"Gondolkozzanak rajta."
Minden pénteken ezt hallom, sőt, mostanában már csütörtökön is. Azt hiszem, nem volt más olyan tanárom, aki ilyen bátran nyitva hagyott volna minden kérdést. Söpörjük le a dolgokat az asztalról, Freudot, Nietzchét és a többit is le a földre, és nézzük őket kellemes távolságból. Ők gondoltak valamit, ami nyilvánosságra mertek hozni. Mi mindannyian gondolunk valamit, ami ugyanolyan értékes, csak nem merjük kimondani. Hát akkor csak gondolkozzunk még.
Persze vissza soha nem térünk a témára, soha nem hallunk egy mindenek felett álló választ még tőle sem, pedig azért régen elvártuk volna. Mégsem olyan az egész, mint a tizedikes matekdolgozat harmadik feladata, mely felett gyengébb idegzetű osztálystárnőm még könnyekre is fakadt, s melyet végül a tanár sem tudott megoldani a közös javításkor, s hosszas gondolkodás után a "majd visszatérünk rá" mondattal örökre lezárta a témát. Szóval ez nem olyan. Először is nem sírunk, majd esetleg vizsgán, de ott úgyis másról kell majd beszélni. Másodszor is, megoldás nem létezik, erre már rájöttünk régen. Vagyis létezik, mindenki számára külön-külön, hiszen nem is biztos, hogy ugyanabban a világban élünk. (Csak a hetes busz az, ami mindenhol közlekedik ;)). Ő pedig nem mondja el saját megoldásait, mert mi, gyorskaján felnőtt nemzedék, még lennénk olyan hülyék, hogy elhisszük, ahelyett, hogy gondolkodnánk.
Mindez nem felmagasztalás, csak a tényállás, mely szép és jó addig, míg prezentálni/ vizsgázni nem kell. Még azt is megfontolom, hogy gondolkozom rajta, mert az enyhít az egyetemen való átrohanás érzésén, amit főszakom nyújt.
Írom mindezt pihenésképpen a házidogaírás-közepette, ebben a szép világban, ahol a szorgalmi időszak végének közeledtével egyre rövidülnek az éjszakák. A tegnapi gazd. matek pedig újra megértette velem, miért lettem én btk-s, ugyanis a harmadik deriválós feladatnál már az asztal alját kapartam, "értem mi a lényege, csak hagyjuk már abba, nincs kedvem számolni" suttogással a padtársam felé.