van egy pont a kétségbeesésem túl, mikor már semmi nem fáj. nem fáj és nem bánthat. a történések lepattannak rólad, érinthetetlen vagy, átlátszó; állsz az esőben, tested folyamatosan hűl, de nem érzel semmit. nem érdekel. ha sírnál, könnyeid egybeolvadnának az esőcseppekkel, és nem látszanál gyengének. de nem sírsz. már nem. ez az az állapot, mikor túl vagy már az extrémitásokon, az abbahagyhatatlan nevetésen, vagy a könnyeken, még a hosszan tartó fájdalmon és a fizikai állapotod gyengülésén is. csak vagy, és számolsz a legrosszabb lehetőségekkel. mi az, ami legrosszabb esetben történhet, és kinek a hibája lesz? kik azok, akik majd melletted állnak és hisznek neked, akikre mindig számíthatsz? és eltervezed, hogyan fogsz a semmiből építkezni, elképzelsz magad előtt egy romhalmazt, melyből mindent újra kell kezdeni. és nem fáj. ez is egy extrém állapot, nem érezni semmit, csak sápadtan ázni az esőben, és várni. kivonni magad a helyzetből, melyet nem tudtál és akartál kezelni tovább. a remény, hogy valami jobbra forduljon, még mindig ott van. csak már nem éled bele magad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése