Béke

Nem is olyan régen, egy nappal azelőtt, hogy az életemnek ez a fejezete kezdetét vette, tettem néhány ténymegállapítást. Írtam is róla egy bejegyzést, amit aztán nem tettem közzé. Aznap mentem a könyvekért valahová Újpest környékére. A bkv-t elhagyva eltévedtem, pontosabban tudtam, hogy hol vagyok, csak azt nem, hogy hova megyek. Az 5 perces gyalogutat sikerült 30 percesre növelni, ennek eredményeképp, mire odaértem a helyre, a hajam szétesett, a frufrum darabokban csüngött alá, vert a víz, a cipőmön meglátszott az út pora, és kimerült voltam. Szóval szép bemutatkozást produkálhattam a pályázati döntőbizottság kulcsemberének. Akkor jöttem rá, hogy soha nem fogok úgy kinézni, ahogy eddig szerettem volna. A frufrumban mindig ott lesz az a forgó, ami miatt szétválik az egész, talán nem leszek képes megszabadulni a plusz 4-5 kilótól, amitől régóta szeretnék, az arcom az alapozás ellenére nem lesz elég matt, és még sorolhatnám, mennyi minden fog úgy maradni, ahogy. Abban a pillanatban, hogy ezt felfogtam, elfogadtam magam. Közhelyes, de alapjában véve örülnöm kell mindannak, amit kaptam, és, hogy az összkép nem rossz, ha meg még egy mosolyt is rádobunk, akkor még jobb. Tehát ezek a "hibák" nem állhatnak a boldogságom útjába.

Mellékes megfigyelés, hogy otthonról hoztam a "hány kiló vagy?" őrületet, és lám, kerek egy évet kellett más környezetben töltenem ahhoz, hogy elfelejtsem, és megbékéljek magammal.

Optimism

Az a kiölhetetlen optimizmus, amivel én az élethez hozzáállok, még engem is megőrjít. Ijesztő. Most épp szomorkodnom kellene a világ fájdalmas tárgyilagosságán, erre 3 perc önsajnálat után már megtaláltam a dolog előnyeit is. Az események mostanában meredek hegyekre emlékeztetnek, lejtőkkel, szakadékokkal, sokszor nagyon-nagyon boldog vagyok, olykor beüt a depi 3 percre, ahogy írtam. Olyankor 3 percig meg akarok halni, szép csendesen, de a szenvedés közben az agyam már azon jár, mi jót lehetne kihozni a történtekből (ha mást nem, hát pár verset). Hát igen, apu sztoikus nyugalmából én is örököltem valamit. Meg a humorából is. Szegény anyut gyakran kiakasztjuk azzal, hogy nem parázunk mindenen, meg azzal is, hogy komoly dolgokat is elhülyéskedünk. Persze kevés ember ismeri ezt az oldalamat, de aki méltó rá, az előbb-utóbb találkozik vele.

Talán nem is akarok most másról írni. Csak még megjegyzem, hogy az optimizmus sajnos nem egyenlő a boldogsággal, csak azt jelenti, hogy reménykedem benne, hogy bármilyen sötéten alakulnak a dolgok, egyszer igazán boldog lehetek (valaki mellett).

dreaming, dreaming

Tegnap nagyon büszke voltam magamra, mert bementem a hajnali hangtanra. Még soha nem lógtam róla, de most így a szünet előtti utolsó órát olyan szívesen kihagytam volna, hogy csak na. Mikor reggel felültem az ágyban, kerek 5 percig gondolkoztam az ügyön, mire végre eldöntöttem, hogy jó, legyen, hátha kibírom nagyobb égés nélkül. Végül is sikerült túlélni, és még pár értelmes hozzászólásom is volt a témához. Utána német volt, szerencsére ott mindig képben vagyok, mert a többiek kicsivel alacsonyabb szintet döngetnek. Ezt most nem nagyképűségből mondom, ez tény. Én örülnék legjobban, ha nekem meg hibátlan angol kiejtésem lenne, de nincs.

Mérges is vagyok magamra, mert itt maradtam a hétvégén tanulni, de nem tudok teljesen a tanulásra koncentrálni. Álmodozok és írok szüntelen, ahelyett, hogy a csöppet sem könnyű jövő hetemre gyúrnék. Ráadásul, ha kedden akarok valahová menni, akkor meg tényleg tanulni kell.

...

Így még soha nem vettem kezembe a sorsomat. Soha az életben.
Ilyen bátor még nem voltam. És ilyen boldog a bátorságom miatt.
Soha nem hittem el, hogy képes lehetek erre, talán azt sem, hogy megérdemlem, hogy valaki kívülálló igazán figyeljen rám. És még nem is beszéltünk a szeretről.
Nem tudom mi lesz és hogyan, csak azt tudom, hogy most boldog vagyok. Igyekszem átélni a pillanatokat, színezgetés helyett teret adni a sorsnak, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie, és amit szeretnénk.
"Nem, igazából nem akarok elköszönni."

vissza

Most itthon vagyok. Ez nagyon jó. Szeretek hazajönni, mindig is szerettem, hiszen itt a családom és életem első 18 évét mégiscsak itt töltöttem, és ez nagyon erős kötelék.

Mégis, mostanában érzem, hogy valami megváltozik. Pestre már nemcsak tanulni megyek. Jól érzem magam ott. Itthon is, de most például visszavágyom. Nem az albérlet hiányzik, vagy a végtelenül hosszú szemináriumok, hanem a haverok (újak és régiek), a bulik, az élet. Igen, a bulik. Régen nem szerettem őket, mindig paráztam, ha valahova kellett menni, most meg hozzátartoznak az életemhez. Persze elsősorban az iszogatós-beszélgetős- lelkizős- ismerkedős- esetlegtáncolgatós összejövikre gondolok. Önmagam másik felét kezdem megtalálni azt hiszem. Persze ennek még csak szikrái látszanak. Ami nehéz, hogy megtaláljam az egyensúlyt a szórakozás és az egye(te)m között. A saját bőrömön tanulok :D. Például megfogadtam, hogy többet nem mehetek be a péntek hajnal fél 9-kor kezdődő órámra olyan fejjel, mint amilyennel tegnapelőtt. Sötét karikák a szem alatt, reakcióidő legalább 5 másodperc, szegény tanár kétszer tette fel a kérdést, mire egyszer kísérletet tettem a válaszadásra... Igen, nem ártana tanulni (és aludni), már október van.

Azon a múltkori dolgon pedig már túltettem magam. Van más.