nemet nem

kicsit vagyok csak jobban. az emberek durván pofátlanok, nem tűnik fel nekik, hogy szarul vagy és nehezedre esik minden szó. hogy fulladazol. hogy ha nem lennének a nyakadon, most nyugodtan pihenhetnél, és nem kellene lázcsillapítón élned. igen, sokan az utolsó csepp véred is kiszívnák, csak hogy előre jussanak, és azt hiszik, hogy később valami ajándékkal le lehet majd téged kenyerezni. anyám könyvelő. arról szólt a gyermekkorom, hogy ő a padláson könyvelt, munkaidő után, leginkább ingyen, ismerősöknek. olyan "barátoknak", akik évente egyszer, január környékén tűnnek fel, és egy doboz bonbonnal vagy egy kék színű likőrrel szúrják ki a szemét miután annyit dolgozott miattuk. szeret segíteni az embereknek. vagy inkább nem tudja megállni. nem tud nemet mondani, és nem tudja kimondani azt sem, hogy a likőr helyett ötezrest kérek. zavarban lenne, el kellene magyaráznia azoknak az embereknek, mennyi vesződség ez, mennyi munka, mennyi felelősség. négy éves tipegő voltam, mikor eldöntöttem, hogy biztosan nem fogok anyám nyomdokain járni, mert a könyveléssel sok munka van és nem lehet levakarni az ingyenélőket. lám, most részben pénzügyre járok, azt tanulom, amit régen ő, talán olyasmivel fogok foglalkozni. mindez azért, mert rájöttem, így van ez az angollal is, többek között. hisz nem a munka típusától függ a dolog. bármihez értesz, bármit megtanultál, azzal kapcsolatban az összes ismerősök téged fog zaklatni, és a kérdés csak az, hagyod-e magad. tudsz-e nemet mondani. én nem tudok. legalábbis nagyon nehezen. örököltem. szeretek az embereken segíteni, ők pedig észrevétlenül kiszívják a vérem.