ha lehet egy kívánságom

Hogy mit kérek Tőled erre a nyolc napra? Egyszerűen csak annyit, hogy legyen olyan jó, hogy megmaradjon a lelkesedés. A lelkesedés a gyerekekben, akik már hetek óra várják a tábort és a kicsit nagyobbakban, akik közül sokan csak "el akarnak szabadulni otthonról" (a szüleikkel való megismerkedés után ezt nem is csodálom) és nem utolsó sorban bennem.

Sokan kérdezik miért csinálom. Annyit mondhatok, nem magáért az eszméért teszem, mert az az elmúlt 103 év során sokat sérült, és talán csak egy része maradt meg. Bár sokat jelentettek azok a szófoszlányok, melyeket tavaly június 24-én hajnalban ismételtettek velünk, tulajdonképpen csak keretet adtak az egésznek.

Én értük vagyok hajlandó "dolgozni", és ha ebben a nyolc napban jól érzik magukat és tanulnak valamit az életről, már megérte.

Sokan zokon veszik, hogy megbízom bennük. A vezetőimben. Most lesz 19 éves a legidősebb. Talán buta dolog megbízni kamaszokban, de tudom, hogy mennyit épültem, mikor 17 éves koromban bennem is megbíztak, rám is számítottak. A felelősség csodát tesz az emberekkel.

Csak azt kérem, hogy minden jól sikerüljön (és nem ártana, ha elmúlna már ez a megfázás, mert nem vicces, hogy itt lábadozom 8 órával az indulás előtt. de azt hiszem ez benne van a "minden jól sikerüljön"-ben).

köszönöm

én és a humorom

tegnap megkérték a humorom kezét (nincs abstract meaning, szó szerint így történt)

én döbbenten állok az eset előtt. eddig is tudtam, hogy ismerőseim körében közszeretetnek örvend, hiszen nélküle nem bírnánk ki például az irodában füstölgést péntek délutánonként, majd a négyórás vonatút idegbeteg utasait és kalauzait... és egyáltalán az életet. de azért abban bíztam, hogy én kelek el előbb, nem ő. végül is ő csak rajtam keresztül érintkezik a külvilággal, és csak egy részem...

az esküvő végül elmarad, mert én - mint hivatalos gyámja - nem adom (még a testemen keresztül sem:P). az ő véleményét ki sem kértem. úgyis tudom, hogy elég magasra teszi a mércét, nem éri be mindenféle szedettvedett poénnal...

egyébként sem merült fel eddig, hogy mi külön is léteznénk. az elején még nem is igazán fedeztem fel, hogy bennem létezik. elnyomtam. aztán valaha a bankett hajnalán egy volt osztálytársam (életünk egyetlen igazi beszélgetésében) azt mondta, hogy szereti (i mean, a humoromat), és biztos sokra fogom vinni. (talán arra gondolt, hogy majd a mekiben a sajtburger mellé ajándékba adhatok néhány poént. pedig nem lehetne marketing célokra használni, mert ismeretlen környezetben kicsit szótlan, éppúgy, mint a gyámja)

a lényeg, hogy rájöttem: a humoromra számíthatok, akkor is, ha falfehéren állok egy vizsga előtt, és akkor is, mikor a fogorvosnál várakozva hallgatom, hogyan győzködik a másik szobában az osztrák vendéget, hogy dieses Zahn ist nicht so wichtig, húzzuk inkább ki... néha persze rakoncátlankodik, és komoly helyzetekből is viccet csinál, a körülöttem lévő emberek pedig csak néznek, miért nevetek szünet nélkül...aki nem ismer ki sem nézi belőlem

szóval most megkérték a humorom kezét. tudtam én, hogy csak a jó dolgok kellenek belőlem...

