semmilyen

lusta vagyok, az az igazság. legalábbis soha nem azt csinálom, ami épp fontos lenne. minél több időm van valamire, annál kevésbé készülnek el a dolgok. ha félek, hogy valami nem fog sikerülni, inkább már nincs is kedvem nekiállni. néha még mindig maximalista vagyok. folyton aggódom és idegeskedem, mindenféle határidők miatt, melyek csak rám vonatkoznak. és könyvek miatt, melyek mindig az ország ellentétes pólusán vannak, mint ahol lenniük kellene. és emberek miatt, akik rohadtul azt hiszik, hogy engem érdekel, ők mit csinálnak éppen. és azt, hogy tudok (akarok) nekik segíteni. kényes kis jogászhallgatók miatt, akik affektálva beszélnek és azt hiszik, övék a világ, csak mert otthon gazdagság van és csak mert legalább két méter magasra nőttek. az emberek ezerszer pofátlanabbak, gátlástalanabbak és idiótábbak, mint amennyire mindez elképzelhető. főként azok, akikből nem néznéd ki. nem baj, ezek a sznobok úgyis egy irodában fognak kávét főzni pár évig, mielőtt befutnának. ha befutnak egyáltalán.

egyébként nem ennyire rossz a hangulatom, ezen a dolgon már egy-két hete ki vagyok akadva...

csak most olyan semmilyen a világ...

according to the others

Már nem üres a lap, bár az is igaz, hogy nagyon lassan telnek az oldalak. Természetesen a közepét kezdtem el írni, nem is én lennék, ha az elején kezdem. Azért is maradtam hétvégén, hogy nyugodtan lerághassam a körmeimet... akarom mondani: folytathassam az írást. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Nekem, aki utálom mások véleményét felhasználni, gyakorlatilag abból fog állni a szakdogám, hogy "according to..." "as... also noted" "... proposed", aminek az előfeltétele, hogy rengeteg cikket elolvassak, és fel is fogjam őket. Szóval csak egy lit review lesz, de legalább engem érdekelnek ezek a dolgok... Vagy eddig azt hittem, érdekelnek. Még nem utálom annyira a "kognitív" szót, csak egy kicsit... Majd mesterre (ha felvesznek egyáltalán) írni fogok egy olyam empirikus szakdogát, hogy csak na.

Közben már kétszer voltam melózni, irodai munka, nagyrészt papírokat kell csoportosítgatni, adminisztrálni. Jó hely egyébként,néha elszórakozom rajta, hogyan hasznosítják telefonbeszélgetések közben a középkorú alkalmazottak a hirtelen - valószínűleg valamilyen villámmódszerrel - megtanult angol szövegrészleteket. Az a kiejtés... :) Másrészt, simán el tudnám képzelni, hogy egy darabig ilyen helyen dolgozzam, persze nem mint csicskás, hanem rendesen. Csak a korán kelés irritál, ugyanis gyakorlatilag a munka első két órájában, 8 és 10 között, nem vagyok beszámítható, függetlenül attól, mennyit aludtam...

Tegnap megállapítottuk, hogy bármeddig lennénk egyetemisták, bármilyen szakot elvégeznénk, ha ingyenes lenne, sőt ha fizetnének érte annyit, hogy megéljünk belőle :D. És ha eltörölnék a to-n sorbanállás nemes intézményét (mert persze, ha rossz fát tettem a tűzre, akkor égjek is miatta egy kicsit a to tüzén, de ha csak a záróvizsgára jelentkezők gyermeki ártatlanságával vagy az indexleadók büszke önérzetével közelítem meg a híres folyosót, akkor ne kelljen már órákat várnom...)

megvan a repjegyünk a dzsemre :) nem is merek belegondolni, hogy egyszer majd az is eljön

vezetők

a napló és a líra jobban vezeti (vezette) a feszültséget, mint a laptop és a próza
vissza kellene térnem hozzájuk
kellene egy olyan vicces kinézetű kis könyv, talán minden megoldódna

thinking and campsite-seeking

gondolkozom, sokat, rettenetesen. rossz érzés, mert van egy word dokumentum a gépemen, teljesen üres, de címe már van, és a cím kötelez. én pedig csak gondolkozom, és keresem az egységet a zűrzavarban, vagy legalább a vezérvonalat. a virtuális papír még mindig üres, csak az asztal van tele mindenféle elolvasandó pdf-ekkel, melyek nagy része aztán a kukába vagy a "nemreleváns" mappába kerül. az idő pedig telik, és rengeteg más dolog is foglalkoztat, például a mai nagyszerű táborhely-nézés a vezetőséggel... mindannyian elképzeltük, milyen lesz nyáron a ligetes-erdős őrségi területke, a tőzegláp, és a 2km-re lévő tó, csak addig még mennyi mindent kell csinálni, kinek érettségizni, kinek védeni, kinek meg csak túlélni a félévet... délután pedig farsang, mizu tomika dalának átköltésével, stand-up impróval... néha ki kell fordulnunk magunkból
aztán hazaérek és teljesen ismeretlen vendégek állnak a kapunk előtt, szombat este hatkor, ne hülyéskedjetek, lécci. azt akarják megköszönni, hogy anyu segített munkahelyet szerezni. esznek-isznak, fáznak (nem elég a 20 fok a kis paneleseknek) és húzzák az időnket. látszik, hogy a jószándék is tiszta ráfizetés. én pedig legjobb pillanat(om)ban érkezem haza, lecsúszott hippinek öltözve, virágos hajpánttal, békejellel a kezemen. pedig a srác még helyes is... van érzékem a bemutatkozáshoz... -.-
igen, rengeteg dolog foglalkoztat...

new flatmate and indifference

Mikor beköltöztem, én is egyből takarítani kezdtem, mert az úgy szokás. Biztos idegesítő lehetettem én is, bár nem csináltam nagy felfordulást, de mégis. Valahogy megjelöljük a meghódított területet, nem úgy, mint a kutyák, hanem takarítás közben átrendezzük a konyhát, másik oldalra húzzuk a zuhanyfüggönyt, rózsaszín cuccokat helyezünk el a mosdóban (ez utóbbit én soha). Aztán belefáradunk, mert őszintén egyetemistának tetszünk lenni, nem vmi hipómániás öregasszonynak, ugyanmár. És vendégként csak hasonló egyetemisták érkeznek hozzánk, akik hozzászoktak már valamiféle káoszhoz, rendetlenséghez, és nem lepődnek meg annyira.

Nem tudom tolerálni az új lakótárs takarítási mániáját, arra ébredek reggel fél 9-kor, hogy a kádon lévő zománchiányt próbálja eltűntetni súrolószerekkel. Nem tudom, mikor jön rá az igazságra. Most nem vagyok kompatibilis ilyen dolgokra, már vasárnap megmondtam, nem vagyok hajlandó jópofizni, nem érdekel, hogy kire teszek jó benyomást és kire nem. Élem az életem, ha valami nem tetszik, inkább meg sem szólalok, nem érek én most erre rá. Meg arra sem, hogy idegen embereket győzködjek arról, hogy meg tudok különböztetni egy wifis routert egy nem wifistől.

Néha elgyengít a környező idiotizmus.

az út fontosabb

fontosabb, és mindig is fontosabb volt. nem éri meg átaludni.

csak kötelező állomásoknak szoktam tekinteni ezeket a hétvégéket. főleg mielőtt indulni kellene rájuk, mert belegondolok, hogy nagy hátizsákkal kell utaznom többszáz km-t, hogy aztán egy idegen városban jól eltévedjek, aztán két nap robot nagyrészt ismeretlen emberekkel kevés alvással, és a végén még ebédet sem kapok hazaindulás előtt. százszor megfordul a fejemben, hogy hagyjatokmárbékénmindjártlemondomazegészet.

