the sea

They said they were not be able to live without it.
Looking at the sea, the first word coming into my mind was uncertainty.
Although I know its elements, I couldn’t understand the nature of it. Changing surface. Unknown deepness. No sight of the other coast. If it once grabs you, there seems to be no escape, no hope to get out of it. Your future is voiceless death in the darkness.
So was the language. The one, spoken here. I know every elements of it, still I didn’t understand it first. Although I got tired of 5 minutes concentrating, I had to listen to people carefully whole day. In the beginning I felt so alone, so afraid.
One day they showed me the bridge to Denmark. It seemed to be endless, but I knew it did have end, which is the other coast. One day I began to understand people. First their view of life, later their language. That was the right order.
A day before yesterday I began to laugh uncontrollably for the first time. In my case, this is the sign of being ok. It’s great to be here as I like these people, this language and this sea. Still I would never move here to start a new life and partially forget my mother tongue, as lots of people do.

egy éve volt

Valahogy megemlítettük a körözöttet (most buktam le, hogy magyarul beszéltem), és onnan eszembe jutott a nap, amikor legutóbb próbáltak körözöttet etetni velem. Pontosan egy éve volt. Életem egyik legfontosabb estéjén, amelynek az egészét senkinek sem szabad elmesélnem, mert ugye enelá. Egyébként is képtelenség elmondani.
Aznap este mindenki meg volt őrülve... felnőtt embereket soha nem láttam még ennyire boldognak. Én is közéjük tartoztam, de a körözött bezavart, hogy lehet egy ilyen ünnepen olyan kaja, ami nem eszek meg. Helyette zsíros kenyeret kaptam, azt is csak akkoriban szerettem meg, mert rákényszerültem. Közben jöttek az ismerősök, és gratuláltak, és büszkék voltak ránk... Hozzám is mosolyogva jöttek oda olyanok, akikkel addig nem is gyakran beszéltem, tudtam, hogy mostantól örökké közéjük tartozom. Csak az fájt, hogy a saját cspk-m nem volt ott. Bárhogyan is, de én el fogok menni, ha valaki még elvégzi tőlünk jövőre vagy egyszer. Elég nagy ünnep ez, aki átélte, az tudja. Aztán az az út, amiről tavaly ilyenkor már írtam... Éppúgy süvít a szél most is, csak itt nem a fákat tépkedi, hanem a tenger hullámait.
Már egy éve volt. Ha most a svéd kajákkal (különösen a kávénak nevezett dologgal) nem tesznek el láb alól, akkor tovább folytatom míg bírom.
Egyvalakiről tudok a tavalyiak közül, aki abba akarja hagyni. Soha nem fogom megérteni azokat az embereket, akik annyit küzdenek valamiért, amit később abbahagynak.
Soha.

dialektus és kontrafék

nehezen jöttem rá, miért nem értem én, amit nekem mondanak. (ugye, nem bulizni kellett volna a hangtan vizsga előtt, inkább megtanulni, melyik dialektus mit takar). magyar származású ismerősöm speciális tolmács szerepet tölt be: svédről svédre tolmácsolja nekem a hallottakat. ugyanazt elmondja szó szerint, amit a svédek mondanak nekem, csak úgy, hogy én is értem. talán gyorsan mondják, elharapják a szóvégeket, süket vagyok (egy picit igen), vagy mit a baj? hát persze. nem léver, hanem liéever, nem búr, hanem bioúr (most kedvetekért fonetikusan írtam). diftongusok és triftongusok. nem tűnik nagynak a különbség, de ha a legtöbb szót így mondják és az intonasün is bezavar, akkor ennyi erővel oroszul is beszélhetnének. azért hozzá lehet szokni. estére egész jól értettem őket. viszont valószínűleg én nagyon szórakoztató lehetek, mert miután az egyszerű kérdést harmadszorra értem meg, gondolom elérve ezzel a "nagyképű magyar lány aki nem is tud svédül" státuszt, viszonylag folyamatosan válaszolok, és látom, hogy értik, és csodálkozva mondják, hogy hiszen jól tudok én svédül... jah, csak benneteket kellene feliratozni :)) egyébként kedvesek mind, és figyelnek rám meg minden, várakozáson felül, szóval egy (magyar) szavam sem lehet. csak svéd. abból is csak jó. az pedig természetes, hogy én továbbra is ragaszkodom a szépséges irodalmi nyelvhez (már amennyit tudok belőle), akkor is, ha kilógok a sorból...

ha valaki még vizuális élményre is vágyik, képzeljen el engem kontrafékes bringával kacsázni a Balti-tenger partján, pálmafák között :). ez volt ma.

