Munkásélet

Véget értek a munkásnapok. E három hét alatt sokat unatkoztam, főleg, míg meg nem találtam a módját az írásnak. Rájöttem, hogy egyszerűen szeretek írni, így mindennap írtam, de ha az egészet közzéteszem, az nagyon unalmas. Inkább összefoglalom pontokban:

1. Az irodai diákmunka veszélyes elfoglaltság: vigyáznod kell arra, hogy ne öljön meg az unalom, illetve ne rúgasd ki magad azzal, hogy látványosan unatkozol vagy túl gyakran kérdezed meg a főnöködtől, nem ad-e valami munkát.
2. Ha már nem bírod tovább, és munkaidőben egyetemi kötelezőt olvasol, a főnök megjelenésekor ne is próbáld leplezni az olvasást. Még mindig jobb, mintha álmatag képpel a falat bámulnád.
3. Öltözz minden nap elegánsan (nem is hinnéd, milyen nehéz), és úgy menj be a főnökhöz, mintha sejtenéd, miről van szó az iratokban, akkor is, ha pillanatnyilag azt sem tudod, hol kell a lapot aláíratni.
4. A bürokrácia labirintusában a logikus gondolkodás nem segít. Ne akard megérteni, miért ülnek a legegyszerűbb ügyeken is több évig. Te csak tedd, amit mondanak, úgy talán megúszod agykárosodás nélkül.
5. Ne csodálkozz, ha a munkahelyeden csupa gazdasági és pénzügyi ember vesz körül, és a corvinusos gyerekeikkel dicsekednek. Ha nem ájulsz el az eufóriától a corvinus szó hallatán, hamarosan leszoknak a dicsekvésről.
6. Ha iratokat viszel és nem sietsz, nyugodtan számold meg az emeletek közötti lépcsők számát, és variáld, hogy bal vagy jobb lábbal lépsz az első lépcsőfokra. Nem fog senki sem hülyének nézni
7. Ne ijedj meg, ha pár nap után lépcsőzés közben éles, nyilalló fájdalmat érzel a vádlidban, melyet még táncos múltad sérülései sem tudnak überelni. Munka után pihenj sokat, ha szerencsés vagy, elmúlik.
8. Ha "dolgos" hétköznapjaidat kerítősködéssel zavarják meg, ne tiltakozz. Menj, ahová hívnak, szolgálati út címszó alatt ebédelj, csevegj, sétálj a kerítők által kiszemelt személlyel, mert akár még jó is kisülhet a dologból. Ha pedig nem: legalább nem unatkoztál.
9. Építs ki jó kapcsolatot kollégáiddal, nevess a vicceiken, igyál velük munkaidő után és ne gyanusítsd őket, mikor az ebédszüneted után visszatérve látod, hogy a gépeden nincs internet.
10. Utolsó munkanapodon köszönd meg munkatársaidnak, hogy kibírtak téged, és vedd sorra, mik azok a képességek, melyeket elsajátítottál az elmúlt hetek során, például a fénymásoló szétszedését és a bejövő posta kezelését :D.

+1 Senkinek ne tedd föl az irodában a következő, benned felmerülő kérdéseket:
Hol van ez a világ az esztétikai szépség, az értékek, a világ ködös napfényének emberi lelkekben oldott birodalmától? Milyen messze kerültünk az emberi természet valóságától, és mi kényszerített rá minket, hogy saját valónkat tagadva hivatalnokokká váljunk?

Feltételes mód

Senki sem hibáztat, én mégis rosszul érzem magam a történtek miatt. Nem kellett volna így lennie, megakadályozhattuk volna.

Nekem az is feladatom, hogy védjem a gyengébbet, akkor is, ha ő néha flegmán, nemtörődöm módra viselkedik. Már jó ideje ismertem a benne rejlő tehetséget, mégsem tettem semmit, hogy tudása növekedjen. Biztosra vettem, hogy minden akadályt könnyen fog venni, hogy gond nélkül megcsinálja, ahogy előtte többen is.

Most libabőrös vagyok ettől, amit éppen irok. Tegnap délelőtt úgy tűnt, hogy elvesztettem egy vezetőségi tagot, vele együtt őrsöm egyik tagját, és egy lelkes családot is. Estére jobb lett a helyzet. Abban bizom, egyre jobb lesz. Idővel mindannyian megbékélünk a helyzettel és egymással, a szülők dühe elszáll. Egyvalaki lesz csak, akiben ez a vasárnap hajnali seb örökké égni fog, és nemcsak további csapatbeli munkáját, de egész életét megpecsételi. Nem akarom tudni, milyen érzés lehet, mikor mindenki ünnepel rajtad kivül, mikor rá kell jönnöd, hogy valahol lemaradtál a többiektől, valahogy - talán számodra észrevétlenül - eljátszottad utolsó kártyádat is, s az út végén te nem a célba érkezel, hanem maradsz a sötétségben.

Haragszom magamra, ezzel egyidőben mérges vagyok azokra az emberekre, akik igy döntöttek. Hát nem példát kéne követnünk? Ha egy bárányka elveszik, utána menni, visszahozni, nem magára hagyni. Mélységesen csalódtam az egész kerületemben, és - ha rajtam múlik - ezentúl inkább utaztatok valakit 2-3 órát akár, minthogy kitegyem ennek a megalázásnak, amit ennek a szegény fiúnak át kellett élnie. Ha tudásban volt lemaradva, kötelességük lett volna leülni mellé és tanulni vele, ha pedig a hozzáállásával volt baj, azt már márciusban látniuk kellett volna. Egyébként sem vagyunk abban a helyzetben, hogy selejtezzük az embereket. Nem tudom, akik azt csinálják, hol élnek, miért nem látják a valóságot. Nem selejtezni kell, hanem nevelni, segiteni, ha kell, erős eszközökkel, de nem lerombolni a megmaradt lelkesedést, átállítva az illetőt a másik oldalra.

Fizetett semmittevés

Napi 8 órát ülök egy irodában. Felváltva netezek és Üvöltő szeleket olvasok. Néha szkennelek, fénymásolok vagy átviszek néhány iratot a másik épületbe. "Ünnepnapokon" postáért is mehetek, illetve az igazgatóiba aláíratni. Újabban leltárazok is. Mikor már végképp nem bírom, könyörgök azért, hogy virágot öntözhessek. Mindezt órabérért. Az emberek többsége ezt hallva irigykedne rám, én mégsem ajánlom senkinek. Borzasztó úgy érezni, hogy nem veszik hasznodat. Nincs célod, csak az, hogy legyen már ebédidő, aztán, hogy legyen már 4 óra, és mehess haza. Naponta többször zavartan megkérdezem, segíthetek-e valamit, és szinte kivétel nélkül azt a választ kapom, hogy üljek a seggemen és foglaljam el magam. A rendes dolgozóknak sincs sok munkájuk mostanság, nekem pedig egyáltalán nem jut. A nagy semmittevésben már-már úgy érzem, hogy azért nem adnak munkát, mert nem bíznak bennem vagy nem nézik ki belőlem, hogy képes vagyok bármire is. Ha olvasok vagy netezem, akkor meg ingyenélőnek, lustának érzem magam. Ha nem ragadnak le épp szemeim az álmosságtól, akkor tele vagyok gondolatokkal. Olyankor írnom kellene, blogolni, például, vagy csak simán, de a blogspot céges tiltólistán van, ha meg wordbe írnék, akkor mögöttem hamarosan megjelenne a kíváncsiskodó kolléganő, és rögtön beleolvasna az életembe. Múltkor az iwiw levelemet is vizslatta.
Lassan beleőrülök. Szinte senkinek nem beszélhetek erről egész nap, mindenkinek azt kell mondanom, hogy "van munka, nem unatkozunk". Anyu a másik épületben van, de őt nagyon irritálja, ha a semmittevésről panaszkodom. Tudom, hogy igaza van, ha azt mondja, örüljek, hogy fizetnek nekem. Tényleg vigasztal, hogy pénzt kapok érte, bár - most őszintén - még azt is lelkiismeret-furdalással fogom átvenni. Mást szoktam meg, és nem is szeretnék rákapni a lazaságra.
Két héttel ezelőtt épp rőzsét gyűjtöttem az erdőben. Fáradtan, koszosan és sérülésekkel tele. Jobb volt.