Egy kis cetlit kaptunk már az első napon, rajta volt, hogy hova és mikor kell menni. Próbáltuk felfedni a rejtett utalásokat, vajon milyen munkára osztottak be minket. Vajon kik vagyunk nekik a kitöltött kérdőív alapján, vajon kik leszünk a következő két hétben?
Hamarosan kiderült, hogy engem egy kávéházba képzeltek el, fekete köténnyel mosolygva, smiling departement, ez volt a jelszó. Leginkább angolok és svédek vettek körül, a staff részéről, mert ők ismerték legjobban a szükséges nyelveket, és a vásárlók részéréről is, mert nekik volt pénzük megfizetni amit árultunk. De azért jöttek hollandok, kanadaiak, ausztrálok, finnek, sőt, még honfitársak is, akiknek legszívesebben már 400 méterről üvöltöttem volna, hogy jöjjenek már ide, hadd beszéljek már valakivel magyarul :D.
Örültem ennek a munkának, a svédek - mondhatni - tényleg figyelembe vették a kérdőívet, ez volt nekem a lehető legjobb opció ott kinn. Kevés felelősséggel járt az egész, jó volt a banda, és a szabadidőmben azt tehettem amit akarok... Pontosabban, úgy használhattam ki a szabadidőm, ahogy akartam. És ezen van a hangsúly. A dzsem a lehetőségek hazája, minden van amiről álmodsz, te döntöd el, mit szeretnél. Mindent ki kell próbálni ami akarsz, de csak azt, amit akarsz, hiszen If it's not fun, it's not scouting, ez a lényeg. Ha pedig valami nem jön be, csak el kell varrni a szálakat és hátat fordítani. Persze akadnak rossz döntések, és előfordul, hogy rájössz, rossz megállónál szálltál le a buszról, mert akit rajta hagytál, elérte azt, amit te mindig is szerettél volna. Lehetőség azonban egy eltévesztett megálló után is akad, ha igazán szeretnénk.
A két hetes dzsem kicsiben vetítette le az életünket. A felénél jöttünk rá, mennyi mindent nem próbáltunk még, mennyire bele kell húznunk. És közben persze ott volt a feladat, a munka, melyet továbbra is teljesítenünk kellett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése