a szokásos kiakadós

vagy a tegnapi maci volt mosogatószertől habos, vagy a csirke madárinfluenzás, a lényeg, hogy voltam már jobban is. most kezdődött egy órám, nem mentem be. majd a délire. vagy a kettesre. vagy a fél négyesre. vagy próbára... lehetőség bőven van. holnapra rendbe kell jönni, ez a lényeg.

kicsit mintha unakoznék, annak ellenére, mennyi dolgom van. viszont nincs kedvem most kötelezőt olvasni, sem szakdoga-bibiliográfiát gyártani (utálom, hogy órákig tart az éjpíéj és az emeléj alapján összebogarászni a referenciákat). ezek helyett leginkább az e-maileket nézegetem, hogy kiderüljön a hétvége eredménye. ha kiderül, hogy "igen", sürgősen kereseti lehetőségre lesz szükségem, vagy legalább a második félévben.

okj-ről annyit, hogy ráébredtem, nem tudom, mi az 5-10 oldalas véleményem az euró itthoni bevezetéséről a konvergencia program tükrében. nem hiszem, hogy a következő hónapban megtudom, főleg, hogy az esti órákon leginkább olvasok a hátsó padban, minthogy "marika" hülyeségeit hallgassam.. már akkor elvágta magát, mikor közölte: "olyan jó, hogy nem 18-19 éves gyerekeket (!) kell tanítanom így estin". nem hiszem, hogy közülünk mindenki ötgyerekes negyvenesnek nézne ki. ezután persze kiderült, hogy tanítani sem tud. de ennek is van haszna, előtte soha nem olvastam el a kötelezőket, mert túl sok volt, nem végeztem velük, jött a sparknotes. most hetente kétszer egy teremben vagyok kénytelen ülni, hogy majd vizsgázhassak, mi mást tehetnék? ennél jobban már csak az infós nő idegesített fel, aki - félig-meddig jogosan- csak egy félévre akart felmentést adni, mondván, papírom csak előadásról van (bizony, bölcsész módra előadás volt, igaz angolul, és jókat aludtam otthon helyette). de azért a nőt enyhén pofánröhögtem, mikor mondta, hogy második félévben prezentációt készítünk power pointtal heti négy órában, stb...

és valaki, aki írogat

Egyszerre élni és írni? Nem, szerintem sem nagyon lehet.

Alapjában véve vagyok én, aki élek és élni próbálok. Mindig máshogy, mindig kicsit ugyanúgy. Néha órákat hallgatok akkor is, ha meg kellene szólalnom. Mindezt talán passzív ellenállásként teszem bármiféle elvárás ellen, vagy a kezelhetetlen helyzetekből való kilépés érdekében... Néha idegesítő gondolataim vannak, és megfelelő vagy nem megfelelő emberek között kimondom őket. Néha tájékozottnak tűnök, máskor triviális dolgok mennek ki a fejemből. Sokszor felidegesítem magam hülyeségeken. Ha akarom, 20 emberért is felelősséget vállalok, máskor elég magamért is. Vannak hangulatok, események, dolgok velem kapcsolatban, amiket nem tudok megmagyarázni. Vannak emberek, akiket nem értek. Nem vagyok az a fajta, aki a végsőkig kutatja az okokat. Csak próbálom megbecsülni minden percét ennek a létnek, beleértve a csalódásokat és a szédelgős reggeleket is.

Én van valaki ott belül, aki írogat. Ő írta a fentieket rólam, és talán ezt is ő írja. Róla kevesebbet tudok, mert nem ismerem a határainkat. Nem is léteznek, mert egy idő után a személyek összemosódnak. Én mégis szüntelenül vallom, hogy nem vagyunk ugyanazok. Együtt létezünk, segítjük egymás fejlődését, együtt lehet minket megismerni, mégis különbözünk. Egy picit olyanok vagyunk, mint Estiék.

És ...fura egy teljes együtt töltött nap után valaki olyannak a blogját olvasni, akivel hamar meg tudtad törni a közösen szeretett csendet. Akivel - a nem létező véletlennek hála - együtt nézhettétek a felkelő nap házfalra vetődő sugarait. Olvasni, és elképzelni a sorok íróját, és összeegyeztetni azzal az emberrel, akit az eltelt 24 óra alatt többé-kevésbé megismertél. Észrevenni az azonosságban rejtőző különbségeket, az összeegyeztethetetlen pontokat. Csodálkozni...

nincs harag :(

Véges ideig lehet bűntetlenül halogatni a dolgokat, kerülni bizonyos embereket, ignorálni a problémákat, de nem örökre. Egyszer csak ellenünk fordul az univerzum, és menekülés közben futunk bele a csapdába.

Kinéztem az ablakon, majd - miután felment a vérnyomásom- hátranéztem, abban a reményben, hogy az elmúlt másodpercben nyílt egy vészkijárat a folyosó túlsó végén... Pedig nem. Leültem, és gyanútlan tekintettel vártam, hogy közömbösnek szánt módon elsétáljon mellettem. Egy pillanatra megnyugodtam, mert tényleg közömbösnek látszott, azonban nem sikerült elfojtania egy vigyort, szóval leginkább a "nem vettelek észre, de azért jó, hogy látlak" üzenetet közvetítette. Na, legalább színésznek én vagyok a jobb. Aztán egy percre rá hivatalosan is észrevett.

