A vízfelszín felett

Jó érzés tudni, hogy van még olyan ember, aki nem hagy elszökni. Azt nézi, mire vagy képes, és nem azt, mire nem. Egyszerűen nem belédkötni akar, csak kihozni belőled a legtöbbet, megnyugtatni, hogy van még folytatás, nem hazudott három hónapja, és hogy van itt helyed. Nem hagy elmerülni... elkapja a csuklódat a vízfelszín felett és minden erejével visszatart. Talán nem is tudja, hogy most épp erre van szükséged. Ő mindenkivel így bánik. És példát is ad...
Tökéletesség? Nem várja el. Hisz ő sem az. Mégis azt csinálja, amit szeret, amit mindig is szeretett volna, és közben ragyog. Jó hallgatni és nézni, ahogy beszél, és észrevétlenül adja át a lelkesedést. Nem is az a lényeg, hogy miről beszél, hanem az, hogy hogyan. Egyszerűen hisz benne. És obsessed. Csodát tesz vele ez a megszállottság.
Mindig maradjon ilyen. Kellenek az ilyen emberek.


Összefogás. Igen, az lesz. Valahogy csak megcsináljuk. Muszáj lesz. Tartozom ezzel. Legfőképpen magamnak. És még másoknak is. Vagyok olyan jó, mint a többi 200... :)

Fear

Félek.
Talán még soha nem féltem ennyire.
Nagyon nagyon félek. A félév végétől. A vizsgáktól. Úgy mindentől. Különösen az alapvizsgától.

Nem gyakorlunk rá. Nem tudom, mire számítsak. A tanár múltkor dühében a fél csoporttal közölte, hogy meg fog bukni. Ez hülyeség. Hülyít minket. Az egész egyetem hülyét csinál belőlünk. Lehet, hogy egy olyan dologtól félünk, amit kisujjból ki fogunk rázni... De lehet, hogy nem. Tele vagyok kérdésekkel.
Utálom, hogy nekünk kell szervezni a kis csopikat a vizsgára. Hagyjanak vele békén. Miért nem lehet egy nyamvadt sorsolást csinálni, és akkor nem magamat szidom, ha rossz emberrel hoz össze a sors. Miért nem lehet egy-két biztató szót kapni? Miért nem látják, hogy lelkesítésre van szükségünk? Miért nem csinálnak valami próbavizsgát? Egyáltalán hol képeznek egyes tanárokat, valami siralomházban? És miért csak egyszer lehet egy félévben próbálkozni? És ha rossz napom van? Miért vesznek fel annyi embert? Miért kell ezt végigcsinálni? Hány diáknak kell megbuknia, hogy jó legyen a tendencia? És kik lesznek azok?

Félek magamtól is. Legjobban, talán. Mi lesz, ha...? Nem, nem merem leírni... nem tehetem.
Én annyi mindent felajánlanék. Például bukjak meg minden másból elsőre, csak az alapvizsga legyen meg.
Készen vagyok. Ha ezt akarták, hát majdnem elérték. De nehogy azt higgyék, hogy feladom. Bárhogyan is próbálnak rávenni. Ezt választottam, megcsinálom.
Drága egyetemem, drága szakom, drága tanárom: "én így (is) szeretlek".

A türelem és egyéb "okos" dolgok

Néha elég, ha hagyjuk a dolgokat, hadd menjenek a maguk útján. Nem görcsölünk a jövő és a jelen miatt, nem tervezünk előre, nem gondolkozunk folyamatosan, csak próbálunk önmagunk lenni, akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek. Nem tervezzük meg a találkozásokat, a beszélgetéseket, és nem félünk a csendtől. A csend kell. A magány is kell. Azért, hogy aztán tisztábban halljuk a hangokat, s jobban értékeljük a szeretetet. (Itt jönne a megszokott mondás a türelemről. Most nem jön, de ide lehet képzelni.)
S ha mindez teljesül, ha képesek vagyunk levenni eddigi álarcunkat és megmutatni igazi lényünk, azt vesszük észre, hogy végre körülöttünk forog a világ (képletesen is és szó szerint is, de mindenképp jó értelemben). Végre nem külső szemlélők vagyunk, hanem részei a mindenségnek, a színes forgatagnak... S van okunk mosolyogni.

Most már csak az a kérdés, erre mindenki rájön-e magától? Az, hogy hagyni kell-e mindenkit, hogy úgy rontsa el az életét, ahogy tudja, vagy mindenáron harcolni barátaink boldogulásáért. Akkor is, ha veszélybe kerül a barátság vagy mi magunk? Igen, azt hiszem, mindenképpen segítenünk kell nekik. Akkor is, ha tiltakoznak.


(Jah, és azon is lehet mosolyogni, mikor a pázmányos történész leszólja a szakodat /meg nyilván az egyetemedet is, mert ugye mindenki hazabeszél/. Sőt, ezen CSAK mosolyogni lehet).

Mikor beteg az ŐV

Senkinek nem kívánom, hogy úgy kelljen gyerekekre vigyáznia 2 napig, hogy lázas, és legjobban egy hatalmas adag paracetalmolra vágyik. Én próbáltam.

Minden szépen indult, engem egy kis nátha nem akadályoz meg abban, hogy elinduljak bárhova is. Odaértünk a szálláshoz, ebédig minden rendben is ment, aztán azt hittem, hogy csak a koffein hiányzik, azért fáj a fejem (de annyira mégsem vagyok függő...:))... Lassan kezdtem érzeni, hogy belázasodtam, már levegőt sem kaptam, és legszívesebben kifeküdtem volna.
Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Elég lett volna magammal törődni, még ott volt rajtam kívül az őrs. Lesték minden mozdulatomat, várták, hogy mondjak valamit, várták az utasítást, az ötleteket... Az agyam szürkeállománya azonban mintha összezsugorodott volna, és nem tudtam gondolkozni... Akkor meg aggódni kezdtek, és mondtam nekik, hogy nem vagyok olyan rosszul. Úgysem tudtak segíteni.
És a tábortűz alatt vacogtam, hiába öltöztem fel, az esti filmnézés közben pedig vizes törcsivel próbáltam hűteni magam. Sötét volt, és nem látták. Aztán nem aludtam el, míg ők ébren voltak, mert nem tudtam, és aggódtam is értük, hátha valami hülyeséget csinálnak (a kamra tele volt piával, mert a ház tulajdonosa nem tartotta fontosnak, hogy elvigye őket). Aztán reggelre jobban lettem, délelőtt még az ebéd is összejött, az én irányításom alatt. Még sétáltunk egy-kettőt a a környéken, lementünk a tóhoz a tűző napon; de délután - mire megint kezdtem rosszul lenni - szerencsére elérkezett az idő a hazamenetelhez. Hazafelé az egyik kislánynak fájt a feje. Azért imádkoztam, hogy csak ne kapja el tőlem a betegséget. Ma már jól van. Csak fáradt volt.
A lényeg, hogy jól érezték magukat. Azt, hogy én hogy voltam, szerencsére alig fogták fel (a nagyobbakat kivéve). Azért aki jól figyelt, az láthatta, mennyivel engedékenyebb voltam. És hogy zászlólevonás alatt képtelen voltam értelmes mondatokban nyökögni :). Előbbiért haragszom is magamra. Ez van.

Küldetés teljesítve.