vizsgák után

most, hogy vége van a két hónap szenvedésnek, végre tudok a barátaimmal foglalkozni. bulizgatunk majd, meg újra láthatom azokat a volt osztálytársakat, akikkel csak ilyenkor sikerül talit összehozni.

furcsa lesz. valakivel többször beszélsz egy héten msn-en, olyan, mintha ott ülne melletted, szinte mindent tud rólad, és már egy éve nem láttad. nagyon várom a találkozást, mert ő volt az első haverom a gimiben, együtt harcoltunk meg a beilleszkedésért. írta, hogy kíváncsi, mennyit változtam... hát külsőre nem sokat azt hiszem. viszont a kisugárzásom rengeteget. az életfelfogásom... na jó, talán kicsit a stílusom is.

félek, hogy nem lesz olyan jó a találkozás, mint amennyire várjuk. azért az idő sokat jelent, és kérdés, hogy élőben is megtaláljuk-e a közös hangot, úgyanúgy, mint msn-en. megfelelési kényszer. nem akarok elveszíteni egy ilyen barátot.

más: anyu ma jön be a szobámba, ülök az ágyon, laptoppal és térképpel :D. hova utazol? - még nem tudom, portyát szervezek. a vége az lett, hogy le "korlátoltaztam" az egész famíliát, mert beszóltak, hogy hogy lehet, ilyen időben portyára menni, meg egyébként is, miért nem tudok nyugton maradni. de mindezt nevetve adtuk elő. pontosan tudják, hogy én már csak ilyen vagyok, és nem tehetnek ellene semmit :) (ma pl hóban alakiztunk őrsin, poén volt).

arról meg még mit sem sejtenek, hogy éppen újabb magántanítványokat próbálok beszervezni, hogy az ösztöndíjkiesését pótoljam. persze emiatt is nagyon enthusiastic vagyok :).

felülírom önmagam

Most megint átírok és próbálom összemixelni e két nap főbb történéseit, hogy világos képet kapjunk lelkiállapotomról.

Előre mondom, hogy a helyzet sz*r. Persze lehetne rosszabb, de azért mégis.

Az első napirendi pont, hogy megint szembetalálkoztam egy nagytudású... (a nevét inkább hagyjuk), akivel a következő másfél évben megharcolhatom a harcomat azért, hogy lássa, hogy nem vagyok egy hülye liba (tudom, tudom, mostanában a stílus kivetnivalót hagy maga után). Az történt, hogy nekem már megint más elképzeléseim vannak a dolgokról, mint kellene, és én szerényen úgy gondoltam, ha irodalom vizsgáról van szó, akkor a legfontosabb a művek ismerete. Na de nem ám! A legfontosabb, hogy tudd, melyik író milyen 500 féle művet írt, mikor, és intertextuálisan kihez kapcsolódik, meg melyik filomókus próbálta megmondani a frankót abban az időben. Jah, és ezt úgy nagyjából magadtól, vagy néhány elejtett órai mondatból. Szóval koppantam rendesen (én, aki szépen kijegyzelegette a regényeket, és az azokon belüli összefüggéseken filózott napokig). Szóval most a "te szerencsétlen kis senki" státuszból kellene felemelkedni valamilyen módon. De én aztán nem fogom neki bizonygatni, milyen versenyeken györkérkedtem anno, és azt sem, hogy írok (mármint nem blogot, hanem mást). Hanem puszta ésszel, félelem nélkül. Pont ma jelentettem ki, hogy "ennyire nem féltem a gimis duplamagyarok óta" (dettó ugyanaz az érzés, csak ott jobban fel tudtam nézni a tanárra).

Múltkor azt írtam, hogy igaza volt... De ez már megint a fekete-fehér látásmódom miatt volt. Nem, nem volt igaza, bár jót akart. Tiszta pedagógia, tudom, és látom benne a szándékot, csak a végén elcseszte, és emiatt megzuhant a szememben. Bizonyítani fogok előtte, elsősorban magamnak, de soha nem fogok úgy nézni rá, mint arra a másik hasonló emberre az életemben. Mert az az ember reális dolgokat várt el (fúú, egyszer összeengedném őket, de jó lenne... ez aztán a fantasztikus gondolat, milyen jól elvitatkoznának :D )

Mi is volt még ebben a bejegyzésben? Jah, hogy senki nem vár a hóesésben. És az esőben sem.