persze vasárnap délutánra mindig minden másképp látok. mert jó. van abban valami csodálatos, mikor az állomáson várnak, csak mert jófejek, és, hogy a szállásig tartó 2 km-t 2 óra alatt sikerül megtenni, mert össze kell szedni a többieket is. nem számít, ki kit ismer, mindenki tudja, hogy nagyot nem csalódhat a másikban, akár ismeri, akár nem. és az egész nagyszerű. és a robot sem igazán robot, csak néhány egyetemista közös kajakészítése, míg a "gyerekek" jobban elfáradnak a programokon. reggelente pedig, a maximum 4 óra alvás után nem az öngyilkosság az első gondolatom, mint egyébként, mikor fel kell kelni korán (ugyanis nekem szokásom, hogy az ébresztő megszólalása után átgondolom miket kell csinálnom aznap, de mindent a lehető legsötétebb megvilágításban látok). ezeken a hétvégéken - és nyaranta a sátorban is - mindig frissen ébredek, mert az jut eszembe, hogy imádom ezt csinálni, és szép az élet. ha pedis mégsem bírnék felkelni, 3 percen belül azt látom, hogy egy üres terem közepén fekszem hálózsákban, törölközővel a fejem alatt (kispárnát vinni luxus), és a többiek már rég készülődnek :), és ennek hatására egyszerre felpattanok. mert velem egyetemben senkinek sem az a célja, hogy szétbarmolja a hétvégét, mert az út is számít, a közös út, melyet ilyenkor járunk. és a végén most is sajnáltam, hogy letudtam a kötelező hétvégéket, mert milyen messze van még a nyár... milyen messze van még, hogy mindenkit újra láthassak...

aludni csak a hazaúton szabad

másrészt

Másrészt tényleg szerencsés vagyok.

Tegnap végre bementem próbára. Észre sem vettem (dehogynem), hogy mennyi feszültség összegyűlt bennem az elmúlt másfél-két hónap alatt. Olyan intenzitással csapkodtam a lábam a földhöz a ritmusgyakorlatnál, hogy - ha 2 nappal később lett volna földrengés - biztos én lettem volna az oka. Oda is úgy mentem, hogy nem voltam teljesen képben, és elvártam a fiúktól, hogy tolerálják a bénázásom, ami a próba közepére egészen kezdett táncra hasonlítani. Most, hogy kevesebb (őszintén szólva szégyenteljesen kevés :)) órám lesz, gondolkoztam azon, hogy visszamegyek a másik csoportba, és végül úgy döntöttem, hogy kizárt. Fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy képes leszek úgy táncolni, hogy valaki a kezemben lévő kendőt rángatja (ez most a vajdaszentiványi definíciója volt), és lám, mindez nem is olyan nehéz. Szeretem :).

A másik elfoglaltságom a napokban a konzultálás volt. Őszintén szólva nagyon leleményesnek kellett lennem, hogy kiderítsem, mikor és hol találom a konzulensem. De sikerült, és - csodák csodája - nagyjából sikerült eltalálnom, hogy mit kell beleírni 2011-es évem fő műalkotásába, így -további nagyobb volumenű anyaggyűjtés helyett - szinte máris nekiláthatok az írásnak. Még korai ezt mondanom, de úgy érzem, rettenetesen jó tanárt sikerült választanom, mert tényleg segítőkész és lelkes, és stb.. És nem akart meggyilkolni azért, hogy nem sikerült az eredeti ütemtervnek megfelelően elkészítenem a vázlatot. Viszont állítólag most gyorsan meg kellene írnom az egészet, hogy még negyvenszer újraírhassam az április végi határidőig... Jó lesz.

Albérletünk idővel múzeummá alakul. Meg kellene beszélnem lakótársammal, hogy helyezzünk el képeket a falon, stb, és szedjünk belépőt mindenkitől, aki a kiadó szobát szeretné látni. Ha ezt korábban kitaláljuk, már multimilliomosok lennénk. A lényeg, hogy jönnek egész sokan, és meg is fizetnék a bérleti díjat (pedig szerintem kicsit sok azért a szobáért), csak épp a tulaj "kedvessége" mindenkit elriaszt a környékről. Hát ő sem marketingesnek tanult.