/nem teljesen releváns infó: úgy tűnik bekajálták, hogy beckettnél még a virágzó (alternatively nem virágzó) fa is lehet tragikomikus, és egy csodás négyessel jutalmazták fáradozásomat :) valószínűleg ha többet tanulok és nem minden második kérdésre t. s. eliot a válaszom, még ötös is lehetett volna. de ne elégedetlenkedjünk. a vizsgaidőszak hivatalosan is lezárult /

mert véget érnek

túl egy tragikomikus godot-esszén a négyeshatos vonalán sétálva az utolsó pesti napomon azon gondolkozom, rosszul esik-e hogy a dolgok különösebb magyarázat nélkül véget érnek. egyszerre csak megszűnik a rajongás, az érdeklődés, egyszerre csak nem akarunk többé látni bizonyos embereket, nem akarjuk úgy élni az életünket, ahogyan addig tettük

most például drága barátném sem volt képes 5 percet várni a plázázással miattam. múltkor meg mikor belépek a koliszobájába felugrik a géptől és könnyek között rohan felém, mert az ő élete nem ér semmit, mert sem a suli, sem a pasi nem jön össze... és hogy mennyire hiányoztam, és hogy beszélnünk kell... de én már akkor tudom, hogy nem kell. vége már a hajnali buszos beszélgetéseknek, mert megváltoztunk, és nem érzem már, hogy különösebben összetartoznánk. először nem akartam leírni, mert ha tudná, hogy ezt gondolom, biztosan fájna neki, és csalódna bennem. végül ő okozott csalódást

aztán hazamegyek és elkezdek pakolni a másnapi költözés miatt, meg takarítani, mert a vizsgaidőszak rossz hatással van az albérletre. mosolyogva dobom ki a borosüvegeket, mert ritkán vagyok annyira őszinte, mint azokon az estéken voltam... és agysejtpusztítás ide vagy oda, sokkal bölcsebb is lettem a beszélgetéseinktől. kidobom az üvegeket, mert csak foglalják a helyet, és csak egyetlenegyet hagyok meg. ha szeptemberben visszatérek, lesz ami emlékeztet majd a szerda esték hagyományára, amit majd folytatni kell

találok száradt rózsaszirmokat is, nem tudom, hogy kerülhettek oda, ha egyszer egészben dobtam ki a rózsákat. felidegesedem, mert azok a rózsák rosszkor voltak rossz helyen, nem tőlük kellett kellett volna megkapnom őket és főleg nem akkor amikor... a rózsákkal nem szabad csak úgy dobálózni, mert akkor elveszítik különlegességüket. szóval egyiknek sem örültem, és ne mondjátok, hogy nem értem a romantikát, mert értem én, csak nem úgy ahogy sokan gondolják. például az elég romantikus, hogy elrohanok a számomra utolsó próbára is és megbizonyosodom, hogy még mindig elvesztem a beszélgetés fonalát ha egy bizonyos valaki (akitől soha nem kaptam rózsát) a közelembe kerül. borzasztó, hogy ilyen gyenge vagyok. és persze oda kell jönnie, fel kell kérnie, miért is ne, de érzem, hogy fejlődik az immunitás

a burger elé, mint mindig, most sem érek oda időben, de megvárnak, mint mindig, aztán keresünk kocsmát ahova mindenki befér. kikötünk a szokott helyen, az estét nem részletezném, csak azt, hogy van sör-mézes akció, és én a vonatjegy árát is elköltöm, miután kiderül, hogy kocsival jövök haza. mert inni kell, mondják, főleg nekem, ha már a tanszékvezető "örökbe fogadott", és egyébként is übermensch vagyok, hogy kaphattam már ötöst...

aztán csak fogom a bőröndöket másnap és kiköltözöm. visszajövök majd szeptemberben, csak hát mégis, ez most végetért. ziláltan nézek ki, mondják otthon (vigyorgok magamban rendesen), hosszú volt az év, a vizsgaidőszak, a tegnapi nap, de legfőképpen az este.

és megvisel, hogy véget érnek a dolgok, akkor is, ha én akarom így. hazudtam az elején, mert van magyarázat, csak nem mondjuk ki. nem akarok senkinek beszámolni arról, miért költöztem haza ilyen hirtelen. Neki pedig főleg nem arról, miért nem állom a szavam, és miért nem találkozom vele. pedig egyszerű: nem akarom azt a szerepet betölteni az életében, amit ő elképzel nekem. az ehhez hasonló kompromisszumok még soha nem végződtek jól. Ilyen téren nincs alku. Én hadd legyek boldog.

