Hétvége!!!

Végre hétvége!
Annyi a házim, hogy ha egy hete elkezdem, az is késő lett volna. Találkoztam egyik tanárommal a buszon, és megkérdezte, mit csinálok hétvégén. Szívesen rávágtam volna, hogy házit, de nem akartam strébernek tűnni... Bár szerintem már tudja, hogy nem vagyok az :). Nem szabad azt hinni, hogy a bölcsészek stréberek, mert a könyvtárban ülnek... Azért ülnek a könyvtárban, mert ott legalább rá tudják venni magukat a tanulásra. A koli és az albérlet túl sok jobb elfoglaltságot kínál (internet, haverok stb.) Szóval marad a könyvtár. Hétfőn én is csak ott leszek elérhető.

Hétvégén ráadásul ST képzésre megyek, ami azt jelenti, hogy nem lesz hazajövetel... legalább a vonatozást megúszom. Viszont arra is írni kell, meg tanulni; de legalább a társaság jó lesz (vagyis múlkor az volt). Ha minden jól megy, augusztusra zsebemben lesz a képesítés. Persze addig még sokat kell fejlődnöm. A 'móka' pedig csak azután következik. Már előre félek, hogy túlzottan be akarnak majd vonni a kerületi munkába. Nem tiltakozom annyira, de olykor még az is sok, hogy haza kell jönni őrsit tartani. Ha több időm lenne...

A mai őrsim átlagosnak mondható. A 7 fő fix, tavaszra portyát szervezünk, lelkesednek. "Amilyen a vezető, olyan az őrse."- mondják. Vagy fordítva? A lényeg, hogy még nem tökéletes, de ahhoz képest, mi volt decemberben, most szuper az összetartás és a hozzáállás is.

Végül pedig ezzel a kis lánggal szeretnék emlékezni valakire, aki nagyon sokat jelentett nekem, s akit egy éve vesztettem el. Még ma is hiányzik, de úgy hiszem, ő már nagyon jó helyen van.

Járt utat járatlanért...

... hagyj el! Ha úgy érzed jónak. De mindenképp kerüld el az én jelenlegi sorsomat :)!
Nem voltam elég bátor félévkor ahhoz, hogy átmenjek másik csoportba, mert számomra a megszokás nagy úr. Azzal érveltem, hogy itt már ismernek, nem kell új közösségbe beilleszkednem, újra bemutatkoznom. Meg a kurzusfelvételkor a megszépítő emlékezet már elhomályosította első féléves élményeimet.

Nemrég rájöttem, hogy nem ismernek itt sem. Nem vagyok annyira egyszerű eset, ráadásul azok közé tartozom, akik csak akkor beszélnek, ha muszáj. Akkor is keveset. Ez genetikai adottság, szinte az egész családom a reál tudományok felé vonzódik, csak belőlem lett bölcsész. De én is csak az a gondolatban (és írásban) bölcselkedő fajta vagyok, nem pedig a szószátyár. Mire eldöntöm, hogy akkor most végre megszólalok, már 4-en elmondták, amit szerettem volna. Vicces. Mi több, szánalmas. Mentségemre legyen mondva, hogy nem magyarul kellene megszólalni, hanem angolul. S már nem vagyok biztos a nyelvtudásomban sem... az egyetem elvette a kedvem az angoltól.

Egyik barátnőmmel tervezzük, hogy nyáron elindulunk világot látni... Itt ugyanis nyelvészek leszünk és irodalmárok, de angolul sokkal jobban nem fogunk megtanulni (azt csak számomkérik). Pár hét Angliában biztosan megkönnyíteni a következő félévet. Persze dolgozni szeretnénk, csak olyan nehéz megfelelő munkát találni, ráadásul az én időbeosztásom katasztrófa. Nem kellene egész nyárra ŐV nélkül maradnia az őrsömnek (főleg a július eleji táborban), augusztus végén pedig ott a ST, amit mindenképp el akarok idén végezni (nem csak 2 év múlva). Szóval a 2 hónapos Camp Leader meló törölve... meg amúgy sem szeretnék vadvízi evezni gyerekekkel, meg ilyenek (you can never know...).
Talán majd lesz valahogy...

A hét eddigi legfontosabb megfigyelése: néhány órán nem elfogadott az orrfújás, akkor sem, ha nem kapsz levegőt, szóval inkább szipogj vagy fulladj meg. Utóbbit senki sem fogja észrevenni :).

Az ajtók és a kedves emberek, avagy: ha a vége jó...

Van olyan nap, mikor úgy tűnik, semmi sem jön össze. Kifolyik a krém a sütiből, összetörik a krumpliszeletelő, túl sós lesz a pörkölt, elfelejtünk elmenni a könyvtárba, az őrsünkből többen is beteget jelentenek... (a pörkölt és a krumpli nem velem történt) Ekkor már félve nyitjuk ki az ajtót a vendégek előtt, és idegesen lépünk a csapatotthonba...

De aztán mégiscsak ki kell nyitni azt az ajtót. Ez olyan, mint a rossz felelet: készültem, készültem, csak valahogy mégsem jött össze... A jegy ezután attól függ, melyik tanárról van szó.
S az is fontos, ki áll az ajtó mögött.

Nekem ma szerencsém volt. Az ajtó mögött kedves emberek álltak: a családom, s az őrsöm. A családom, akikre bármikor számíthatok (akkor is, ha néha ráébredek, mennyire nem értenek meg :), s az őrsöm, akikkel nehéz, mégis nagyon szeretem őket. De hát kamaszok, már mindannyian! Hogy is várom el 12-16 évesektől, hogy szemrebbenés és kommentár nélkül végighallgassanak? Mégis, ma valahogy sikerült megtalálni a közös hangot. Az egyik játékban egymásról kellett írni, "én azért szeretlek, mert..." kezdetű mondatokat. Az egyik csajtól jól megkaptam "...mert olyan vagy, mint anyám...azaz mintha az anyám volnál" :). Ennyi XD

"At the end of the day, faith is a funny thing. It turns up when you don't really expect it. It's like, one day you realize that the fairy tale may be slightly different than you dreamed. The castle... well, it may not be a castle. And, it's not so important that it's happy ever after. Just that it's happy right now. See, once in a while, once in a blue moon, people will surprise you. And once in a while... people may even take your breath away." (Grey's Anatomy)

Csendes szenvedés...

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik mindent egyszerre kimondtak, ahogy eszükbe jutott. Én sajnos ilyen téren túl megfontolt vagyok, ha valami nyomja a szívem inkább magamban tartom, és szenvedek.

A legutóbbi szenvedés 4 napig tartott. Miután megtudtam, amit meg kellett tudnom, sírni akartam és nevetni, de leginkább beszélni róla, és tudtam, hogy a többiek is, de képtelenek voltunk rá. Választanom kellett egy barát és egy elképzelés között. Ráébredtem, mennyire szeretem a barátomat, de mennyire nehéz elfogadni őt úgy, ahogy van, és ezt mondani neki: tedd, ami boldoggá tesz, rám továbbra is számíthatsz...

Aztán a 4. napon egy hideg falnak támaszkodva mindent elmondtam, ami a szívemet nyomta. A hangok (főleg a saját nevetésemé) és a fények már távoliak voltak, az egyensúlyérzék már csak felesben volt meg, de az agyam épp akkor jutott arra a szintre, hogy beszélni tudjak arról a fájdalomról, ami napok óta gyötör. Nem zavart, hogy többen mászkálnak körülöttünk, nem érdekelt, mit mondanak. Holott pontosan tudtam, hogy olyan dolgokat is megosztok, amiket soha az életben nem akartam... Jó volt beszélgetni. Nagyon jó.

Csak azt nem tudom, miért csak így megy...

Hogy is kezdjem?

Második próbálkozás blogolásra. Az első valahogy kifulladt.


Nem elsősorban azért akarok blogot írni, hogy kiteregessem életem részleteit a világnak... A blogot magamnak írom, ha pedig valaki rajtam kívül is olvassa, akkor remélem, hogy kedvét leli benne, vagy tanul a hibáimból.. stb.

Hogy miért írok magamnak blogot? Nos, azért, hogy gondolataimat, hangulataimat megörökítsem, s ha épp nincs senki, akivel egy-egy gondomat megoszthatnám, akkor leírom ide. Később jó és tanulságos lesz visszanézni... :)


Nah, még magamhoz képest is borzasztóan unalmasra sikeredett az első bejegyzés, de majd fejlődünk.


Most pedig alszunk, mert lesz egy napom holnap...