Mosoly, barátok, gyermekkor

A napokban gondolkodtam el azon, milyen fontossá váltak a barátaim. Visszagondolva, életem első kb 16 évében tudat alatt azon dolgoztam, hogyan tarthatnám távol magamtól az embereket. Azért voltam antiszoc, mert alkatom miatt nehezen fogadtak be anno már az oviban is, és erre még az is rátett egy lapáttal, hogy - miután közösségbe kerültem - sokáig nem voltam hajlandó alakokat rajzolni, csak színeket firkáltam össze-vissza. Pedig az itthoniak állítják, hogy igenis szép emberalakokat tudtam rajzolni, ha akartam... Úgy látszik, nem akartam.

Egy ilyen firkálmány volt a tinédzserkorom is. Önértékelési zavarok, plátói szerelmek, versek... és csak nagyon kevés valóság. A gimis baráti körömnek köszönhetem, hogy harmadiktól egész normális lettem, hogy elkezdtem szocializálódni. És persze Pesten teljesen új lappal indulhattam. Csak a jót tartottam meg a múltamból, például a barátokat. Azokat a barátokat, akikkel mindig van közös témám, akik nem ordítják le a hajamat, amiért soha nem vagyok msn-en, hanem inkább írnak egy azonnalit, ha nem vagyok elérhető: "ha van kedved beszélgetni, akkor írj rám! :)". Van, akit minden héten látok közülük, van akivel januárban találkoztam utoljára, mégis mikor msn-elünk, olyan, mintha tegnap láttuk volna egymást. A barátok azok, akik nem kérdezik, mi bánt, csak isznak veled, ha azt szeretnéd, viszont ha kell, nyugodtan végighallgatnak, és nem ítélnek el a hülyeségeidért, hiszen azokat már úgyis elkövetted. Inkább megpróbálnak rávezetni a megoldásra. Vagy csak ülnek melletted, hogy érezd, ott vannak.

Én nem hiszek a véletlenekben, mindennek oka van. Oka van annak, hogy így indult az életem, és annak is, hogy most ők vesznek körül. Még az augusztusi nyári munkámnak is volt egy fontos szerepe az életemben: visszagondolva ott tanultam meg mosolyogni. Persze valójában eddig is tudtam mosoloygni, de ott tanultam meg, hogy a mosoly jobbá tesz mindent, szóval nem csak akkor kell mosolyogni, mikor minden szép és jó, hanem akkor is, ha azt akarjuk, hogy az legyen. Egyszóval: mindig. És pont a mosolyom (volt) az, ami olyan sokat jelent(ett?) valakinek, akiről nagyon nem akartam írni most, de azért sikerült.

Édes otthon

Ez a hétvégém otthon többet ért, mint az egész őszi szünet együttvéve. Jól éreztem magam otthon attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a kapunkon, és ezt a családom is érezte. Anyuval jól megértettük egymást, talán nem is vitatkoztunk a három napban. Bírom benne, hogy nem felejtette el, milyen volt ő ennyi idősen, és már egy pillantásomból megérti, mit élek át mostanában. És nem tekinti jelentéktelennek, mint sokan mások. Apu hozza a formáját, egy másodperc alatt felvidít, úgy, hogy közben folyamatosan sugározza a realista életfelfogást, ami tényleg nagyon fontos. A mamám most az aranyos, aggódó, szerető nagyi volt, aki vacsorával vár, ha messziről térsz haza. Neki azért is hálás vagyok, mert nem kényszerített arra, hogy olyan dologról beszéljek, amiről nem akartam.

Még tanulni is egész jól tudtam otthon, cserkészet után. Stop. Cserkészet! Megalakult az új őrs, aminek szerintem én örülök legjobban a csapatban. Bár a 2 újdonsült őv szemei is csillogtak az első meeting után. Az én őrsömbe is jött egy új leányka, akit még nem sikerült igazán megismernem, de remélem, tetszeni fog neki a stílusom.

Ma pedig tanítottam megint. Hihetetlen, milyen gyorsan fejlődik a kislány. Mindig félek, hogy nem tudja követni az én komplex tanítási módszeremet (ami előjön, azt én szépen elmagyarázom, legyen az present perfect vagy feltételes mód :), de eddig úgy tűnik, beválik nála. A lényeg pedig úgyis az, hogy lelkesedjen az angolért. Ezért nekem is keményen meg kell dolgoznom, mert csak úgy lehet jó hangulatú az óra.

Végül, de nem utolsósorban: már egész jól vagyok. Zene nélkül még mindig nem bírom, talán ez már örökre így marad. A hajam visszaállt az eredeti állapotába. Tegnap kifestettem a szemem. Nyitott vagyok az újra. És hálát adok azért, hogy ennyi szomorú, magányos barátnővel körülvéve és ennyi zsákutca után nem vagyok depressziós, sőt, van erőm másokat vigasztalni. Vicces, hogy mennyi olyan szép és értelmes, kedves (nem beképzelt, nem kriminális) lány van, aki nem talál senkit, pedig nagyon megérdemelné.

Back to reality

Hoppá. Megérkeztem a földre. Nem fájt. Új távlatokat nyitottam.

Hogy az írót idézzem: egyet hátralépve teremtek magamnak új teret.

Azért, mert mikor előre léptem, távolabb kerültem a vágyaimtól, s gyorsítás helyett lelassítottam mindent. Nem baj, mondta egy barátnőm, nem baj, mondom én. Az élet úgyis arról szól, hogy nem azt kapjuk, amit szeretnénk, hanem mást, amire igazán szükségünk van. Most már nem tudom, mire van szükségem, de ez sem baj. Szabad vagyok, fiatal, kedves, talán szép és értelmes is, és még alig éltem. Annyit fejlődött a személyiségem az elmúlt hetekben, mint amennyit eddig 5 év alatt. Nem is tudja, mennyit köszönhetek neki is.

Azt pedig nem mondom, hogy nem volt jó ma. Bár a hátralépés után is láttam őt, és arra gondoltam, talán megbántom. Aztán arra gondoltam, hogy ő is bántott. Végül pedig arra, hogy ha jelentek valamit, akkor nem ez lesz a dolgok akadálya. De azért kíváncsi lennék, ilyenkor mi zajlik le az emberek fejében. Gondolom ez kölcsönös. Mert én pl. hiába beszélgetek, szórakozom mással, hiába érzem közben jól magam, ez egyáltalán nem ugyanaz, mint ővele. Jelenleg, persze. De változunk, a távolság pedig fura dolgokra képes. Nem baj, mostantól kezdve kivárok. Már csak azért is, mert a következő egy hétben 2 fontos zh-m lesz, és tanulni kell. Ő pedig addig csináljon, amit akar, áldásom rá. Legalább kiderül, fontos voltam-e valaha is.

Tehát az elméletgyártás szüneteltetve. Barátokra ilyen esetben többet nem hallgatunk. Mindig elrontok valamit, de most legalább nem menekültem el :).