"A bőrönd mióta szúrófegyver?"

a cím önmagáért beszél (csak azt sajnálom, hogy nem én mondtam)

szóval vonatoztam, metróztam, eltévedtem (nem egyedül!!), metróztam megint, buszoztam, csekkoltam (még a szandálomat is be kellett áldoznom a biztonságiaknál), ásványvizet dobtam ki, buszoztam, repültem, végül megérkeztem Svédországba. A repcsin oldotta a feszültséget, hogy egyik útitársammal kölcsönösen megosztottuk elméleteinket a lehetséges légi katasztrófákról, és ezzel kiakasztottuk a harmadikat. Mondjuk az erős beszólás volt részéről beszálláskor, hogy "búcsúzz el a földtől"... Aztán én sem hagytam magam. Mindkettejüknek pattogott a füle és szabályosan nagyothallottak, közben rákérdeztek (kiabálva), én jól vagyok-e: erre én: végül is, itt ülök két süket között... Az egyetlen, ami zavart, hogy letegeződtek velem az út elején (szüleim korosztálya egyébként), de én ezt nem tudtam megszokni. Ezért az út során kerültem a megszólításokat és a ragozott igealakokat.

Nem jutottam szóhoz, mikor megláttam a svéd feliratokat mindenhol, annyira szuper érzés volt. Vagy inkább hihetetlen. Az sem zavart, hogy az én csomagomat találtuk meg legnehezebben. Szerencsére a host-tal is megtaláltuk egymást, jó arc ő is és a felesége is, bár ma 70%-ban még magyarul beszéltem, de ezen változtatni fogok.

Szeretnék tudósítani erről a két hétről itt a blogban, de olyat ne várjatok, hogy reggelnyoclkorkeltünkéstojásvoltreggelire stb, mert nem ilyen stílusban írom majd le (remélem). Ja, és előre sorry az összecsapott bejegyzésekért, de csak lopom a "nem biztonságos" netet, és nem is mindig kapcsolódik... btw nagyon sok (túl sok) a törikönyv újdonsült szobámban. ez gyanús.

na, akkor god natt, alla!

(ja, és ma lesznek ponthatárok, eller hur? akkor mindenkinek ajánlom, hogy vegyék fel oda, ahova szeretne menni :))

két történet, gyér konklúzió

Néz rám azokkal az égkék szemekkel, amiket nem örököltem tőle, és azt mondja, nem volt még szerelmes. Ő még soha. Mert nem olyan alkat. Én nem jutok szóhoz a meglepettségtől. Szavainak tükrében az egész eddigi életem értékelődik át. Mítoszok omlanak össze bennem valami 20. század eleji aranykorról, amikor elvileg az életnek ez a területe nem volt ekkora szívás (pedig dehogynem).

Korábbi történetekből tudom, hogy nem ment hozzá az első jöttmenthez, nem kényszerítette senki semmire, hanem bulizott és válogatott. Na de vajon mi alapján, ha nem érzett semmit? 21 éves koráig válogatott (vegyük figyelembe, hogy mindez 70 éve volt), és végül hozzáment valakihez, aki természetre, társadalmi helyzetre és kinézetre megfelelt, és valamennyi pénze is volt, bár lehetett volna kicsit több. Úgy gondolta, talán nem fog jobb jönni, ezért hozzáment. Mostanában gyakran elismétli, hogy talán hibázott. Pedig - teszi hozzá - boldogok voltak, de akkor sem tudja, milyen érzés szerelmesnek lenni.

