csákány és káposzta

hát, nem mindig mindent kellene megtudnunk... mire megkerestem a jégcsákányt, ők megmikrózták a töltöttkáposztát, én pedig nem tudtam a dologról. mindenesetre úgy tűnhetett, következetlen vagyok, pedig mindent egy szilárd logika szerint követek el (női logika szerint :P). a következő lépés... milyen következő, visszazuhantunk a lépés nélküli állapotba. egyébként miért foglalkozom én most ezzel?

ma elmentem futni és tök jó volt, csak túl sokan voltak, mert kb. két hely van a városban, ahová mindenki futni jár -.- utálom a tömeget. szerettem az otthoni mezőt, ahol a szembejövő traktorokon kívül (városban lakom, leszögezném:) mással csak nagyon ritkán találkoztam.

szombat-vasárnap pedig bringatúra, és nincs hozzá kedvem, sajnálom. pedig biztos jó lesz.

...

"majd akkor, júni végén, minden nehézség elmúltával, mikor kezünkbe kapjuk a papírt minderről, emlékeztetni foglak erre a pillanatra. hogy mennyire féltünk. és tök jó lesz rá visszagondolni."

kívül arany

életemben először érzem, hogy a szervezetem nem vesz tudomást az óraátállításról. ha ma dolgoztam volna, akkor megoldódott volna minden, hiszen már este 8-kor félhalottan hevernék, mivel azonban újfent munkanélküli lettem (azaz lemondtam a dolgot az új időbeosztásuk miatt), nem fáradtam ki eléggé.

egyébként a konzi válaszát várom több mint egy hete, de már meguntam a stresszelést így kezdek lenyugodni kicsit. a körmeim is elkezdtek nőni, egy héten belül festhető állapotban lesznek. rájöttem, hogy frufrum egy részének visszanövesztése a többi hajam közé nehezebb művelet lesz, mint gondoltam. fodrászhoz sem merek elmenni, mert félek, nem értené, pontosan mit is akarok, pedig pofon egyszerű: egyszer életemben nem harcolni a forgók ellen, hanem pont addig tartó frufrut meghagyni... csak ehhez pár hónapig idiótán fogok kinézni...

egyéb időeltöltés gyanánt hivatalos e-maileket írok, a 2012-es (pénzügyes) konzulensemnek meg a kiszemelt gyakorlati hely hr-eseinek (már beletörődtem, hogy ha felvesznek, ingyen fogok melózni jópár napig...). tanárt és témát keresni pedig soha nem kora, bár a témalistát pásztázva nem nagyon akad olyan, amiről el tudom képzelni, hogy írok róla, sőt, amit egyáltalán értek... bár nem hiszem, hogy olyan forrón ennék a kását. egy év után olyan barokknak tűnik ez az egész felsőfokú szakképzés, kívülről arany bevonatok, belül pedig ki tudja, mi van.

könyvet jól, vonatot rosszul választottam. de egy jó könyvvel, és az ember egyik jófej egyetemi oktatójával azért még a 6 órás vonatút is kevésbé idegölő... btw imádom azokat a tanárokat, akik tudnak annyira közvetlenek lenni, hogy egy zsúfolt vonaton le merj melléjük ülni, mindenféle aggály nélkül az elkövetkező órák beszédtémáit illetően

néha - tapasztalataimat alapul véve - olyan érzésem van, hogy a vonat, amelyikre felszállok, késni fog, és az általam épp megszeretett blogok írói hamarosan abbagyják a posztolást (eddig legalább 4 ilyen volt, plusz egy, akiről azt hittem)...
azért remélhetőleg mindez csak véletlen

ma kereken egy órát töltöttem azzal, hogy kiválasszam a könyvet, melyet holnap meg fogok venni, mert könyvvásárlási kedvem támadt. ez nagyon nehezen megy, mert persze van egy csomó könyv, amit el szeretnék olvasni majd egyszer, csak éppen most nincs hozzájuk hangulatom. hangulat nélkül pedig nem kezdhetem el őket, mert akkor 10 oldal után abbahagyom és félreteszem, a minőségétől függetlenül. most egy Mielőtt elalszol szintű könyvre vágytam... 2 éve olvastam, nem tudom már a cselekményét pontosan, csak arra emlékszem, hogy olyan az egész, mint mikor beleugrasz a hűvös vízbe a csendes uszodában... érdekes módon több skandináv regénnyel kapcsolatban is ez jut eszembe (de csak ha magyarul olvasom őket. ha skandi nyelven, akkor a fejfájás jut eszembe róluk). de most mindenképpen magyart akartam, és végül egy családregény-félét választottam (megint. mert ha megfigyelem életem eddigi önként és dúdolva választott könyveit, van egy erős tendencia a családregények felé). persze csak a modern családregények fognak meg. ha végeztem vele, majd leírom, mi volt az és kommentelem.

