Egyetlen pillanatként emlékszem az egészre. A szélvihar a közeli fák ágait tépte, a tűz erősen ropogott, saját sírásom pedig leginkább fulladozásnak hangzott. Nem tudtam énekelni, és nem hallottam, mit kellene mondanom.
Az út bennem élt még. Rejtély marad, hogyan mentem rajta végig esés nélkül, sár nélkül, és miért nem fordult meg a fejemben, hogy megfutamodom. Visszagondolva az, hogy utolsók közt indulhattam el rajta, szimbolikus jelentőségű volt. Olyanokkal álltam körül a tisztást aznap éjjel, akik közül sokan nálam sokkal korábban indultak el, sokkal korábban kaptak meghívást. Voltunk páran nagyjából egykorúak: ugyanaz az ember hívott meg minket, csak 10 év különbséggel, ugyanaz az Isten köt minket össze, s most ugyanaz a célunk.
"Miért pont engem? miért pont engem?" - ez járt a fejemben végig. Nem azért sírtam, mert féltem a sötéttől vagy a széltől. Tudtam, hogy ha van küldetésem ezen a Földön, akkor nem esik bántódásom, de ha mégis, akkor úgy halok meg, hogy teljesítettem ezt a 10 napot. Azért sírtam, mert örültem a meghívásnak, de kételkedtem saját rátermettségemben és bátorságomban. "... a Dunába, érted, a Dunába!"- mondtam még előtte délután az egyik társamnak, végiggondolva, mit jelent a ránk váró fogadalom.
Próbáltam elűzni a kételyt, mert tudtam, hogy nem szabad így éreznem. El kell fogadnom, hogy ezentúl megváltozik az életem, több munka és nagyobb felelősség vár.
Az elmúlt 6 napban kipróbálhattam mire vagyok képes. Már nem kételkedem annyira, de nagyon-nagyon sokat kell még tanulnom a gyerekekről, az emberekről és a szeretetről.
Az út bennem élt még. Rejtély marad, hogyan mentem rajta végig esés nélkül, sár nélkül, és miért nem fordult meg a fejemben, hogy megfutamodom. Visszagondolva az, hogy utolsók közt indulhattam el rajta, szimbolikus jelentőségű volt. Olyanokkal álltam körül a tisztást aznap éjjel, akik közül sokan nálam sokkal korábban indultak el, sokkal korábban kaptak meghívást. Voltunk páran nagyjából egykorúak: ugyanaz az ember hívott meg minket, csak 10 év különbséggel, ugyanaz az Isten köt minket össze, s most ugyanaz a célunk.
"Miért pont engem? miért pont engem?" - ez járt a fejemben végig. Nem azért sírtam, mert féltem a sötéttől vagy a széltől. Tudtam, hogy ha van küldetésem ezen a Földön, akkor nem esik bántódásom, de ha mégis, akkor úgy halok meg, hogy teljesítettem ezt a 10 napot. Azért sírtam, mert örültem a meghívásnak, de kételkedtem saját rátermettségemben és bátorságomban. "... a Dunába, érted, a Dunába!"- mondtam még előtte délután az egyik társamnak, végiggondolva, mit jelent a ránk váró fogadalom.
Próbáltam elűzni a kételyt, mert tudtam, hogy nem szabad így éreznem. El kell fogadnom, hogy ezentúl megváltozik az életem, több munka és nagyobb felelősség vár.
Az elmúlt 6 napban kipróbálhattam mire vagyok képes. Már nem kételkedem annyira, de nagyon-nagyon sokat kell még tanulnom a gyerekekről, az emberekről és a szeretetről.