Anyám más eset volt. Ő kereste az igazit, a szerelmet, és nem tétovázott, ha dobni kellett az épp aktuális jelöltet, mert az valami égbekiáltó ostobaságot követett el (például hirtelen megkérte a kezét). Anyám bátor volt és soha nem gondolta, hogy nem fog jobb jönni. Még 30 felett sem pánikolt. Aztán találkozott apámmal. Jóféle romantikus történet az övék, ugyanis apám csak kamillázott, mikor először meglátta (szó szerint, mert pontos arcmemóriájának köszönhetően összekeverte anyámat egy kamilla nevezetű hölgyeménnyel, akit viszonylag régóta ismert. egy egész géptermet megmutatott neki, mert az nyilván menő dolog volt a 80-as években, mire rájött a tévedésre). Aztán egy évre rá esküvő - hogy őket idézzem - biztosak voltak a dolgukban.

Két nő, két történet, két példa (és a sors?). Nagymamám a realitás talaján maradt, és nem várt a mesebeli hercegre, aztán mégis közel 60 évet lehúzott azzal, akibe elvileg nem volt szerelmes, de megfelelt az elvárásoknak. Anyám pedig türelmesen várt míg megérkezett a - család többi tagjához mérten - szerencsére szűkszavú herceg fehér ló nélkül. És azt hiszem anyám szerelmes lett.

Most kellene valami általános konklúzió, vagy pár sor arról, hogy érinti mindez az én életemet, stb. Talán maradjunk annyiban, hogy biztosan nem kék a szemem (bár úgy hallottam rézgáliccal még ez is megoldható). A többin még gondolkozom kicsit.

út előtt

Ha még egyszer valaki azt mondja, hogy repülőgép fent még nem maradt, lelövöm, vagy nem tudom... nem elég, hogy még nem repültem, olyan útitársam lesz, aki nálam is jobban fél :D

Majdnem mindenki innen tudja meg: két napja kiderült, hogy két hétre befogad a legszebb skandináv ország. Pontosabban nem az ország, hanem két távoli ismerős. Sajnos nem kell dolgoznom semmit, csak naphosszat hallgatnom ahogy svédül nyomják a szöveget nekem. Meg válaszolnom is kell, gondolom. Miközben húsgombócot meg tonhalat eszem.

Szóval jó lesz. Kicsit jobban félek a beszélgetéstől, mint a repülőtől, mert mondtam már, hogy idegen környezetben nem vagyok túl talkative. Ha minden kötél szakad, mindig van a tarsolyban Strindberg életrajz, és a Drömspel elemzése, illetve egy kis leíró nyelvtan (szánalmas, tudom). Például ha kifogyunk a témából, elmesélem nekik, hogy ők ott skåne-ben hogyan ejtik a sj-ljud-öt. Biztos örülnének neki. Mintha nekem beszólna egy külföldi, az ügyezs és a turós tészta miatt. Na, de nem akarom a tanszéki tanmenetet kritizálni.

Ami egy kicsit aggaszt az utazás előtt, hogy a torkom még mindig fáj és a szemem még mindig be van gyulladva (ez utóbbinak az ic-s klima már megint jót fog tenni, már ezért is kérhetném, hogy ne sznobizálódjunk az ic-n, hanem menjünk gyorsvonattal). Nem lenne jó, ha svéd orvosok mondanák meg, hogy hát ez nagyon dålig, igazán nem kellett volna betegen világot járnom. De úgy döntöttem, még adok magamnak pár nap haladékot, mert keddig úgysem lett volna esélye a torkomnak meggyógyulni (napi 4 óra alvással, folytonos hangos beszéddel/énekkel).

Most másfél héten keresztül nyugalmi időszak van, épp tortasütéssel vagyok elfoglalva és várom, hogy digitalizálják végre a csodás videót, hogy nekieshessek szerkesztgetni. Persze csak jövő hét végére ígérték, nehogy meg tudjam csinálni, mikor van időm. Az ftp-nek is volt valami baja ma. Szörnyű :)

Arra is gondolok folyton, hogy olvasni kéne, mondjuk Esterházyt. Ha már úgyis lecionistáztak miatta (ami nevetséges), legalább olvassam. Az ember lánya nem felejti el egykönnyen, akiből érettségizik.