not even 3 dots

what if i fight against fate so strongly, that finally it leaves me alone? what if there is no last chance after the very last one, what if you cannot again cross the lines despite of the green lights... you have nothing to tell to me, not even 3 dots. you have always deserved more than that, still i didn't want to risk anything... and we are here now
at least i have friends. at least they are crossing the lines for me... but what if even they won't?

tegnap értesültem valamiről, ami kicsit elgondolkodtatott. eddigi indokaim szertefosztlottak, és most (majd) mérlegelnem kell magamban, hányadán is állunk, meg hogy nekem mi lenne jó. ennek jóval előbb kellett volna megtörténnie, és akkor nem lett volna kérdés a dolog, de most már túl vagyunk sok mindenen, az én bunkósági megmozdulásaimon, antiszoc korszakaimon, meg azon a részeg sms-en -.-

annak örülök, hogy mindez azután vált világossá előttem, hogy leadtam az első változatát 2011 művének. mindig újra meglepődöm rajta, mekkora ügyességet és kitartást igényel a konzulens, mint olyan, megtalálása, de eddig még mindig sikerült. ha nagyon lehúzza, akkor folytatom a körömrágást, azaz nagyon lent leszek egy darabig. de végül is még van 1,5 hónap (ezt nagyon lazára vettem, inkább csak egy), semmi nem lehetetlen. csak nagyon megvisel, ha oltanak, mindig kell lennie valakinek, aki hisz bennem.. ez volt 2008-ban is érettségi előtt így márciusban. kell valaki, akinek adok a szavára és komolyan is vesz, és ezt nem nagyon töltheti be velem egyszinten lévő emberke, esetleg egyszakon szenvedő ismerős, mert egyszerűen nem hiszem el neki -és egyébként is szubjektív - amit mond. a konzulensem annyira motivált úgy alapjában, hogy már attól szebb a világ, ha meglátom, függetlenül attól, hogy rohadtul félek (tőle), hányast fog adni a gyakra, meg, hogy egyáltalán le engedi-e adni az alkotást :D.

egy ideális világban

egy ideális világban már pénteken be mertem (és tudtam) volna vinni a művet és hamarosan megtudnám, hogy olyan jó, hogy egyszerre le is adhatom :D, sőőőt, még ilyen kiváló szakdoga-versenyre is jelölik :D (szép álmok)
egy nem ideális világban hétfőn fogom csak bevinni (ha összeszedem a bátorságom) és biztos csomó hiba lesz benne (hacsak nem egy nagy szar az egész)
egy ideális világban nem szüntették volna meg a banán ízű teát
(írtam a pickwicknek, és válaszoltak, hogy "hosszas marketingkutatói munka eredményeképpen" eltörölték a föld színéről a legjobb teájukat. ennyivel is rosszabb a világ)

boldogok

miért is ne tudnánk boldogok lenni? miért olyan nehéz az?

bocsi, de muszáj

még 5 oldal (ebből 1-1 introduction-conclusion), plusz tagolás, átnézés, plágiumok legalizálása
nagyon szenvedek

pár óra múlva: igazából az előbb 6 oldal volt, csak (köztudottan) nem tudok számolni, most pedig még 3 amiből 1 a conclusion, és kettőnek az eredetét még nem tudom :D ez vagyok én. de az introduction tök jó lett (Y)
egyébként egy nagy mess az egész. jó... tudom én, hogy jó, csak rendet kellene benne rakni :D

1 nappal később: az összes ilyet beleírom egy bejegyzésbe, így szemetelek a legkevesebbet. szóval first draft completed, igaz hagy maga után kivetnivalót, de azt hiszem, legalább egy kicsit büszke lehetek magamra... :) és rájöttem, hogy saját szöveg vakság mellett saját szöveg undorom is van

egy kis minimalizmus

Ez a minimalista, mégis tavaszi design (ha lehet annak nevezni) eléggé eltalálja a hangulatomat. Igazából a bizonytalanság zavar a leginkább, mint olyan. Lebegek csak a levegőben. Nem tudok előre tervezni, annyira rossz, megfájdul tőle a fejem. De nem nyüszítek többet erről, nem, nem és nem.