ahova a sorok vezetnek

közhely, közhely, közhely
az elmúlt héten körülbelül tízszer is nekiálltam írni, de mindig hatalmas közhelynél kötöttem ki.
minden sor a közhelyekhez vezet, így is mondhatnánk
egyébként, gondolkodott már valaki azon, mi jön a posztmodern kor után? neoposztmodern, vagy - ahogy legutóbbi elírásom hangzik - mosztmodern? szóval ha írni szeretnék, milyen stílusban fogjak hozzá? mi az, amit még nem írtak le előttem? pontosabban, hogyan nem írtak még előttem? hát úgy biztosan nem, ahogyan én. de ki fogja azt elolvasni?
kiadok egy könyvet, és a címe az lesz, hogy mosztmodern közhelyregény
na mindezt nem vegyétek komolyan, nem őrültem meg, csak túl sok irodalom vizsgám van mostanság, plusz érzem, hogy írnom kell, de megőrjítenek a közhelyek
ez esetben mégiscsak megőrültem
előfordul

amire (nem) gondolok

Persze, hogy ő is jelent számomra valamit, ha felmegyek azért msn-re nagy tanulásaim közepette, hogy beszéljek vele, és nem adok egyértelmű választ a kérdésére, hogy hívjunk-e még embereket vagy maradjon az eddigi szisztéma. És persze, hogy marad az eddigi, mert ő is csak azért kérdezte, hogy ez is meg legyen kérdezve (szép magyarosan).

Tudom, hogy rossz mindez, hogy nem szabadna így lennie, nem szabadna még egy szikrát sem éreznem, ha önmagamnak jót akarok. De az emberek beférkőznek ez életembe, teljesen észrevétlenül, és mire rájövök, mennyire közel kerültek hozzám, már túl késő. Több héten keresztül ültem mellette és nevettem vele teljesen közömbösen (most feltehetitek a kérdést, hogy lehet közömbösen nevetni, pedig lehet), míg egyik barátnőm rá nem kérdezett, és ki nem mondtam azt a mondatot, hogy nincs köztünk semmi. Ez a mondat kimondásának pillanatában még teljesen helytálló volt, elhangzása azonban mindent megváltoztatott. Pedig pontosan tudom, kire hasonlít a drága, csak még egy korábbi stádiumban van, de majd megnézném hat év múlva...

És most itt vagyok, és nem gondolkozom ezen a dolgom (dehogynem, hiszen írok róla). Tudom, hogy nem éri meg vele foglalkozom, mert a dolgok nem fognak változni, mert ő nem akarja, hogy változzanak, nekem pedig nincs jogom akarni, csak üdvözölni a változást.

Megszoktam már, hogy én esek nagyobbat.

generation gap

Türelmesen elmondta, hogy ha már kitaláltuk mit főzünk másnap, a szemközti boltban leadhatjuk a hozzávalók listáját. "Vagy már meg is van az egész heti menü?"- kérdezte rámszögezett tekintettel. Elmosolyodtam. Persze, hogy megvan, táblázatban a programokkal és az időpontokkal együtt. Persze, hogy nem felejtettem el amit tavaly tanultunk. "De azért karfiol nincs benne?" kérdezte vigyorogva, és felidéztük a tavalyi sztorit, és azt is, mennyire ki volt akadva mikor az egyik kiképző leordította a haját, és hogy én mennyire ki voltam akadva próbázás előtt. És azt is, hogy minden nap számoltuk mennyi van még hátra. És azt is, hogy nem akartunk elindulni egyedül a sötét erdei úton, pedig már tényleg csak az volt hátra, hogy fogadalmat tegyünk. Ugyanúgy féltünk akkor, ugyanúgy szenvedtünk egész héten, és most ugyanúgy küszködünk a csapatainkkal, pedig ő 30 évvel idősebb és 15 évvel régebb óta csinálja az egészet mint én. És soha nem érezteti, hogy ő valamit is jobban tudna, mert már megtanulta egyenrangúként kezelni a fiatalokat.

Pedig nagyon- nagyon sok az olyan ember, aki semmibe sem veszi a nálánál fiatalabbak véleményét, és ötleteit még akkor sem, ha azok kiválóak. És ez szörnyű érzés. Nemcsak 20 évesként, hanem gyerekként is. Mert a gyerekek is gondolkodnak, sőt, néha többet és okosabban mint a felnőttek, de vannak olyan szülők, tanárok, szomszédok stb. akik ezt nem veszik figyelembe, és buta, értelmetlen szabályokat hoznak. Aztán csodálkozunk miért van ennyi lelki sérült ember.

Én szerencsés vagyok, mert laza szülőkkel nőttem fel. Mióta az eszemet tudom, mindent együtt döntöttünk el. Nem volt olyan, hogy majd az okos szülők eldöntik, te meg menj a szobádba. Nem mondom, hogy mindig megkaptam amit akartam, de mindig elmondhattam otthon a véleményemet, feltehettem a kérdéseimet és a szüleim válaszoltak rá, és soha nem hoztak értelmetlen szabályokat. Persze mivel visszakérdezhettem és visszabeszélhettem sokszor parázs viták alakultak és alakulnak ki közöttük, mert nekik tényleg megmondom, ha valamit nem érzek jónak. Egyszóval visszaszólok, és nem vagyok büszke rá, de legalább nem marad bennem a harag. Meg bennük sem. Legutóbb mikor összevesztünk, tényleg ideges voltam, és még akkor is remegő kézzel nyúltam a telefonért, mikor éjfél előtt pár perccel megszólalt. Bocsi, csak véletlenük hívtalak fel- mondta anyukám, és már egyáltalán nem volt mérges. Hiszi a piszi.. véletlenül. Egyszerűen csak nem akart úgy aludni menni, hogy haragban van a tőle 250 km-re lévő leánykájával.

(off: nem akarok tanulni, legyen már vége a vizsgaidőszaknak, vagyis legyen már meg minden vizsgám és legyen júni 29... vagy 22....ááááá, több napja nem élek szociális életet mert tanulok, tanulok és tanulok...ááááááá... és mindenki a vízparton döglik vagy vb-t néz vagy mindkettő és szánsájn)

trifles

sometimes i catch myself on not smiling, just staring at people, trying to imagine how their life would be, wondering whether they are happy or not. they must be happy in a sense because otherwise they would have given up already, and because life is great with its ups and downs.

there are moments for which it's worth living... such as drinking a coffee with a person important to you, walking alone without an umbrella at a rainy night, drinking two bottles of wine with somebody really close to your heart, loosing the way in the woods before the storm, dancing with the guy you love and hate at the same time, running towards your parents at the station, sitting down with a packet of tissues to write a poem, getting to the top of the hill with your bike, picking strawberry with your grandma, kissing with an unknown guy at a party, having a cold shower after a 10 day-long scout camp, running accross the meadow aimlessly, helping someone to pass the exam, singing the last song by the campfire, keeping a promise until your death, walking on the empty street of your smalltown, feeling happiness over a perfectly illogical thing, parting with somebody with whom you will never miss each other...

i don't say that all of these trifles are happy. they are just great. considering them you can be sure about your ability to feel, to have emotions, to perceive life in your own special way. not being able to see life in its complexity, in its fluency, you only have these moments stored in the memory in the form of blurred pictures and unfinished sentences...

sometimes there is no answer, no explanation, no countinuation , but at least you are inside of the flow of life... and not outside

jövőre, ugyanekkor, ugyanitt

20:29- Msn bejelentkezés, rejtve. Nem kaptam azonnalit? Meglepő.

20:30-"képzeld úgy néz ki meglesz a 34. kreditem" -":D honnan tudtad, hogy itt vagyok? egy perce jelentkeztem be, rejtve. ez már természetfeletti."

Nem köszönünk egymásnak a beszélgetés kezdetén, kihagyjuk a szokásos "hogy vagy?" köröket, hétköznapi dolgokról beszélünk, mintha minden nap találkoznánk. Vannak időszakok mikor naponta írunk egymásnak, akár csak egy azonnalit, várva, hogy a másik válaszol, akár rögtön, akár csak 12 óra múlva. Van olyan, hogy hajnali háromkor hazaérek buliból, és még gyorsan küldök neki egy helyzetjelentést azonnaliban :). Utoljára januárban láttam és úgy búcsúzott, hogy "jövő ilyenkor találkozunk".

Két évvel ezelőtt "felvettek" buli után, ahogy integettem neki a hajnali buszról, szétáradt bennem a szomorúság, mert tudtam, hogy onnantól kezdve alig fogunk találkozni. Írtam már róla ebben a blogban, ő volt az a srác, akivel eltévedtem az első napon a gimiben, akivel végigbeszélgettem a mazsi túrát, aki minden reggel sósperecet vett az adyn, hogy aztán elosztogassa... Négy éven keresztül tartottuk egymásban a lelket, és azóta is mindig azzal szekál, hogy én könyvvel a kezemben mászkáltam a terem egyik végéből a másikba minden dupla magyar előtt, remegve az idegességtől, akkor is, ha már volt jegyem. Én meg azzal, hogy a "terror" idején beült a klotyóra memoritert tanulni.

Biztosra vettem, hogy ha egy másik városban fog egyetemre járni, teljesen eltávolodunk egymástól. Nem így történt.

Még az egyszerűnek tűnő dolgokat sem lehet előre kiszámítani. Vannak az életnek olyan fordulatai, melyek elválasztják egymástól a jóbarátokat, akkor is, ha minden héten találkoznak, viszont vannak személyiségbeni hasonlóságok és érzelmi kötelékek, melyek kimondatlanul is összetartják az embereket, akkor is, ha távol vannak egymástól, és más környezetben élnek. Ritkán, de van olyan, hogy a külső hatások nem tudnak úgy megváltoztatni, hogy ne maradj ugyanaz az ember egy régi barátod számára.

the ones who don't understand me

"Te nem tudsz nekem olyat mondani, ami elszomorítana".

Szünet volt és Eszti arcán láttam az izgatottságot. Annyira el akarta már mondani amit 4 napja tud, és ami - ő szerinte - befolyásolja a kedvemet, az életemet. De hiába várt valamiféle heves reakciót tőlem. Mikor elmondott mindent, én csak egy mosollyal válaszoltam és nekidőltem a falnak.

"De, de, de... kíváncsi vagy rá hogy néz ki, nem???"

Nem voltam az, de ő azért elmesélte. Ha nem ismerném eléggé, azt hinném, kárörvendett magában amiatt, hogy végre nekem sem jön össze a dolog. De ismertem már őt, és tudtam, hogy egyszerűen ilyen a stílusa. Mindig, mindent el kell mondania.Én viszont nem mondok el mindent, és neki sem mondtam el ami az ügy kapcsán eszembe jutott. Mégpedig az, hogy most legalább már értem, miért nem beszél velem két hete. És most először, mióta ismerem, tiszteletet érzek iránta. Akár tudatosan, akár tudatlanul teszi, nagyon jót tesz azzal, hogy nem keres. Bőven elég az, hogy heti kétszer két és fél órát bámulom a képét és mosolyt erőltetek magamra mikor rám mosolyog.

Visszatérve, Eszti nem érti az én életről alkotott koncepcióimat, és nem is fogja soha megérteni, hiába is magyaráznám neki. Ő azt hiszi, hogy ha valakibe valaha szerelmes voltam, akkor szomorúnak kell lennem, ha az a valaki mással van. Pedig nem. És nagyon sok olyan ember van még, akik egyszerűen nem értenek engem. És ülök velük szemben, próbálunk beszélgetni, és hiába vagyok én toleráns és hiába tudom, mennyire jófejek, egyszerűen érzem, hogy nem egy világban létezünk. És mikor mondok nekik valamit, néznek bociszemekkel, és látom rajtuk, hogy nem értik, nem értenek egyet velem, és hiába magyaráznám nekik a dolgokat. Mióta a btk-n sürgök-forgok, egyre kevesebb ilyen emberrel találkozom, mert nyilván a többi bölcsész is bölcsész-filozofikus-elszállt módra gondolkodik, ahogy én. És mindig mondtam, hogy bármilyen sráccal ki lehet kezdeni, csak bölcsésszel nem, aztán rájöttem, hogy ez nem feltétlenül igaz. Most van egy bölcsész srác a környéken, és hihetetlenül megértjük egymást. De nem, nem. Vele sem lesz semmi, két mekis kereset túl kevés XD. Meg egyébként sem...

"i will not see you tomorrow, will i?" - nem tudom, biztosan, de inkább hagyj ezekkel a kérdésekkel. ha találkozunk is, annak mi értelme van? mondd, ennek az egésznek egyáltalán mi értelme van? egyáltalán miért akarsz látni engem, mit akarsz tőlem? miért csillognak a szemeid mikor meglátsz?

miért, miért nem gondolkodtok mielőtt kimondtok vagy leírtok dolgokat, miért nem gondoljátok át, mit akartok? miért nem tudjátok, mit akartok? miért nem veszitek észre, hogy szenvedünk?