Az Adyligeten töltött egy nap alkalmas volt arra, hogy összesározza magát az ember. szinte egész nap esett, minden csupa sár és víz lett, a wizzair személyzete bizonyosan kaparta a falat, mikor másnap meglátott minket, olyan csodásan néztünk ki. A tábori időjárás gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint az otthoni, egyetlen pluszt tartalmazott csak: a meglepetés erejét.
Reggel fél hétkor tűzött a nap, hét órakor már beborult, negyedkor már esett. Az égen semmi felhő, semmi előjel, hirtelen elkezdett szakadni, figyelmeztetés nélkül. Az eső mindennapos jelenséggé vált. Sár azonban nem volt, hála a homokos területnek, és a menő fekete esőkabáinknak hála kvázi nyugodtan sétálgattunk a zuhogó esőben, illetve zavartalanul partiztunk a záróceremónián, ahol a meghívott előadó szőke hajából is csurgott a víz, miközben énekelt. Ha valaki azt hinné, az esőkabát nem ázott át, téved, mert átázott hátul, elől meg végigvezette a vizet a vádlinkon, de legalább az első használattól fogva tudtuk, hogy ez fog történni, nem ért minket meglepetés...
Ha már az elsőt a területről írtam, ezt pedig az időről, itt jegyezném meg, hogy utolsó előtti este a kettő áldozatává váltam, ugyanis egyedül szabtam keresztül a táboron (3 km) a viharban, és a tájékozódási pontokat csak akkor láttam, mikor a közelemben csapott le a villám és az egész területen nappali fényesség lett. Ilyenkor azonban el voltam foglalva az apokaliptikus élmény pulzusnövelő hatásával, és nem értem rá tájékozódni... Szóval jól eltévedtem, de aztán, óráknak tűnő percek után megtaláltam a hazavezető utat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése