Félreértés

Mennyire fájdalmas az a pillanat, amikor egyszerre csak ráébredsz, hogy szerencsétlen vagy, szánalmas, talán nem egyetemre való (?)... Mikor olyan hibát követsz el, amin utána magad is nevetsz. Milyen egyszerű megérteni, és milyen könnyű félreérteni...
Régebben talán másokat hibáztattál volna ilyen helyzetben: a tanárokat, a feladatot, a stresszhelyzetet. Régebben elhitetted volna magaddal, hogy áldozat vagy. Most azonban se kedved, de erőd nincs hozzá, hogy átruházd valaki másra a felelősséget. S bár utána 5-6 ismerősödet is végigkérdezed - hogy megnyugodj, ők is félreértették volna - tudod, hogy nem jelenthet mentséget számodra, ha az orvosis vagy építész haverod is beugrik a csapdába. Akkor sem, ha anno ugyanannyi angolórátok volt. Neked ez a szakod. Neked tudnod kell. Nekik pedig nem, hisz ők sem várnak tőled tökéletes választ matematikai vagy fizikai kérdésekre...
S miután már levontál minden következtetést a jövődre vonatkozólag, és elkönyvelted, hogy így nem mehet tovább, kiderül, hogy az évfolyamod fele ugyanúgy járt, mint te. Ez sem mentség, de mégis újra embernek érzed magad. Adsz magadnak még egy lehetőséget. A lényeg, hogy tanultál belőle.
Jó lecke volt. Köszönöm.

a mai nap másik tanulsága: Az emberek hazudnak. Kivétel nélkül. Legtöbbször azért, hogy elfedjék gyengeségeiket, lustaságukat, emberi mivoltukból fakadó hiányosságaikat
Én is ember vagyok. Utálom magam hazugságon kapni.

A teamécses órája

Tegnap "állampolgári kötelezettségeimnek megfelelően" kibírtam az az egy órát villany nélkül. Nem, nem hiszem, hogy bármit is megold, hogy a figyelmet felhívja, az lehet, de magamat is tesztelni akartam, mit tudok csinálni egyedül, Pesten, az albérletben elektronika nélkül (hétvégén ugyanis nem nagy a forgalom a lakásban).
Felkészültségemet jelzi, hogy volt egy fél teamécsesem (még karácsonyról maradt), és néhány kötet "kötelező olvasmányom". Azért az mp3-amat bekészítettem, de csak végső elkeseredésben folyamodtam volna hozzá, például, ha a mécses elalszik. Lássatok csodát, a teamécses végigbírta az egy órát. Velem együtt.
Az eleje nehezen ment. Az zavart, hogy nincs a közelemben senki, akivel beszélhetnék. Ez máskor nem zavar ennyire (ebből is látszik a technika elidegenítő hatása :). Aztán az 55. percnél már szinte élveztem. Akkorra sikerült a teamécsest megfelelően "felpócolnom", hogy a könyv - az olvasási tempómmal arányos - lassú mozgatásával a fény mindig a megfelelő sort világítsa meg.
Az utolsó 3 percben viszont csak bámultam magam elé és néztem az aprócska lángot.
Akárcsak nyáron a tábortűz parazsa, mely mindenkit magához vonz takarodó után...

a hétvége egyik tanulsága: némely pesti embernek még az én kissé antiszociális kedvességem is sok, és elviselhetetlen. Szinte megrémülnek, hogy emberszámba veszem őket, és segítek, ha látom, hogy szükségük van rá, vagy neadjisten köszönök a lépcsőházban... :D

Hiányérzet

Mondhat nekem bárki bármit arról, hogy a tánc tekintetében a szereplés nem lényeg. Akibe belenevelték a szereplést, a színpadi létet (táncosként), a műsor előtti adrenalinszint-emelkedés szeretetét, az nem éri be kevesebbel. Hiányoznak az öltözői nyomorgások, a műsor előtti kapkodás; a hajlakk aromája; az esetleges hibák és összekacsintások; a gyors átöltözés percei,a térmikrofonok, melyek miatt nem tanácsos suttogni sem...
Megvolt mindez, de nem úgy, ahogy én akartam, ezért önként lemondtam róla, és tudom, hogy jó döntés volt. Csak azt nem tudom, hogy a folytatás jó-e. Itt sokkal többet tanulok, több embert megismerek, ugyanakkor már-már túl sokan is vagyunk, és pár hónapon belül fogunk először szerepelni, ha fogunk. Aztán egy darabig biztosan nem, csak majd ki tudja mikor...
Már nagyon hiányzik.
Próbálom titkolni, de néha próbán kiülnek az arcomra az igazi érzéseim. És akkor többen is megkérdezik, jól vagyok-e :). Persze, jól. Sokan közülük nem is értik mindezt, amit itt leírtam. Nem volt részük benne, vagy nem olyan gyakran, hogy megszokják.

Most muszáj volt ezt leírnom, mert képeket nézegettem éppen, és jöttek az emlékek.

Too personal

"Too personal"- ez szerepelt nemrégiben az egyik órai esszémen, és alatta egy jegy, ami ugyan görbül, de nem tartozik a kedvenceim közé.
Oké.
Hozzáteszem, miután átvizsgáltam az irományt, rájöttem, hogy a személyes jelleg néhány linking phrase-ben merült ki. Nem írtam tele az esszét személyes példákkal, érzésekkel, csak beleírtam valami olyasmit, hogy "véleményem szerint" mivel az emberbe szinte beleverik, hogy használjon ilyen csodás kifejezéseket, ahelyett, hogy valami értemeset írna. Aztán mire végre hozzászoktam a használatukhoz, gyorsan leszoktatnának róla, mondván: ez egy tárgyilagos érvelés, itt nincs helye személyes véleménynek. Oké, oké. Nem vitatkozom, csak mosolygok az egészen, és csendben reményekedem, hogy bennem van a hiba, és nem az egész rendszerben, mert ha bennem van, azt mégis könnyeb kijavítani :).

Másrészt szerintem nem létezik olyan, hogy objektivitás. Maximum egy számítógép tud objektívan hozzáállni az emberhez, bár néha az sem (például gimiben mindig akkor romlott el a gép, mikor én kapcsoltam be :D). Minden, ami történik velünk, hat a gondolkodásunkra, a döntéseinkre... Ezért nem bírom, ha valaki azt mondja, hogy egy mű vizsgálatánál egyáltalán nem szabad az író életrajzát figyelembe venni. Most nem fogok hosszadalmas érvelést írni, de szerintem (hangsúlyozom: szerintem) igenis figyelembe kell venni. Persze nem lehet a mű minden egyes motívumát egy életrajzi eseményhez kötni, de valamilyen szinten foglalkozni kell vele. Épp ma gondolkodtam el azon, hogy mi lett volna, ha egy éve nem történik meg velem,az a szörnyűség, ami megtörtént... Tavaly tavasszal nemcsak, hogy felnőttebbé váltam, hanem írtam is sokat. S az egyik akkor írt versem elvileg be fog kerülni valami antológiába... Még anno nem is akartam azt elküldeni a pályázatra, mert szó szerint "too personal". De mégiscsak elküldtem, s jó döntés volt. Legalább majd elmondhatom, hogy egy versemet kiadták. Pont azt, amelyik egy 10 éves konfliktus lezárását és egy barát elvesztését foglalja magában, és még sok mindent... És remélem, aki olvassa, annak nem számít majd, hogy "too personal".

Aki pedig vette a fáradtságot és végigolvasta unalmas bejegyzésem az esszékről és a tárgyilagosságról, az már a legkitartóbb olvasónak járó különdíjat is elnyerheti.

:)

Milyen csodálatos érzés, hogy mikor már úgy érzed, te vagy az egyetlen, aki az árral szemben úszik, egy kora reggeli sms egy baráttól megváltoztatja a napodat, s az egész szemléletedet. Ok nélküli segítség valakitől, akit még túl fiatalnak gondoltál ahhoz, hogy ilyet várj tőle. Azt írja elkísér. Ok nélkül, érdek nélkül. Csak 6 szót ír, mégis abban minden benne van. Rájössz, hogy ő felismerte, szükséged van rá, rájött, hogy nem tudna otthon ülni annak tudatában, hogy te barátként (és nem vezetőként) kértél tőle valamit. Hisz tudja, hogy neked is áldozatot kell hoznod, s ha te képes vagy szemet húnyni személyes konfliktusaid felett egy fontosabb ügy érdekében, mert muszáj, akkor ő is meg tudja tenni. Ketten mégiscsak könnyebb lesz. S mikor 3 órával később visszaírsz neki, hogy köszönöd, ő azt válaszolja, hogy ez "alap". Félig magadra ismersz benne, s tudod, hogy sokmindenről fog még lemondani az életben, csak azért, mert számára az is alap, hogy hallgat a lelkiismeretére.

Nem könnyű

Most értem haza őrsiről, és - közhelyesen - egyik szemem sír, a másik nevet. Szervezzük a tavaszi portyát az őrssel, látom rajtuk a lelkesedést, mindent meg lehet velük beszélni, vállalják a feladatokat, és bíznak is bennem, mert a tavaly nyári is jól összejött. De mikor megjelent csapatunk fiú őrse, és lerítt róluk, hogy ők ide max kártyázni jöttek vagy focizni, eléggé elkeseredtem. ŐV-jük 3 is van, de egy sincs, és már a kötelező programokban sem akarnak részt venni. Rosszul esik, hogy én hazavergődöm szinte minden hétvégén, csomót vonatozom azért, mert képtelen vagyok magára hagyni az őrsöm, ők meg 500 m-t nem tesznek meg a közösségért. Néha úgy érzem, 4-5 embert érdekel a csapat jövője, és ebben a fiú őrs gyéren képviselteti magát. Szinte tétlenül kell néznem, ahogy szétesik az őrsük, hisz lányként nem állhatok oda, hogy na akkor szervezzünk vmi értelmes programot, menjen el az őrs valahová... Az nem lenne sem hiteles, sem eredményes. Régen még éreztem értük is a felelősséget, de rájöttem, hogy az én lányaim is egész embert kívánnak, én őket vállaltam, velük kell foglalkoznom.

Még gyakran a lányoknál is elgondolkozom, jól csinálok-e mindent (azaz nagyjából mindent, mert senki sem tökéletes), nem nevelem-e félre őket, hagyom-e őket kibontakozni, és jók-e azok az utak, amiket megmutatok nekik. Tudom, hogy van mit tanulhatnak tőlem, ugyanakkor én is tanulok tőlük, mindegy, mennyi idősek. Szeretnék nekik adni a világszemléletemből, példát akarok mutatni nekik, de úgy, hogy közben nem erőltetem rájuk az akaratomat. Csak jó lenne, ha látnák, hogy lehet a mai világban is cserkészként élni, és az nem azt jelenti, hogy egész nap a templomban kell ülni, és nem lehet fiúzni meg bulizni. Csak azt a bizonyos határt kell megtalálni.

És nekem is meg kell húznom a határt: eddig és nem tovább blogolás, mert vár az irodalom füzet... ha a hétfői zh-n nem akarok megbukni.

Napsütés és ZH-eső

Délelőtt, mikor órára megyek, mindig süt a Nap (visszafelé már sohasem. vajon miért?) Már a szobámban is erősebben jelenik meg az a kis fénycsík, ami télen szinte teljesen eltűnt. Lehet, hogy mégsem fogom lebontatni a háztömb szemközti oldalát, hogy teljes legyen a fény :D.
A fejem felett viszont gyülekeznek az esőfelhők. Zh zh hátán, prezentációk, mindenféle szuper "program". De meglepetések is érnek. Ma kiosztották a summary-met, és ez egész nagyon vicces volt. Egy hete írtuk, és azóta rájöttem, hogy totál félreértettem a feladatot, mert egyáltalán nem azt emeltem ki, amit kellett volna, csak összefoglaltam az egész szöveget. És az idő is elég kevés volt rá. Szóval nem sok jóra számítottam. Erre 4-es :). Bírom, hogy amire rendesen készülök, az nem sikerül annyira, de ha csak improvizálok, akkor összejön. Szóval ha ilyen eredmény születik, az évfolyamzh-t is szívesen félreértem :).
Most is tanulni kellene, mert holnap is írok, nem is egyből. A táncot ma kihagyjuk. Majd csütörtökön.
Tegnap tanítani is voltam. 9 éves a tanítványom. Most mindenki egy nyafogós kislányra gondol, aki a határozatlan névelőnél tart angolból, és kedvence a mondóka. Hát nem talált. Az természetesen igaz, hogy szeret játszani (memory 4ever), de céltudatos, okos, határozott, szereti a kihívást, beszédes... mi több, szuper a nyelvérzéke. Bámulatosan fejlődik, 2 sulis angolórával, és az én 60 perces órámmal hetente. A kiejtése ilyesztően jó. Mikor utánam ismétli az új szavakat, én úgy hallom, sokkal szebben ejti ki, mint ahogy én valaha is tudnám. Pedig engem utánoz. Jövő héten én is"dolgozatot" íratok vele. Bár még a dolgozatot is szereti :). Sokra viszi még majd, és egyszer - mikor nagykövet lesz vagy ilyesmi - majd elmondhatom, hogy én tanítottam :D.

Bölcsész-pszicho és a honvágy változatai

Kiskoromban, ha sétáltunk és egy nagy kóbor kutya jött szembe, szüleim mindig ezt mondták: próbálj meg nem félni tőle, mert megérzi a félelmet. Ha mégis félsz, akkor se menekülj, véletlenül se fuss, mert a rémült, menekülő áldozat agressziót kelt az állatban, és nagyobb eséllyel támad rád. Persze én mindig is állatbarát voltam, és jól kijöttem a legtöbb kutyussal (vajon mi mást tehettem volna, ha nem örököltem anyukám képességét, aki fél másodpercen belül a legmagasabb kerítésoszlopra vagy fára tornászta fel magát, amint egy nagyobb kutya került a látóterébe), de azt nem gondoltam volna, hogy szüleim tanácsa egyszer még igen nagy hasznomra lesz. Ma rájöttem, hogy az emberben is létezik ez az ösztön, nagyon mélyen elrejtve. Néhányunknál soha nem kerül felszínre, mások viszont szinte öntudatlanul is hatása alá kerülnek. Ha meglátják a félelmet a szemedben (sőt olykor egy kicsit ijedtség is megteszi), egyszerűen rádszállnak. Valahogy örömet okoz nekik, hogy bánthatnak, összetörhetnek. Hangsúlyozom, hogy szerintem (reményeim szerint :) ez egy öntudatlan folyamat. Jó, hogy erre rájöttem, mert így 2 gond megoldásához kerültem közelebb: az egyik, hogy most már elkezdhetem újraépíteni a lerombolt egómat (már el is kezdtem), a másik, hogy most már nem érzek haragot. De lehet, hogy ehhez hozzájárul, hogy szerda este van :).

Mostanában nem csak a környezetemben, hanem magamon is furcsa dolgokat tapasztalok. Például elkezdtem kefirt enni és zöld teát inni (nyugi, nem egyszerre a kettőt), pedig ezeket általában ki nem állhatom. Mindegy, legalább egészségesek.
És már honvágyam is van, ráadásul dupla. Először is hazahaza akarok menni, mert hiányzik már az összes családtagom, mert 2 hete nem láttam őket, ami nekem sok idő. Másodszor, visszamennék az elmúlt hétvégére is. Ahhoz képest, hogy mennyire paráztam, visszagondolva nagyon jól éreztem magam.

Mozaik

...bizalom, hétvége, élmény, tömegnyomor, várakozás, téves cím, barátság, hajnali beszélgetések, koffeinmegvonás, kétely, bizonyosság, áruház, akarat, közöny, üres lap, bgf, ének óra, összezavarodottság, barátságcsomó, nagymamák, közös cél, ima, félelem, meglepetés, bicikli, szorongás, csokis keksz, régi és új, közösen, tehetetlenség, végső cél, Pest, mosoly, három óra, július, felelősség, hit, árulás, bűn, ölelés, magasság, eső, 10 méter, suttogás, kézfogás, zene, egyedül, névnap, telefon, négyeshatos, napkelte ...

A hét eddigi tanulságai

Ha a a szerda este negyed 7-et megérem, akkor már elég nagy az esélyem arra, hogy túléljem a hetet. Szerdáig megtörténik minden, ami megrázkódtatást, megalázást, kétségbeesést jelenthet, a csütörtök és a péntek már csak kapucsínókkal fűszerezett móka és kacagás. Ebből következik, hogy általában szerda este vannak a nagy kiakadások vagy épp ujjongások, akkor fogalmazódnak meg bennem a legfontosabb gondolatok új életformámmal kapcsolatban.

Hát ebben a 3 napban volt öröm és bánat is egyaránt. Az egyik tény, hogy kiderült, kapok ösztöndíjat, nem túl sokat, de drágalátos egyetemünk nem az ösztöndíjösztogatásról híres. (Meg azért nem 6-os átlaggal nyomom :) Persze kíváncsiságból megnéztem azt a bizonyos táblázatot, amelyből elvileg kiderül, miért kapsz annyit, amennyit kapsz. Öhhm... lehet, hogy az a baj, hogy bölcsész vagyok, de számomra nem derült ki... Vagy nem fektettem bele elég energiát?

Második félévemet igyekszem lendületesen kezdeni, de így is érnek meglepetések. Bizonyos angolos óráim egyre erősítik bennem a gondolatot, ami szeptember 2. hetében fogalmazódott meg bennem: én ezt a nyelvet nem ismerem, nem beszélem, a gimiben csak valami hasonló nyelvvel foglalkoztunk, aminek ehhez nem volt sok köze... nyelvvizsga és érettségi ide vagy oda. Szerencse, hogy nem csak én érzek így.

Ha már a giminél tartunk, eléggé félreneveltek ott minket. Elhitették velünk, hogy van tehetségünk, tartunk egy bizonyos cél felé, el is fogjuk érni ...és volt valami a személyiségi jogokról is... hát az egyetemen sok esetben jobb, ha elfelejtjük ezeket a dolgokat. Vagy épp észben tartjuk őket, hogy segítsenek a túlélésben. Bár szerintem a diploma után sem lesz könnyebb, s lassan megismerjük az "élet"-nek nevezett, olykor igazságtalannak tűnő valamit :).

De azért eddigi tapasztalataim szerint a sors minden szeszélyével együtt mégiscsak biztosítja a harmóniát. Ha elvesznek tőlünk, valamit kapunk cserébe, ha szenvedünk, egyszer majd meglesz az eredménye, ha úgy érezzük, jelentéktelenek vagyunk, mindig bebizonyosodik az ellenkezője. S ha haragszunk valakire, megadatik a lehetőség, hogy megbocsássunk. Sokszor pár napon belül, máskor csak 10 év múlva, attól függően, mennyi időre van szükségünk.