ma már csak fulladoztam. de elpróbáltam a holnapi prezentációt (lakótársam a szomszéd szobában örülhetett, hogy én éjfélkor magamban beszélek angolul), és kibírtam köhögés nélkül.

holnap reggel felkelek, és az leszek, aki lenni szoktam. valaki, aki hisz a csodákban, egy felső erőben, abban, hogy vigyáznak ránk. aki tudja, hogy nem szabad elkeseredni. felkelek majd és nem leszek beteg. jól leszek, mert jól akarok lenni. mert irigylem mindazokat akik jól vannak. és bemegyek holnap a konzulenshez. és kiállok magamért, a diplomámért, a jövőmért. és prezentálni is fogok. szép kiejtéssel fogok mondani érdekes és jó dolgokat earnestről, tzaráról és a többiekről.

nemet nem

kicsit vagyok csak jobban. az emberek durván pofátlanok, nem tűnik fel nekik, hogy szarul vagy és nehezedre esik minden szó. hogy fulladazol. hogy ha nem lennének a nyakadon, most nyugodtan pihenhetnél, és nem kellene lázcsillapítón élned. igen, sokan az utolsó csepp véred is kiszívnák, csak hogy előre jussanak, és azt hiszik, hogy később valami ajándékkal le lehet majd téged kenyerezni. anyám könyvelő. arról szólt a gyermekkorom, hogy ő a padláson könyvelt, munkaidő után, leginkább ingyen, ismerősöknek. olyan "barátoknak", akik évente egyszer, január környékén tűnnek fel, és egy doboz bonbonnal vagy egy kék színű likőrrel szúrják ki a szemét miután annyit dolgozott miattuk. szeret segíteni az embereknek. vagy inkább nem tudja megállni. nem tud nemet mondani, és nem tudja kimondani azt sem, hogy a likőr helyett ötezrest kérek. zavarban lenne, el kellene magyaráznia azoknak az embereknek, mennyi vesződség ez, mennyi munka, mennyi felelősség. négy éves tipegő voltam, mikor eldöntöttem, hogy biztosan nem fogok anyám nyomdokain járni, mert a könyveléssel sok munka van és nem lehet levakarni az ingyenélőket. lám, most részben pénzügyre járok, azt tanulom, amit régen ő, talán olyasmivel fogok foglalkozni. mindez azért, mert rájöttem, így van ez az angollal is, többek között. hisz nem a munka típusától függ a dolog. bármihez értesz, bármit megtanultál, azzal kapcsolatban az összes ismerősök téged fog zaklatni, és a kérdés csak az, hagyod-e magad. tudsz-e nemet mondani. én nem tudok. legalábbis nagyon nehezen. örököltem. szeretek az embereken segíteni, ők pedig észrevétlenül kiszívják a vérem.

dögvész

lázas vagyok, száraz a szám, hámlik az orrom, az emberek az utcán nem hiszem, hogy egyenrangú lényként kezelnek... péntekre prezentációt kell csinálnom, de nem vagyok képes olvasni hozzá, filmet nézek és nem írt a konzim, még mindig nem, írni kellene neki, félek, így betegen még inkább. a bn pedig számomra sztornó. most meg ver a víz, ami kettő okból történhet: a fázós lakótársam felcsavarta a fűtést, vagy a gyógyulás útjára lépek. lusta vagyok megnézni, forró-e a radiátor...

mentás forró csoki

megfigyelés: a mentás forró csokinak nincs túl jó íze, de tisztítja a légutakat. a náthámtól függetlenül vettem egy csomaggal, hogy életemben először kipróbáljam. arra nem gondoltam, hogy segíteni fog. éljen! :) btw: eddig -ha néhanapján vettem - banánosat szoktam inni forró csokiból is, de most nem volt a sparban. miez? hadjárat a banánaroma ellen? vagy ellenem?

portyáról

a hétvége meglepően jól sikerült. igaz, a jó időnek köszönhetően most egyike vagyok azoknak a hülyéknek, akik már a tavasz elején pecsenyére sült fejjel futkároznak. szombat reggel induláskor hülyéskedtünk, hogy talán naptej is kellene... kellett volna: jelenleg úgy fáj az arcom, hogy a sminket is hanyagolni kell. plusz a múlt hét enyhe megfázását ez a kétnapos akció elmélyítette, úgyhogy jelenleg regenerálódni próbálok, ami így hét elején nagyon nehéz. főleg, hogy ma reggel a vonaton olyan idegesítő útitársat fogtam ki, hogy visszagondolni is rossz rá. idős bácsika volt, látta, hogy vörös a fejem, orrot fújok, köhögök, alig van hangom, de azért be nem fogta volna a száját, és folyamatosan dumálni kellett vele. ha nem szállt volna le hamar, akkor én szököm meg, az tuti.

a portya egyébként rettenet jó volt, bár nem voltunk sokan. az idő szebb nem lehetett volna, Kemenesalja pedig nagyon szép és barátságos hely, és a programok (melyekért végre nem én voltam felelős) is jók voltak. azért lesz nehéz innentől, mert sem újdonsült vezetőtársam, sem én nem mutatunk különösebb hajlamot a csapatmunkára, mindketten mennénk a saját fejünk után. persze hagyjuk a másikat, hadd menjen, nem szólunk bele, de akkor nem is segítünk. szóval valószínűleg úgy kell megoldani a tábort, hogy egyik napért ő fog felelni, másikért pedig én, és akkor nem lesz vita.

apropó, most be kell pótolnom a gyermekkoromból kimaradt indián korszakot (igen, lányoknál is szokott ilyen lenni), külöben nagyon edukálatlan leszek keretmese-témában