Sajnálom.

lack of adrenalin, hot water and bkv

Így a harmadik félévre az ember már olyannyira belefásult a vizsgázásba, hogy már egy fránya adrenalin-szint emelkedést sem enged meg magának vizsga előtt. Az "i'm nervous" beszólások szóbeli közben nem idegességre utalnak, hanem pont az adrenalinhiányos szervezet kétségbeesett kiáltásait visszhangozzák. Igen, mostanság úgy megyek be vizsgákra, hogy "hy, megjöttem, amit tudtam, átnéztem, a többi már csak a tanáron múlik", persze ez nagyon rossz hozzáállás. Hol vannak a régi szép idők, mikor alap szóbeli előtt a versenyeztem a fallal, hogy melyikünk fehérebb, végül még neki is dőltem, hogy ne ájuljak el rögtön. És vizsgákon szó szerint el szoktam felejteni, hol vagyok (ilyenkor jönnek a legjobb gondolatok).

Hát ma már a darwinizmus, mint kifejezés sem jutott eszembe, így nem meglepő, hogy a country wife összes szereplőjét sem tudtam felsorolni. Ilyenkor pedig jön az ablakon át értelmes képpel utcára bámulás, és a szempilla-villantós felfelé nézés. Ez utóbbi egyik ismerősöm szerint mély gondolatokat takar... de sajnos olyannyira eltakarja, hogy a gondolatok nem manifesztálódnak. Ekkor jön a mosoly, mely nem minden esetben válik be. Mindenesetre mondjuk azt, hogy minden jó, ha a vége jó, ez pedig egy átlagemelő vizsga volt.

Hazafelé a bkv mentes város tiszteletére a country wife szereplőit csokorba szedtem, ugyanis akkorra már a legnyomibbra is emlékeztem :).

Egyébként a komfort eléggé lecsökkent az életemben, mert nemcsak bkv nincs (miért nem hoztam fel egy bringát???), de a boiler sem működik. Tegnap megtörtént a vízmelegítős- langyosvizes hajmosás, mellyel eddig még csak nyáron próbálkoztam. Tiszta szomszédok retro (tudom, hogy vicces, de imádtam azt a sorozatot, annyira magyar volt, azon nőttem fel), ott szokott minden második részben elromolni a vízszolgáltatás. De itt talán mától már lesz víz.

Bocsánat a fárasztó stílusért, de mostanában túl sok időt töltök négy fal, könyvek, laptop és jegyzetek között. legyenmmárjövőhétvégedeúgyhogymindensikerülésjóisazátlagom

!!!!!!!!

éjszaka van, kibővítettem a bejegyzést... épp kifejezhetetlenül büszke vagyok magamra (ilyet is kell), mert nekiültem az egyik (nem magyar és nem angol nyelvű) kötelezőm hátralévő részének, és 100 oldalt kapásból elolvastam (szótár nélkül, jegyzetelve, és még nagyjából értem is). Az első százat meg egy hónap alatt sikerült. Azt persze hozzá kell tenni, hogy egész estig sopánkodtam, hogy hogyan fogok én mindent megtanulni... ahelyett, hogy nekiálltam volna. De nekiálltam, és ez a lényeg. Be kell vallanom, hogy titokban gondolkoztam, hogy - a még el nem olvasott - kötelező regényeket már nem bolygatom, de örülök, hogy mégis megtettem. Még hátra van kettő. Hétfőig. Jó buli lesz. Most megyek fürüdni, mert már van meleg vizes luxus.

isn't it surprising?

Ma már megint úgy mentem cserire, hogy elegem van az egész bandából, nem képesek válaszolni az e-mailjeimre, már megint senki nem szervez semmit.

Lássatok csodát, mikor beléptem, a fiúk teljes egyetértésben készítették a kiscserkészeknek az akadálypályát, kötöztek, építettek, kérdéseket írtak. A terem már át volt rendezve, a lányaim már a padokon ücsörögtek. Nem hittem a szememnek, még visszagondolva is elképzelhetetlen mindez. Olyan jó, hogy ezek a roverkorú cserkész fiúk így össze tudnak fogni, ha van feladatuk. A piciknek egészen tetszett a "pálya", hamar integrálódtak a csapatba.

Portya, portya, portya :)))) !!! A picik is jönnek. Alig várom, hogy levizsgázzak mindenből (most már tényleg össze kell szednem magam), és akkor 21.-től folyamatosan szervezhetek (persze csak ezzel a szuper csapattal).

Na, megyek is school for scandalt olvasni.