Nem tud rám haragudni, ez mindkettőnk nagy baja. Reménykedtem egy olyan végkifejletben, hogy egy nyár alatt úgy elásom magam nála, hogy rámköszönni sem lesz kedve. Nem így történt, tovább bunkózni pedig már képtelen vagyok, ígyis felülmúltam magam. Most meg állítólag túl kedves voltam (külső szemlélő véleménye), szóval hiába az erőfeszítés, a mérleg egyensúlyban van ismét. A legjobb persze az lenne, ha visszatérne a régi állapot, a barátság, amit jól elrontottunk. Tudom, hogy lehetlen. Egy másik életben még hajlandó is lennék harcolni érte. Most nem fogok, mert gyáva ahhoz, hogy otthagyja a megszokott rosszat. Tudja jól, hogy szerintem azt érdemelné, hogy jól elhagyják.

Na de nem bíráskodom tovább, még magam felett sem, pedig lehetne. A sors úgysem hagyja, hogy ne tegyem jóvá, amit elrontok, ne pótoljam be, amit elmulasztok... Ha pedig a rövid utat választom, jól eltévedek.

Egyensúly

Végre megoldódtak a sulis ügyek, még az etr is egy egész tűrhető órarendet mázlizott össze nekem. Bár október közepén, mikor szkippelem majd az összes előadást, mert holtfáradt leszek, nyilván más lesz a véleményem. Most egyelőre bulizni kell, míg lehet. Szerdán jó volt, mert az egész buli spontán szerveződött. Végigszenvedtük haverommal a 4 órás mikroökönómiát, aztán hazarohantam az esőben, fél óra alatt elkészültem, és valahogy egy kolinyitóban kötöttünk ki... Útközben sikerült összefutni mindenféle ismerőssel, a mozgólépcsőn és a villamoson is, és megkaptam a leoltást az egyik sráctól, hogy miért nem inkább évadnyitó táncházba megyek. De én csak jövő hétre tervezem a táncos világba való visszatérést. Most maradtam a "rázzuk magunkat partizenére" össznépi szórakozásmódnál, és furcsa módon nem éreztem a csömört, amit például egy-egy moris buli közepén szoktam (amiatt, hogy normális létemre rázom magam ismeretleneknek, akiknek úgyis csak egyszer kellenék). De most jól éreztem magam, talán azért is, mert a hely tele volt gólyákkal, akik feldobták a hangulatot. És mikor valakivel táncoltam, olyan just wanna dance érzésem volt, és semmi kötelezettség, semmi idegelés, csak tánc.

Most ért véget egyébként az "évadnyitó" cseri tábortűz, ahol megint bemutattam, mennyire hamisan tudok énekelni. De ritkán vállalja valaki más a programösszeállítást (örülök, hogy a tűzrakást meg a gulyásfőzést átvállalták)... Gondolom, ha annyira szörnyű lenne, akkor azért nem hagynának énekelni... vagy ki tudja. Van egy új vezetőségi tagunk is, róla majd lesz egy bejegyzés, egyszer, mikor tudni fogom már, bírom-e vagy sem a srácot. Pillanatnyilag vannak olyan megmozdulásai, melyek kiidegelnek, néha viszont motivál. Csak pár évvel idősebb nálam, és eléggé tapasztalt. És az előbb megírtam a cseri önéletrajzomat, mert olyat is kell, ha ki szeretnék jutni a dzsemre jövőre.

Lassan minden gond elhárul, csak épp az itthoni légkör kezd emlékeztetni egy Bergman filmre (sok szürke kép, minden hallgat, fura zajok és pillantások, ledobott edények, suttogás, majd hirtelen elkezd valaki sírni vagy kiabálni). Röviden: hisztis rokonaim vannak (tisztelet a kivételnek, pl. ősök), és amióta az eszemet tudom, legjobban egy dologhoz értenek: a pszichológiai hadviseléshez. Én erőteljesen próbálok kimaradni a dolgokból, ha pedig már belekerülök, akkor a legveszélyesebb szerepet vállalom, a békítőét. Ezért mindenki nekem sírja el a bánatát, én pedig képtelen vagyok síró embereknek azt mondani, hogy nincsen igazuk. Néha úgy érzem, jó lenne leosztani mindenkit, de próbáltam már régebben, és nem megoldás.

Nem tudom, talán valaminek mindig rossznak kell lennie az életben, hogy megmaradjon az egyensúly.

önzés (?)

a kert végében emelkedő friss sírt öten álljátok körül. kicsit szomorkodsz, hogy nem búcsúztál el, hogy lekésted a búcsút. mire hazaértél, annyi minden megváltozott. gyertyák fényében derengő könnyes arcok- ez maradt a kutyusból, aki egyszerre két lábbal tudott pacsit adni.

nem is az utolsó pillanat számít, hanem az összes előtte lévő. hazamész, és átöleled saját kutyádat, jó szorosan, amíg még lehet.

magukat siratják - töri meg apám az ősz eleji napokra feszülő gyászt - hidd el, mind így vagyunk ezzel. nem a távozót sajnáljuk, hanem magunkat, mert hiányzik, és hiányozni fog. és eszünkbe jut, hogy mi is meghalunk egyszer. mindez csak önzés.

mint általában, most is igazat kell adnom neki. énem egy része legalábbis belátja: bár sokkal szebben hangzik, hogy nem akarunk olyan világban élni, melyben a szeretett teremtmény nincs velünk...ez ugyanúgy önzés, csak díszdobozban, szalaggal átkötve. talán nem akarjuk magunkat ennyire önzőnek érezni, és másokat sem annak hinni, ezért van szükségünk a díszdobozra.

egy másik énem azonban tiltakozik mindez ellen. őt majd máskor hallgatjuk meg, azt hiszem. mindjárt elalszom...