esküvői meghívó

kaptam egy esküvői meghívót

összeházasodnak, basszus

mindkettőjüket ismerem. külön-külön. soha nem láttam őket egymás kezét fogni, pedig nem csak évente egyszer találkozunk. nem mutatták semmiféle jelét a járásnak, pedig titokban már régóta alakult ez a dolog. én megérzem az ilyen dolgokat, de még tavaly a 10 nap összezártság során sem voltam teljesen biztos abban, hogy ők ketten ilyesmire készülnek. nem tudom, egyáltalán hogy bírták ki tavaly, hogy azt tegyék, ami a dolguk, és ne egymással foglalkozzanak.

aztán egy utótalis e-mailben valami közös kocsiról esik szó. majd küldenek egy esküvői meghívót.

sajnálom, hogy nem tudok ott lenni. megnézném az - amúgy mindig sportcipős - lányt magassarkúban és fehér ruhában, ahogy összeköti életét ezzel a fárasztóan vicces bölcsésszel, aki tavaly a tábort is csak ingben építette, s aki talán még az "igen" után is elhadar majd egy viccet

összeházasodnak, basszus. legyenek nagyon boldogok :)

csak röviden

hazaértünk. jelenleg próbálom újra megszokni a modern technikát, az ágyamat és a szemceruzát

nagyon jó volt, annak ellenére, hogy gondból idén is kijutott, a 8 nap sokszor próbára tette csapatunk összetartását. és én boldog vagyok, hogy kivétel nélkül mindent sikerült megoldani és elviselni, és hogy egyszer sem volt hibáskeresés ha valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. nem háborodtak fel, mikor mikor nem találtuk a cövekeket, mikor lekéstük a buszt, vagy futottunk a vonatra.. és nem akartak hazamenni miután nem aludtunk a betolakodók miatt egész éjjel (utóbbinál csak a fiúk szokatlan csendje jelezte a másnapi reggelinél, hogy ők érezték magukat felelősnek a biztonságunkért, akkor is, ha esélytelenek és felkészületlenek voltak a túlerővel szemben)

picit szomorúvá tett, hogy tavaly óta a legtöbb gyerekem veszített abból a felszabadultságból, ami a gyermek-léttel jár. folyamatosan zúdult rám és a közösségre az a szemét, amivel az élet ezeket a tizenéveseket mérgezi. egy fárasztó nap után minden feltör belőlük, legyen az a szülők válása, a szeretethiány vagy a beteg nagypapa miatti fájdalom. vezetőként néha úgy éreztem, az egyetlen, amit tehetek, hogy hagyom, hadd zokogjanak a sötétben a táborkapu mellett, aztán mikor úgy érzik, jöjjenek vissza hozzánk a fényre. és hagyom azt is, hogy takarodó után még beszélgessenek egymással, mert semmi sem gyógyítja meg jobban őket, mint a kortársaik megértése

valaki azt mondta nekem, hogy azért jó nyolcévesekkel foglalkozni, mert ők hálásak, míg a nagyok nem. 3 év alatt már megtanultam, mekkora tévedés ez. sok- sok türelem, kitartás és kreativitás kell a nagyobbakhoz, meg pedagógiai érzék, de ha a bizalmukba fogadnak, onnantól már minden rendben van. és hálásak ők is, csak nem úgy, mint a picurok. a nagyok félszavakban, csendesen fejezik ki a hálát, vagy átölelnek hirtelen. és olyan is van, hogy kórusban kiabálják a nevemet, hogy lépjek ki a zászlóhoz táborzáráskor, pedig megmondtam előre, hogy nem akarok. persze kilépek (magamban megjegyzem, milyen jól összehozta idén a fiúbanda a zászlót, még egy magamfajta bölcsészlány is tudja kezelni). végignézek rajtuk és büszke vagyok rájuk. bíznak bennem és én is bennük. ismernek. tudják, hogy amit kell, komolyan veszek, de mégiscsak 20 éves vagyok, és amikor megtehetem, akkor meghülyülük én is. például mikor végigénekelem az esti vezetőségit... vagy mikor arról beszélek a nagyoknak, hogy már hiányzik a sörözés, de ugye nem lehet, mert én tiltom :D.

tök jó, hogy elvileg csak helyettes vagyok, de igazából az én csapatomnak mondják magukat