Nyüszítek inkább arról, hogy rájöttem, utálom a kommercializmus és az egész fogyasztói társadalom-baromságot. Utálom, hogy bemehetek egy plázába és 500 bolt közül válogathatok, utálom a tömeggyártást, a boltok elrendezését, világítását, hogy mindegyikben más kommersz zene szól, az egymást eltaposó embertömegeket, a gyorséttermeket egymás hegyén-hátán, a hostesseket, a lassú mozgólépcsőket, a mesterséges zöld cuccokat a fotelek között, a szükőkutakat (és azt is, hogy egy ilyen helyen sétálva kevésbé kellene szánalmasnak képzelnem ezt az országot, mint amilyen). Külön-külön a felsorolt dolgok persze mind jók lehetnek, de amikor egy plázában összegyűlnek, hát én nagyon rosszul vagyok. Eddig nem vettem ezt ennyire észre magamon, de most már világosan látom. Egyébként sem kimondottan szeretek vásárolni sem (no typical girl), néha persze rámjön a vásárlási láz, de lényeges ritkábban, mint más csajokra...

egyébként pedig használhatatlan vagyok a mai napon... olyan, mintha másnapos lennék, pedig azt a másfél koktélt még élesben sem éreztem, nemhogy másnap... talán inkább rosszul aludtam (azt álmodtam, hogy nem kapok levegőt. ilyen még soha nem történt velem), biztos valaki wodoo babát készített egy hajszálammal és azt fojtogatta reggel...

jön a tavasz :)

Kisütött a nap, és folyamatosan süt. Én tudom, hogy ez nem csak megtévesztés, hanem jön a tavasz. Mintha kezdenék kikerülni abból a depresszió-közeli állapotból, amibe az elmúlt időszakban kerültem. Talán azért is, mert a felét már megírtam a műnek... Egyébként pedig megtudtam, hogy a mi családunkban (értsd: szűk család) mindig mindenki mindent az utolsó pillanatra hagy, és genetikai okokból szinte lehetetlen, hogy valamivel a határidő előtt elkészüljünk... Ezzel életem sok-sok rejtélyére fény derült.

Közben iskolába is kellene járni. Eltén pl elég régen voltam. Múlt hétfőn :$

füstmérgezés

Kezdetben örülünk annak, hogy messzi fényeket látunk a sötét út mentén. Azt hisszük, csak addig kell eljutni. Hogy tudjuk, mire vállalkoztunk. Egyre várjuk, mikor érkezünk el a gyertyákkal kirakott szakaszhoz, mely a távolból biztosnak és világosnak tűnik. Aztán ahogy közeledünk, egyre kevésbé látunk, mert elvakít a hirtelen fény, elvesztjük a sötétség támpontjait, a támpontokat, melyeket addig észre sem vettünk. Az kerék- és vadnyomokat az úton, a sötétebbre árnyalt bokrokat és fákat, mindazt, ami segíti, hogy a sötétben jobban lássunk, mint a fényben. Az út mentén feltűnő alakokat, akiknek a kérdésein gyakran évszázadoknak tűnő pillanatokig gondolkodunk, míg rá nem jövünk az értelmükre. A legvégén pedig - miután eleget botorkáltunk a sötétben - megkapjuk a megérdemelt világosságot, és összegyűjtött rőzsénk tüze feléled majd a szélben. Persze, mielőtt mindez megtörténik, a tűz élesztgetése során enyhe füstmérgezést kapunk... De a végén minden jó lesz.

Ez úgy hangzik, mint valamiféle álom, igaz? Pedig mindez már egyszer megtörtént, szó szerint így. És jelenleg is történik, csak most máshogy. Megint hittem a pislákoló fényeknek, és megint elvakítottak. Most megpróbálok botorkálni az éjben, nagyrészt egymagam. A jövőt tekintve a füsmérgezés tűnik az egyetlen biztos pontnak, és a boldog végkifejletben csak reménykedni tudok.