Vége van.
És most érzem magamban azt az ismerős ürességet, ami minden befejezésnek a következménye.
That's it. Nothing.
Még nem tudom minden vizsgám eredményét, de alapvetően itt az idő. Annak az ideje, hogy hátranézzek, mi történt ezalatt az egy év alatt, azóta, hogy tavaly június 16-án a szóbeli érettségi után majdnem elütettem magam egy autóval, annyira boldog voltam. Igazából nem képek rémlenek fel az elmúlt időszakról, inkább csak érzések. Az elején lelkesedés, majd még több lelkesedés, aztán elbizonytalanodás... Volt egy olyan időszak, mikor fel akartam adni, mikor nagyon féltem, és úgy éreztem, nekem ez nem megy. Szavak is rémlenek, olyan emberektől, akik nem hagytak cserben a nehéz helyzetekben sem.
És egy conclusion: sokat tanultam, szinte észrevétlenül. És egy másik: jó volt. Nem csalódtam. Még az alapvizsga eredmények előtt bevallom, hogy szeretem a szakomat.
Szeretem ez a semmit is itt belül. A pillanatok alatt ellobbanó öröm hamuja. A részemmé válik, majd lassan eltűnik a nyári napsütésben. Olyan próbatételek várnak rám az elkövetkező hetekben, melyekben nem segít majd, hogy egyetemre járok. Nem fogják megkérdezni, hányas lett ez és ez a vizsgám. Egy másik valóságba léphetek be...
És persze szeptemberben újra kezdjük, más ízekkel, más színekkel, más arcokkal, vagy ugyanazokkal. És a növekvő felelősséggel. Hiszen egyre több mindenkinek tartozom azzal, hogy hű maradok magamhoz és az elveimhez, és ápolgatom a tehetséget, amit ajándékba kaptam. Hogy majd ha egy folyosón véletlenül összetalálkozunk, hálásan mosolyogva nézhessek a régi ismerős szemébe, s ő pedig büszkén nézhessen vissza rám.
És most érzem magamban azt az ismerős ürességet, ami minden befejezésnek a következménye.
That's it. Nothing.
Még nem tudom minden vizsgám eredményét, de alapvetően itt az idő. Annak az ideje, hogy hátranézzek, mi történt ezalatt az egy év alatt, azóta, hogy tavaly június 16-án a szóbeli érettségi után majdnem elütettem magam egy autóval, annyira boldog voltam. Igazából nem képek rémlenek fel az elmúlt időszakról, inkább csak érzések. Az elején lelkesedés, majd még több lelkesedés, aztán elbizonytalanodás... Volt egy olyan időszak, mikor fel akartam adni, mikor nagyon féltem, és úgy éreztem, nekem ez nem megy. Szavak is rémlenek, olyan emberektől, akik nem hagytak cserben a nehéz helyzetekben sem.
És egy conclusion: sokat tanultam, szinte észrevétlenül. És egy másik: jó volt. Nem csalódtam. Még az alapvizsga eredmények előtt bevallom, hogy szeretem a szakomat.
Szeretem ez a semmit is itt belül. A pillanatok alatt ellobbanó öröm hamuja. A részemmé válik, majd lassan eltűnik a nyári napsütésben. Olyan próbatételek várnak rám az elkövetkező hetekben, melyekben nem segít majd, hogy egyetemre járok. Nem fogják megkérdezni, hányas lett ez és ez a vizsgám. Egy másik valóságba léphetek be...
És persze szeptemberben újra kezdjük, más ízekkel, más színekkel, más arcokkal, vagy ugyanazokkal. És a növekvő felelősséggel. Hiszen egyre több mindenkinek tartozom azzal, hogy hű maradok magamhoz és az elveimhez, és ápolgatom a tehetséget, amit ajándékba kaptam. Hogy majd ha egy folyosón véletlenül összetalálkozunk, hálásan mosolyogva nézhessek a régi ismerős szemébe, s ő pedig büszkén nézhessen vissza rám.