Csodák márpedig vannak

tegnap azt hittem, meglesz az első bukásom az egyetemen. már kezdtem magam hozzászoktatni az etr-ben virító karó gondolatához, és ahhoz, hogy így 18-21-ig mind a négy nap vizsgával fog telni. aztán kettes lett, és valahogy úgy érzem, hogy ha akart volna, akkor megbuktat a teszt javítója. szóval csoda. persze utálom, ha kettesnek kell örülni. és úgy érzem, nem vettem elég komolyan a készülést. tanultam, persze, de lelkileg nem nagyon éreztem át a dolog fontosságát.
szóval a jegy megléte után folytattam az önostorozást, és gondoltam, ősöket megkímélem a bejelentéstől mondjuk estig. de hát megvan nekik az etr jelszóm, mert néha segédkeznek vizsgát és órát felvenni, szóval egy órája hív édesanyám, hogy megvan ám az irodalom. és basszus, nem szúrt le, miért ilyen. pedig a szülők mindig nehezen fogadják, hogy nem az ő gyermekük a legokosabb, leszorgalmasabb, stb... lehet, hogy érezte, hogy nekem is szarul esik az egész.
utálom magamat, amiért nem veszem elég komolyan a dolgokat. és mindig azt mondom, hogy majd a következő, és hát... meg minden hülyeséggel el tudok szórakozni tanulás helyett :@
és mégis, mégis mindig kapok egy esélyt. hát köszönöm :)

pizzafutár és zöld tea

Ma, a nálam nem hiszem, hogy sokkal idősebb, pizzafutár úgy lemagázott a liftben, hogy majdnem hanyatt estem. Még a "kérem", a "tessék", a "hányadikra tetszik utazni" kifejezések is előkerültek, én meg csak ámultam, és mosolyba fojtottam vigyoromat. Gondolkoztam rajta, hogy megkérem, hogy tegeződjünk, főleg, hogy annyira természetellenesnek tűnt, hogy én is magázzam. De gondoltam, hogy arra a két emeletre felesleges. Mindenesetre furcsa, pedig én mindig azt hittem, hogy kedves 19 éves lánynak nézek ki, mert ugye az is vagyok. De nem ez az első eset, hogy többnek néznek. Lehet, hogy fiatalító kúrába kellene kezdenem?

Ha fiatalító kúrát nem is, de év eleji diétát tartok, mert az otthoni ételek nemcsak visszahozták a nyár óta eltűnt kilókat, hanem rendesen hazavágták a gyomromat is. Persze ezt láttam előre, de nem mondhatom az ünnepi ebédek egyikénél sem, hogy bocsi, inkább legelnék salátát. Meg ha ott van az ember előtt az étel, akkor már hihetetlen önuralom kell, hogy megtagadja. Pedig a kocsonyát én csak néztem, mert nem szeretem. De most arra sem bírok ránézni, amit szeretek, még az édességre sem. Akkor pedig már bajok vannak. Marad tehát a kefir, a puffasztott rizs, meg a zöld tea (ez utóbbit ki nem állhatom, ezért elegendő citromlé hozzáadásával citromos meleg vízzé alakítom át, cukor nélkül :).

Sajnos a tanulás nem jó a gyomornak és nagyon égeti a zsírt sem.

ugye ez csak vicc?

Most körvonalazódik bennem, hogy 2 órával ezelőtt meg akartak fosztani diákéveimtől, melyekért annyit de annyit küzdöttem. Még most sem tudom elhinni, hogy egy állítólagos jóakaróm, rokonom, arra biztat, hogy hagyjam ott a nappalit és menjek el dolgozni (ráadásul városnak nevezett falucskámban, ahol a kultúra igen magas szinten egyensúlyoz). Hát ilyen életet képzel ő el nekem? Másfél éve vagyok egyetemista, és ő úgy gondolja, minden további nélkül hagyjam ott... a mostani életem. Pest tett azzá, aki most vagyok, az ottani légkör és a barátaim...és persze... sok minden(ki) odaköt. Őszintén szólva 2008 szeptemberében nem gondoltam, hogy így szeretni fogom, de most már tudom, hogy miért szeretem ennyire. Ott olyanok között lehetek, akik az én korosztályom, megértenek, vannak közös témáink. Nem mintha nem érezném jól magam itthon - ezt már sokszor leírtam - de tény és való, hogy bizonyos szempontból menekülök innen. Nem a szüleim elől (mert ők a legjobb fejek a világon), hanem a tágabb család elől, akik bizony meg akarják (és mindig is meg akarták) mondani nekem, mit csináljak. És igen, a "város" elől is, mert itt nem annak ismernek, aki igazán vagyok.

Kellenek nekem ezek a diákévek, és ha kell, keresek fenn egy állandó munkát, és dolgozom a suli mellett. Most jöttem rá, hogy képtelen lennék otthagyni mindezt.