Azt hiszem most tényleg elmúlt. Gondolok rá, de már nem azzal a boldogsággal, amivel hónapokon keresztül tettem. Létezik. Része az életemnek. Különc. Talán soha nem tudnám megszelidíteni. Nem hiszem, hogy boldog lehetnék vele, ha már eddig is ennyi fájdalmat okozott. Csak a fontos dolgokat nem veszi észre vagy nem akarja. Ha belegondolok, végig, minden találkozásunk és beszélgetésünk alkalmával csak magával foglalkozott. Csak az volt a lényeg, hogy ő milyen okos, ügyes, különleges, és mit szeretne elérni. Soha nem érdekelte mit érzek, még az sem igazán, mit gondolok. Valaki mást láttam benne, nem azt, aki valójában. De ez a képzelt valaki mégiscsak sokat segített nekem, és ezt a tartozást én visszafizettem. Sajnálom őt, mert ha így folytatja az életét, soha nem találja meg az igazi boldogságot. Sajnálom őt, mert sorra engedi el az embereket az életéből, hátha mástól többet, jobbat kap. De már nem sajnálom, hogy engem is elengedett.
Saját utaim vannak. Nem várom, hogy keres. Nem hiányzik.
"Gondolj bele, milyen érzés lehet azoknak a srácoknak, akiket nekünk rendelt a sors, hogy még mindig nem találtak meg minket." részlet egyik barátnőm filozófiájából :). Remélem így igaz és hamarosan megtalálnak.
Új szerelmem van, vagy tornacipő személyében :P. Hihetetlen, hogy tornacipő-vételre vetemedtem, az egy évvel ezelőtti önmagam rám sem ismerne. Egyáltalán... annyira más vagyok...