előfeltevések

Nem volt lidérces. Igazságos volt, tele a tökéletlenség és az illúziómentesség könnyedségével. Mielőtt azt hinném, hamis az előfeltevésem (hogy a kivégzőosztag előtt vagyok) s a történet mégiscsak egy tündérmese, bizonyítást nyer az ellenkezője. És mindez sokkal hihetőbb, mert happy így is az end, csak életszerűbben. Ő megőrzi az imázsát, én pedig csakazértis kitartok az álláspontom mellett, akkor is, ha ez egy-két jegy mínuszba kerül. Ugyanis az igazság néha megfelelő taktika lehet. Egyik ismerősöm például vizsga közepén közölte, hogy sajnálja, de fogalma sincs, miről szól a vers, annak ellenére, hogy elolvasta. Nem bukott meg.

Azzal a meggyőződéssel, hogy a fenti esemény lesz napon fénypontja, közelíteni kezdtem egy másik iroda felé. Féltem bemenni, mint mindig. Pedig, belegondolva, itt mindig szívesen láttak, fogadtak, leültettek, meghallgattak és segítettek. Egyetlenegyszer sem szúrtak le, mert lekéstem a határidőt vagy elszúrtam a hivatkozásokat. Inkább örültek, hogy ott vagyok. Mégis ritkán mentem. Ha össze kell számolni, akkor maximum 4-szer. Mindannyiszor egy-egy papírral remegő kézzel nyúltam a kilincshez, és mindannyiszor mosolyogva távoztam.

Ez most is így van. Belépek, és rögtön érzem a hely pozitív energiáját. Jókedvvel nekilátni mindennek, ami csak jön, ezt sugallja a szoba és minden eleme. Az emberek is. Mikor először itt jártam, akkor is tudtam, hogy jó helyen vagyok. Most pedig próbálom megemészteni a fejleményeket, és szólni is valamit. Nehéz, mert nem tudom, mi van a felszín alatt. Annak ellenére, hogy érdekelne, nem tettem azért, hogy kiderítsem. Nem ismertük meg egymást, igazából nem is dolgoztunk együtt. Vagy mégis? Az én stílusom ilyen. Munka/suli terén képtelen vagyok kooperálni, még akkor is, ha nálam sokkal okosabb segítőre lelnék. Most arra leltem, mégsem használtam ki. Mentem a saját fejem után, ameddig lehetett. Talán ez így jó. A jó hírek emellett állnak. Szerinte is jó volt így, bár neki nem ez a stílusa. De elfogadta, lelkesedett és még hitt is bennem, teljesen ismeretlenül. Igaz, jóelőre én is mellette voksoltam, a megérzéseimre és a jó és a rossz véleményekre hagyatkozva. A kölcsönös bizalom, mint előfeltevés: nekem ez jelentett a legtöbbet. Persze voltak olyan idők a közös munkában, melyeket örökre el akarok felejteni. De azokat elfelejtem. Nagy nehezen kinyögök néhány szót, majd lépek. Túlságosan örülök ahhoz, hogy bármire is gondoljak.

Ez a nap az öröm és a kimerülés napja. És ma lett volna 90 éves a nagyapám. Mindez már okot ad egy pillanatnyi szusszanásra.

Holnap pedig folytatódik a daráló.