sör, fények és monológ

Sörözés után a körúti fények leginkább a jövőt világítják meg. Belső monológom angolul kajtat az agyamban, if he loved you, he would ask you out, but if he doesn't love you, than that's it. Szerencsére vannak más dolgok, amik feldobják az embert. Például a tavasz. 2 hete még hóban sétáltunk, most meg egyszálpólós emberek jönnek szembe az utcán, és nem lepődünk meg, mikor egy lány megáll a dm előtt, az ég felé fordul és becsukja szemét. Élvezi a napfényt, még ebben a szmogos városban is. Ilyenkor gyalog járok suliba, ahogyan a hóesésben is szoktam.

A nyaram is jóval kecsegtet. Angliába próbálok kievezgetni gyerektábori munkára. Pénz is lenne, angol szó is, gyerekterelgetős tapasztalat is.

Okj-ra akarok jelentkezni. Lecsúsztam ugyan a február 15-ről, de majd pótjelentkezésben megoldjuk, vagy pedig jövőre. Elég kevés infót találok ezekről a képzésekről, de a pénzügyi vagy számviteli szakügyintézőt néztem ki. Pedig azt hittem érettségi idején, hogy elfelejthetem a matekot örök életre. De hát nem. Kompromisszumot kötök a sorssal, hogy a bölcsész alapdiplomám mellé és remélhetőleg a tanári MA-m mellé legyen valami használhatóbbnak tűnő képesítésem is. Ha újra 18 lennék, újra angolra mennék, mert nem bántam meg, ez volt az álmom. De ebben a világban rájön az ember, hogy nem a diploma számít, hanem a találékonyság, a szerencse, és az, hogy több lábon tudjál létezni.

hajnali gondolatok

Szombat hajnali 4-kor szinte senki nem járt a vasi megyeszékhely utcáin. Csak a csizmám kopogása és az eső szemerkélése hallatszott, és ez megnyugtató volt. Néha-néha elhúzott mellettem egy kocsi, ilyenkor elkezdett bennem vibrálni a félelem. Futni tudok- járt a fejemben folyton, és szombathely mégsem olyan nagy, hogy ne lehetne futva pár percen belül egy viszonylag biztonságos helyre érni.

20 perc alatt értem az állomásra. Éles kép villant be, mikor beléptem a váróba. Két évvel ezelőtt türkizkék szalaggal a kabátunkon vártunk a vonatra, hihetetlenül boldogan. Még emlékszem a sok hülyeségre, amivel egymást szórakoztattuk, a mosolygó arcokra... Akkor minket ünnepelt mindenki, most pedig már nem.

Idén rossz volt a buli. Talán a zene miatt, talán miattunk. Tavaly még tudtunk a végzősökkel együtt örülni. Életem egyik legjobb bulija volt a tavalyi. Most pedig csak a távolságot éreztük, ami elválaszt minket az idei negyedikesektől, a magukat érettnek érző kamaszoktól, a sarokban csókolózó pároktól, s a kissé antiszoc kihúzóktól, akik azt remélik, az egyetem majd önbizalmat és szabadságot ad, majd megold mindent, mindent.

És velünk mi van? Talán felnőttünk. Felnőttünk ahhoz, hogy elfelejtsük a régi konfliktusokat, és megismerjük egymást az utcán akkor is, ha 4 év alatt nem voltunk kedvesek egymásnak. Új életet építettünk úgy, hogy a régiből továbbvittük a jó emlékeket, így továbbra is megértjük egymást. Vagy még jobban. Hiszen mindenkivel előfordul, hogy nem jönnek össze a dolgai, szakítás után van, pénzt veszít, nem megy a tanulás, nincs munka, nincs célja vagy egyszerűen elcseszi kilátásban lévő párkapcsolatait.

Jött a vonat, és egészen 21. századi kinézete volt. Kényelmes ülések, kellemes fűtés, önműködő ajtó. És nem aludtam el rajta, mint ahogyan két éve történt. Nem alszom már annyit, mint rég.

Scars inside and outside

A testemen gyülekeznek a kék-zöld foltok. Nem bántalmazott senki, legalábbis nem szándékosan. Egyfelől még látszódnak a múlt hétfői esés nyomai. Másrészt táncon az egyik srác úgy megszorított, hogy pár órára rá keletkezett egy pirosaslila folt a felkaromon. Valószínűleg holnapra még feltűnőbb lesz, így a következő bulikon magyarázhatom az esetet. Úgy utálom, mikor így megkínoznak, de nem merem mondani, hogy rohadtul fáj, mert persze, kezdő, meg minden.

Ezen kívül sok érdekes dolog nem történt ma velem. Délelőtt bemerészkedtem 3rd floor linguistic department környékére, hivatalos ügy miatt, de siettem menekülni, hátha csapdába esem. Elég nekem a heti 2 mondattan is, bár most értelmes fejjel figyelek mindkettőn. Jegyzetelek is, pedig az egyetem pont hogy leszoktatott róla. De ebben a félévben meg akarom mutatni, hogy képes vagyok legalább négyest szerezni mindenből. És közben próbálok élni is. Az otthoniak már úgyis kiakadtak, hogy csütörtökön és pénteken is bulizom, de jó apám feltette anyukámnak a kérdést: miért, te mit csináltál ennyi idősen? Erre nem lehetett olyat válaszolni, ami ellenem szól XD.

A szokásos utolsó bekezdés következik. Néha azt hiszem, értem őt, néha meg egyáltalán nem. Nem tudom, hogy ő mit vesz le rólam. Valószínűleg nem azt, ami kellene. Hs olvasná ezt a blogot, akkor megértene, talán túlságosan is. Vagy még jobban összezavarodna. De nekem ez így azért rossz, mert nem vagyok szabad. Nem az a baj, hogy nem kellek vagy kellek, hanem az, hogy nem tudom. És akárhányszor úgy döntök, hogy elfelejtem, megjelenik, érezteti, hogy kellek, az én érzéseim meg felerősödnek.

'Please don't keep me waitin'

Lelkes-esés és egyéb frusztráló dolgok

A negyedik félévet őszinte lelkesedéssel és egy hatalmas eséssel kezdtem. Szerencsére nem lett semmi bajom, egy pillanat alatt felugrottam a "könyvtárba" lefelé vezető lépcsőn, és talán nem sokan néztek hülyének. Másnap persze vizsgálgattam a tükörben kék-zöld foltjaimat, és tűrtem a szombati padlón-hálózsákban alvás és az említett esés okozta fájdalmakat :D.

Rájöttem, hogy bármit is teszek ellene, még mindig tanár akarok lenni. A véremben van. Ha ezt már az egyik őrstagom is észreveszi, akkor biztosan igaz. Most felvettem egy pepszi előadást meg egy gyakorlatot is, és ezek bearanyozzák a hetemet. Persze mondattanon és értelmes szemekkel figyelek, de nem ígérhetem, hogy a jövő leíró nyelvész zsenije veszett el bennem.

Holnap lesz az az óra, ami miatt egész héten frusztrált vagyok.

Más dolgok miatt is frusztrált vagyok, vagy boldog... mostanában nem tudom elválasztani a kettőt. Azért elég ilyesztő, hogy annak örvendeztem, hogy ő jól van, meg ilyenek... már ez boldoggá tesz valamennyire. Persze bunkó vagyok Vele, mert fáj és mert annyira nem tudom, mit csináljak, és attól félek, csak rontok a helyzeten. Meg hát ne tagadjuk, ő is szokott bunkó lenni.

Jaj, tudom, hogy nem könnyű velem, de azért ennyire mégsem lehet nehéz? Vagy igen?